DR. SZABAD GYÖRGY, az MDNP képviselõcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Elnöknõ! Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt távol lévõ mûvelõdési miniszter úr! (Bekiabálás a kormánypárt soraiból: Itt van az államtitkár úr!) A közbeszólásra csak azzal szeretnék reflektálni, hogy a felsõoktatási törvény mai vitája során nem volt alkalom miniszter urat üdvözölhetni.
A Magyar Demokrata Néppárt egész átalakulásunkban és egész fejlõdésünkben meghatározó jelentõségûnek a minõségi változásokat tartja. Azt, hogy a minõségi szempont minél következetesebben, s lehetõleg az egész államélet, az egész társadalmi élet minden szintjén érvényesüljön. Hogyne akarná akkor a felsõoktatás minõségi fejlesztését, hiszen a felsõoktatásban képzõdnek elsõsorban azok, akik ezt az átalakulást és fejlõdést irányítani, vezetni képesek lesznek. Mondhatni azt tehát, hogy aki a felsõoktatás fejlesztésére jótékony hatással tud lenni, az közvetve, de nagyon mély összefüggésében ragadja meg a minõségi fejlesztés általános problémáit. A magyar felsõoktatásban alapkérdés, és ezt sokaktól idézve lehetne tanúsítani, hogy hányan ismerték fel, hogy kik tanítanak, kiket tanítanak, milyen módon tanítanak és mire tanítanak.
A kik tanítanak kérdése: örvendetes, hogy érvényesül a pályázati rendszer a professzori kiválasztásban, és bizonyos értelemben a versenyeztetés a többi lépcsõfokokon. De mindjárt hozzá szeretném tenni, hogy ez a pályázati rendszer és ez a versenyeztetés olykor formális, nem eléggé felel meg a minõségi kiválasztás követelményeinek, ilyen-olyan okoknál fogva, egy-egy meghirdetett állásnak eleve jelöltje van, és reménnyel csak az bír, akinek a pályázatát várva várja a nagy többség. Legyen szabad emlékeztetnem a magyar felsõoktatás múltjának egy olyan szakaszára, amikor valamirevaló egyetem nem egyszerûen pályázatot írt ki, hanem a döntés feltételének tekintette (Zaj.) - sajnálom kérem szépen, hogy más témakörre az ülésterembe sereglõk most még ennek a kérdéskörnek a tárgyalását kénytelenek hallgatni, de kérem, hogy ajándékozzanak meg figyelmükkel, vagy hallgatásukkal - tehát a magyar felsõoktatás múltjában igenis volt szabály, de legalább illendõség arra, hogy egy egyetemi poszt betöltésekor seregszemlét kellett tartani, megnézni, nemcsak azt, hogy ki adta be a pályázatot, vagy kik adták be, hanem hogy az adott tudományossági szektorban kik vannak olyanok, akiknek az egyetemre hozatala javára lenne a felsõoktatás minõsége emelésének. Anélkül, hogy a részletekbe bocsátkoznék, én nagyon határozottan ajánlom a mûvelõdésüggyel foglalkozóknak, hogy a pályázati rendszernek az ilyen felfogását tegyék általánossá, ha szabad azt mondanom, tegyék kötelezõvé.
(Az elnöki széket dr. Gál Zoltán, az Országgyûlés elnöke foglalja el.)
Az, hogy kiket oktatunk, az szorosan összefügg a közoktatási törvény és a felsõoktatási törvény összefüggéseivel. Legyen szabad itt is hangsúlyozni, hogy nem elég határozott a vertikum egybeépítése, a közoktatási törvény nem mindenben szolgálja a felsõoktatási törvény követelményeit, érettségi és felvételi vizsga viszonya, kapcsolata nem eléggé tisztázott, nem eléggé következetesen érvényesített. Én úgy gondolom, hogy itt fontos lépésekre van szükség ahhoz, hogy a "kiket" esetében, a minõségi kiválasztás a jelenleginél jobb legyen. S legyen szabad itt egy nagyon fontos körülményre felhívni a figyelmet. A mûvészeti fõiskolákon és egyetemeken leginkább, de kívánatos lenne, hogy mindenütt az elsõ év legyen vagy lehessen rostáló év, ahol nem az az elv érvényesül, ha már felvettük, akkor segítsük át az elsõ nehézségeken, ami természetes követelmény, hanem nagyon fontos legyen az, hogyha a középiskola nem jól képzett, ha a felvételi vizsga nem volt eléggé hatékony, akkor az elsõ évben búcsúztassuk el nagyobb arányban a minõség követelményeinek megfelelõen azokat, akik nem lesznek kiválóságai az adott választott szakmának, s ezt jó tanár az elsõ évben már nagyon magas százalékarányban el tudja bírálni.
Kiket, kit tanítsanak, hogyan és mire? A "mire"-t, azt az egyetemek, fõiskolák szuverén módon meghatározzák, az államnak bizonyos általános normatívákat érvényesíteni kell, nincs idõm most ebbe belebocsátkozni, de a "hogyan" kérdésében, sajnos nem minden felsõoktatási intézményünkben érvényesül az az alapelv - egyszer már felhívtam erre a figyelmet, azoknak a bizonyos közbülsõ módosításoknak a tárgyalása során ugyaninnét - hogy a nagy különbséget, a mi az alsó és középfokú oktatási intézmények és a felsõfokúak között meg kell, hogy legyen, azt érvényesítsék. Az alsó és sok tekintetben még a középfokú intézmények, azok reprodukálásra tanítanak túlnyomórészt, sajnos nagyobb mértékben, mint ahogy az kívánatos. A felsõoktatási intézményeknek produktivitásra kell tanítani, ez az alapkövetelmény, ez és nem formális szempontok különböztetik meg az egyetemet az egyéb intézményektõl, hiszen ott olyan embereket kell nevelnünk, a majdani szellemi vezérkarunknak, a majdani tisztikarunknak az egyéniségeit, akik nem várhatnak állandóan felsõ utasításra, vezérszavakra és parancsokra, hanem akiknek meg kell tanulni azt, hogy önállóan, s ez nemcsak frázis legyen, hanem a képzés lényege.
(13.40)
Akik nemcsak reprodukálni tudják azt, amit mások elõbeszélnek nekik, legyenek politikusok, vagy Nobel-díjasok, hanem akik produkálni tudnak a számukra mindig megújuló valóság anyagából olyat, ami akkor és másnap éppen korszerû lesz. Ezt megértetni, ezt felismerni, ez az egyetemnek a dolga, és itt van az a nagy ugrás, amit világosan, semmi módon nem fejez ki sajnos a törvény szövege. Nem mondja ki, pedig ki kell mondania és le kell vonnia a következtetéseket ebbõl.
Két dologról szívesen beszéltem volna még, de csak az egyik lesz.
Nagyon fontosnak tartom én is, és egyetértek az elmondottakkal, hogy itt egy továbblépés van a '93-as törvény legfõbb érdemének vonatkozásában, tudniillik az oktatás, felsõoktatás és tudomány kapcsolata terén. Elmondták többen, hogy miben látják, egyetértek velük.
A tandíj kérdésérõl szeretnék egy fontosnak gondolt mozzanatra figyelmet felhívni. A tandíjról sokkal világosabban rendelkezik az 1993-as törvény, mint ahogy az a gyakorlatba átment, a különbözõ egyezkedések során felmerült, és vannak kihasználatlan lehetõségek. Legyen szabad a 31. § (6) bekezdését csak általában idézni, ahol kedvezményekrõl van szó, ahol tandíjmentességrõl van szó, ahol a hallgatók támogatásáról van szó, és ahol van egy c) pont (Elnök csengetéssel jelzi a felszólalási idõ leteltét.) - egy fél perc türelmet kérek - van egy c) pont, tessék figyelni, esetleg a jelen lévõ közgazdák, pénzemberek is, ez a c) pont tudniillik azt mondja: "Bankok által állami garancia mellett adható hallgatói hitel." Ez az, ami nyugaton bevált. A hallgató bankoktól kap olyan személyi hitelt, amit az állam garantál, természetesen egyetemi ajánlás mellett. S azután, ahogy kezdi kapni a fizetését, 10-20%-ot fokozatosan levonnak ebbõl a fizetésbõl. Az állam nem is ad pénzt, csak garanciát ad, egy olyan garanciát, kérem szépen, amit ha erre a célra nem ad meg, akkor nincs erkölcsi joga, hogy bármi más célra megadja. Mert ez - frázismentesen - valóban a jövõ építése.
Sok mindenre ad az ember garanciát, szavaz meg az Országgyûlés, vagy úgy gondolja a kormány, hogy megadja. Hát adja meg az új nemzedéknek, nem támogatásként fizeti a nagyharang alapon, hanem támogatásként, amely mögött ott van a pályáralépõnek az erkölcsi elkötelezettsége, és természetesen a törvény rendelkezése, hogy ez behajtható tõle, ha elmulasztaná, behajtható az állam kezében lévõ eszközökkel. (Elnök ismét csengetéssel jelzi a felszólalási idõ leteltét.) Sok mindent szerettem volna mondani, erre tellett, a többit a részletes vitában. Köszönöm. (Taps.)