POKORNI ZOLTÁN, a Fidesz képviselõcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm a szót elnök asszony. Tisztelt Ház! Mint látják, igen rövid a tíz perc, ami ennek az igen fontos törvénynek a bevezetésére szolgál egy-egy frakció számára. Feltehetõen azért, mert más törvényt terjesztett elénk a kormány, mint ami valaha szándéka volt, mint amit tõle elvártunk, hiszen sokkal nagyobb elvárás követte vagy elõzte meg a felsõoktatási törvény beterjesztését, mint ami végül is született. Igen magasan áll a léc ugyanis. Mi ennek az oka? Részben az, hogy a felsõoktatás minõsége, de részben mennyisége is kulcskérdés abból a szempontból, amit sokan európai integrációnak neveznek, de nevezhetjük egyszerûen vagy szókimondóbban gazdasági versenynek.
A mindenkori magyar kormány egyik legfontosabb feladata, hogy a centrum és a periféria küzdelmében megfelelõen pozícionálja Magyarországot és feladata az is, hogy felkészüljön a perifériák közötti küzdelemre is. Ebben a küzdelemben, ebben a gazdasági küzdelemben meghatározó a felsõoktatás helyzete, szerepe. Kulcskérdés a felsõoktatás az egyén felemelkedése szempontjából is. Jól látszik az, hogy az, aki felsõfokú végzettséggel rendelkezik, sokkal nagyobb eséllyel indul el a munkahelyek megszerzéséért folytatott küzdelemben. Jól látszik az, hogy ma azért a képzavart használjam, a polgárosodás királyi útja legfõbb, legszélesebb útja a felsõoktatáson keresztül vezet. Hiszen a vagyonhoz jutás, a privatizáció sajátosságai miatt úgy látszik, egy szûk nómenklatúra versenyelõnyeit erõsítette csak meg, és nem nyújtott arra alapot, hogy egy széles, európai értelemben vett középosztály jöjjön létre. Ennek ma egyedüli realitása a versenyképes tudás megszerzésén, a felsõoktatáson keresztül remélhetõ.
Látható, hogy a '90-es évek második felének igazi kihívása a felsõoktatás iránti tömeges igény. A kérdés az, hogy ezt lehet-e a felsõoktatás tömegesítésével szolgálni, vagy éppen ellenkezõleg, azt kell, hogy mondjuk, hogy a tömeges igény kielégítése nem vezethet a hagyományosan magas színvonalú felsõoktatás színvonalának rontásához. Csak oly módon lehet ennek a tömeges igénynek megfelelni, hogy a tudományegyetemeket megerõsítjük és alapvetõen a fõiskolai kapacitást szélesítjük, illetve egy új képzési szintet posztszekundér, vagy felsõfokú szakképzés szintjét hozzuk létre.
Azt gondolom, hogy ez a jó válasz erre. Magas az elvárás, vagy magas a léc abban a tekintetben is, hogy a Horn-kormány elmulasztotta, elodázta a felsõoktatás fejlesztésérõl szóló törvény elõterjesztését. Ehelyett, - mint tudjuk, tavaly egy országgyûlési határozatot, a felsõoktatás fejlesztésérõl szóló - országgyûlési határozatot terjesztett ide elénk és azt el is fogadtuk. Ez a határozat szándékai szerint legalábbis pontosan leírja, mi a teendõje a kormánynak, mi a teendõje a parlamentnek a magyar felsõoktatás fejlesztése érdekében. Ennek a határozatnak az elénk terjesztett törvény sem formájában, sem szellemében nem felel meg. Hacsak egyetlenegy pontot vizsgálunk, a törvény vagy a határozat szerint, ezt a törvényt már április 30-áig el kellett volna fogadni, nemhogy beterjeszteni. Most pedig, ha jól látom, június 4-e van.
De néhány tartalmi pontban is messze alulmarad a parlament által a kormánynak szabott feltételektõl, színvonaltól, hiszen így szól a határozat: "A felsõoktatás nyitottá válása szociális helyzetük miatt hátrányban lévõ fiatalok számára is lehetõvé teszi a felsõfokú képzésben való részvételt." Ehelyett azt látjuk: nemhogy többen jelentkeztek volna, mintsem azt a demográfiai viszonyok, vagy az eddigi 4-5 év tapasztalata mutatta volna, hanem döbbenetes módon, meglepõ módon ebben az évben, '96-ban 9%-kal csökkent a felsõoktatás iránti igény. Kevesebben futottak neki egyáltalán a próbálkozásnak, hogy bejussanak a felsõoktatási intézményekbe.
Hogy szól a parlament által elfogadott határozat? A hallgatói juttatások és a tandíjkedvezmények igazságosan és célzottan elosztva támogatják a fiatalokat. Ehelyett a törvénytervezet módosítása konzerválja azt a valóban értelmetlen és rosszul bevezetett tandíjstruktúrát, ami tavaly, '95-ben, az ismeretes diáktüntetések után végül is kialakult. Nem nyúl hozzá semmilyen módon, nemhogy a társadalmi mobilitást nem szolgálja, de semmilyen értelemben nem nyúl hozzá a tandíj kérdéséhez. Ma ugyanez a határozat így szól: "A felsõoktatás kiegyenlített színvonalának alapfeltétele az átjárhatóság és a tanulmányok folytathatóságának a megteremtése. E cél elérését a kredit rendszer általánosan egységes országos standardjének és az erre épülõ szakterületi kreditek kidolgozása biztosíthatja."
A törvényben ugyan szerepel kétszer az a szó, hogy kredit, de arra már nem jutott elég energia az elõterjesztés során, hogy önmagát a fogalmat definiálja a törvény, mi az, hogy kredit. Valamennyiünknek vannak kételyeink, hogy lehet- e országosan egységes kredit-transzfert létrehozni ma Magyarországon. De ha egyszer a parlament erre kötelezi a kormányt, akkor minimálisan meg kellett volna kísérelni ezt a törvényben. Az pedig, hogy '98. december 31-ére elõírja a következõ kormány számára feladatul, az mondjuk így az egyszerûség kedvéért, hogy mókás. (Közbeszólás a kormánypártok padsoraiból: Nekünk kell megcsinálni.) Mindenképpen módosításra szorul ez a pont.
A normatív finanszírozás, mint a legtöbbet emlegetett és legfontosabb része ennek a törvénymódosításnak. Majd utána az integráció és az autonóm intézmények helyes szerepe az a három pont, amirõl még szeretnék beszélni.
A normatív finanszírozás az az út, amit '93-ban elfogadott felsõoktatási törvény kijelöl és amit a Horn-kormány végre néhány halogató év után elkezdett kidolgozni. A felsõoktatási törvényben a legfontosabb érték, amiért a normativitást valamennyien támogatjuk, hogy átláthatóbbá, ellenõrizhetõbbé váljon az, amit költünk a felsõoktatásra. Átláthatóbbá és így védhetõbbé váljon az intézmények számára, átláthatóbbá a parlamenti képviselõk, vagy ha úgy tetszik a társadalom egésze, az adófizetõk számára. Ugyanakkor a felsõoktatási törvény és a költségvetési törvény eltérõ definíciós rendszere, eltérõ pénzügyi szóhasználata miatt ez a cél nem fog megvalósulni. Hamarosan a kezünkbe kapjuk a '97. évi költségvetési elõterjesztést. Idézzék majd fel akkor ezt, hogy átlátható-e, ellenõrizhetõ-e a költségvetés ebbõl a szempontból, látjuk-e mibe kerül egy adott intézmény és miért annyiba kerül és miért nem.
Hamarosan itt lesz a próbája a felsõoktatási törvénynek. Mi megcsináltuk ezt a próbát, bizony úgy látjuk, hogy ezt a legfontosabb célt nem szolgálja az eltérõ definíciós kérdések miatt. Mindenképpen jó és helyes, hogy kettéválasztja a törvénymódosítás a felsõoktatási képzés engedélyezését, a szakindítást és az állami finanszírozást, a támogatott férõhelyekre. Talán elõrébb mozdul az akkreditáció folyamata, nem lesz olyan lassú, mint az eddigi években, hiszen így némileg a piaci verseny kontrollálódik az intézmények között. Jó ez így. De valóban aggályos az egyházi intézmények számára az állami megbízás alapján történõ képzés támogatása, mindazok az aggályok, amiket az elõttem szólók megfogalmaztak, azok elevenek. Arról van itt szó, hogy a mai helyzetben egy igen sokszínû és finansziálisan is igen sokszínû egyházi intézményi körben nem tudunk, nem lehet egy csak elvszerû, vagy csak doktrinér megoldást kialakítani anélkül, hogy meglévõ képzési kapacitásokat, meglévõ, sokszor történelmi értékeket ne kockáztatna ez.
Éppen ezért garanciákat kell adnunk az egyházi intézmények számára, a felsõoktatási intézményeket fenntartó egyházak számára, hogy ezek az állami megbízások nem csökkennek, nem esnek a mai szint alá és nem kényszerülnek képzési kapacitásuk visszavonására, megszüntetésére. Az ilyesfajta garanciális módosítókat reményeim szerint többpárti módosító javaslat formájában ide a Ház elé terjesztjük.
A tandíj továbbra sem nyer értelmet, továbbra sem egészül ki egy mûködõképes ösztöndíjrendszerrel és továbbra sem garantálja az intézmények számára semmilyen módon a többletforrást. Ilyen értelemben a tandíj meglévõ formájában sajnos nem tud mást szolgálni, vagy nem szolgálhat mást, mint egy meglévõ elit csoport újratermelését és korlátozza a társadalmi mobilitást. Az integráció itt a legfontosabb kérdés. Az integráció nem lehet öncél, hanem egy eszköz a valóban egyetemnek nevezhetõ intézmények létrehozásának eszköze. Az egyetemhez szükséges kritikus szellemi tömeg megteremtésének eszköze. Azonban ahhoz ennek a tömegnek egy helyütt is kell lennie, vagy ha úgy tetszik megfelelõen összenyomva kell lennie, hogy ez a minõségi váltás vagy robbanás létrejöjjön.
(13.20)
Éppen ezért értelmetlen több kilométer távolságban, különbözõ városokban lévõ intézményeket integrálni, csak egyetemi városokban létrehozott integrációktól remélhetjük azt, hogy ezt a fajta kritikus szellemi tömeget valóban megteremtjük.
A szövetség kérdése a leginkább dilemmatikus. Nincs idõ, hogy kifejtsem az álláspontunkat, amelynek a lényege az, hogy a Fidesz-Magyar Polgári Párt elfogadja (Az elnök pohara megkocogtatásával jelzi az idõ lejártát.) a felsõoktatási szövetséget, mint egy többkarú tudományok, egyetemek irányába tett ideiglenesen létrejövõ felsõoktatási formát. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)