DR. SALAMON LÁSZLÓ (független): Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Képviselõtársaim! Azok közé tartozom, akik elfogultak Nagy Imre személyével kapcsolatban. Talán megbocsátják a személyes vonatkozás említését: az '50-es években több rokonomat is kitelepítették, és köztudottan a kitelepítettek kálváriái megszûnését Nagy Imre elsõ miniszterelnökségéhez kapcsolják. Mint történelmünket ismerõ, azt is tudom, hogy Nagy Imre elsõ kormányának hivatalba lépése lezárta a Rákosi-rendszer legsötétebb szakaszát, és az már Nagy Imrének a közéletbõl történõ eltávolítása után sem térhetett vissza eredeti formájába.
Ezt akkor is értékelnünk kell, ha ma már tudjuk, és talán annak idején is gondolhattuk, vagy gondolták a kor szereplõi és szenvedõi, hogy mindez csak Moszkva akaratából és jóváhagyásával történhetett. Így nem véletlen, hogy Nagy Imrének a kormányba való visszakövetelése ott szerepelt az október 23-ai tüntetés jelszavai között. Az október 28-ai kormánynyilatkozattal és azt követõ tevékenységével Nagy Imre túllépett addigi politikai pályafutása korlátain. Neve valóban összekapcsolódik az 1956-os forradalom és szabadságharc történetével és ügyével, személye ott található a drámai végkifejlet pozitív szereplõi között.
Itt kell megjegyeznem, hogy magam is egyetértek azzal a megállapítással, hogy Nagy Imre neve elszakíthatatlanná vált 1956-tól, de hozzá kell tennem, miként ezt már hallottuk másoktól is, hogy nemcsak az õ neve. Az 1956-os forradalom és szabadságharc ügyétõl elszakíthatatlan a szabadságért, a demokráciáért és függetlenségért küzdött többi szereplõ is. Mindenekelõtt a pesti srácok, a Corvin-köz, a Szénatér és a többi szabadságharcos bázis vezetõi egyszerû, névrõl ismert vagy névtelen katonái, a munkástanácsok, nemzeti bizottságok vagy más forradalmi szervezetek tagjai, a honvédségtõl, rendõrségtõl csatlakozó, az újjászervezõdött pártok vezetõi és más szereplõi. És természetesen elszakíthatatlan az a több mint 300 kivégzett mártír is, akiknek neveit tegnap felállva hallgattuk itt.
Tisztelt Képviselõtársaim! Nekem meggyõzõdésem, hogy bölcsen döntött az elsõ szabadon választott Országgyûlés, amikor az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékének törvénybe iktatásánál nem nevezett meg név szerint senkit sem külön. Ugyanakkor ez önmagában nem zárja ki azt, hogy kiemelkedõ történelmi személyek emlékét ne örökítsük meg személyhez kapcsolódó, idõszerûség kínálta alkalom felhasználásában. Mielõtt a vita érdemi problematikájához hozzászólnék, szeretnék még visszatérni Nagy Imre személyének méltatásához. Visszatérni, mert az elõbb eljutottam 1956-ig, de Nagy Imre életpályája 1958-ban bekövetkezett mártírsorsával vált teljessé. Ezelõtt a mártíromság elõtt tisztelettel hajtom meg a fejem. Nagy Imre ma már nem egy párt politikusa. Személye már nem egy párté, hanem az egész nemzeté. Éppen ezért tartom nagyon sajnálatosnak és szomorúnak és talán nem túlzás, hogy személyéhez méltatlannak is az itt kialakult vitát.
Én személy szerint úgy gondolom - miként erre az elõbb is már utaltam -, hogy elvben helye lehet kiemelkedõ történelmi személyiségeink emléke törvénybe iktatásának. Ennek azonban csak olyan körülmények mellett olyan elõkészítettség után szabad megtörténnie, hogy az Országgyûlés eljárása méltó legyen az ügyhöz. Meg kell jegyeznem: én személy szerint nem tudok hivatalosan lefolytatott hat- vagy hétpárti tárgyalásokról. Jóllehet, amikor Szekeres Imre frakcióvezetõ úr az ügyben körlevéllel fordult a képviselõkhöz, én válaszlevelemben felvetettem egy olyan egyeztetõ hétpárti tárgyalás megtartását, amely általánosságban is és a konkrét esetben is megkíséreli megállapodás kialakítását egyes történelmi személyiségei, illetve konkrétan Nagy Imre emlékének törvényben történõ megörökítésének kérdéseirõl. Vagyis elvben és általánosságban is tisztázza azt, hogy miként bánjunk történelmi nagyjaink emléke megörökítésének ügyével, és a konkrét ügyet is beszéljük át.
(18.50)
Ilyen hétpárti tárgyalásra, még egyszer mondom - legalább is az én tudomásom szerint - nem került sor. Tudniillik a pártok közti egyeztetést a sajtónyilatkozatok - szerintem - nem helyettesíthetik. És ilyen megnyilatkozások tükrében még én nem találnám vagy nem ítélném meg feleslegesnek a hétpárti egyeztetést.
Az elmondottakból következik - és nem elõször mondom most a felszólalásom során -, hogy személy szerint nem vagyok elvi ellenzõje a neves személyek emléke törvényben történõ megörökítésének. Mindenesetre - mindazokon túl, amit eddig elmondtam - az ilyen kérdésekben az azonos mércével való mérés követelményét is mellõzhetetlennek tartom. És úgy vélem, ha az egyes ellenzõ álláspontok megismerése mellett ennek a szempontnak a megtárgyalására is a hétpárti fórum alkalmas lett volna, illetve alkalmas lenne. Sõt, úgy gondolom, egy ilyen közvetlen tárgyalás esetleg az elvileg ellenkezõ álláspontot is, illetõleg állásponton levõ pártvéleményeket is befolyásolhatta volna.
Az az eljárás viszont, hogy az elõterjesztést támogató MSZP-frakció, félretéve egy ilyen szabályszerû egyeztetési eljárás lefolytatásának a lehetõségét, és feladva egy esetleges szélesebb körû megegyezés létrejöttének lehetõségét, így hozza ezt a kérdést a tisztelt Ház elé, ahogy idehozta, ezt nagyon szerencsétlennek tartom. Egyben Nagy Imre személyével és emlékével szemben is tapintatlan eljárásnak érzem. Nem lett volna szabad a vértanú miniszterelnök személyét és emlékét egy ilyen vitának kitenni a parlament teljes nyilvánossága elõtt, de azt hiszem, annak sem lenne szabad kitenni, hogy egy ilyen természetû törvény ötven-egynéhány százalékos többséggel fogadtassék el. Ugyanis a méltatást célzó törvénynek igazán akkor van katartikus, felemelõ súlya és hatása, ha a mögött a nemzeti akaratot kifejezõ képviselõk osztatlan egyetértése vagy támogatása áll.
Felvethetõ a kérdés, tisztelt képviselõtársaim, hogy az ellenzõk álláspontjának megváltoztatására mennyiben látok én vagy láttam én esélyt. Úgy gondolom, hogy egy hétpárti egyeztetés során több mindent megvizsgálhattunk volna. Tisztázhattuk volna, mint azt már elõbb említettem, hogy elvben miként állnak a pártok történelmi események, történelmi személyek emlékének törvénybe iktatásához. Hogy az ellenzés nem abszolút érvényû, azt elõttem az sejteti, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc jelentõségének törvénybe iktatásáról az elsõ szabadon választott Országgyûlés valamennyi párt egyetértésével, szinte egybehangzóan - talán egy vagy két tartózkodó szavazat volt, ha jól emlékszem - döntött, vagyis akkor az SZDSZ is egyetértett e történelmi esemény jelentõsége megörökítésével.
Hétpárti egyeztetés során végiggondolhattuk volna, hogyha ilyen emléktörvények megalkotásával kívánunk foglalkozni, akkor van-e és milyen adóssága van még a magyar törvényhozásnak történelmünk más, jelentõs szereplõi tekintetében. Magam részérõl például indokoltnak tartom Mindszenty József hercegprímás bíboros személye emlékének törvénybe iktatását, aki nemcsak a vallásszabadságért folyó küzdelemnek, de a diktatúrával szembeni ellenállásnak is méltó jelképévé vált még életében, és aki börtönnel, házi õrizettel, majd az amerikai nagykövetség területén vállalt, egyben a hazához való ragaszkodást is kifejezésre juttató, önkéntes, tizenöt éves számkivetettségével felemelõ és lélekerõsítõ példát nyújtott milliók számára.
Egy hétpárti egyeztetés során talán sikerült volna meggyõznöm a húzódozó pártokat arról, hogy ha Nagy Imre emlékét õszintén tisztelni és õrizni akarjuk, akkor nemcsak személyérõl kell megemlékezni, hanem arról is, amiért õ, és rajta kívül még nagyon sokan küzdöttek ebben az országban, életüket is áldozva az ügyért, a magyar függetlenség, az ország szabadsága visszaszerzésének évfordulójáról.
1996. június 19-én lesz öt esztendeje, hogy Sirov altábornagy úr személyében az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarország területét. Ezzel az ország 47 esztendõvel ezelõtt, 1944. március 19-én elvesztett szuverenitását teljes mértékben visszaszerezte. Errõl még 1994-ben, majd 1995- ben ismét törvényjavaslatot nyújtottam be a tisztelt Háznak. A javaslat megtárgyalására mind ez idáig nem került sor. Én most szorgalmaztam, de hiába. A kapott válasz szerint az Országgyûlésnek nincs ideje most az ország szuverenitása visszaszerzésérõl megemlékezni. Ne haragudjanak, ha ezek után gyanakvás fog el a törvényjavaslat mögötti szándékunk õszinteségét illetõen.
Miért kívánjuk Nagy Imre emlékét most törvénybe iktatni, ha az nem számít megemlékezésre méltónak, amiért a mártír miniszterelnök és a magyar történelem oly sok nagyszerû személyisége harcolt és életét áldozta, a magyar szabadság visszaszerzése. A megemlékezés annál inkább is indokolt, mert a két dátumnak, június 16-ának és június 19-ének egy olyan - én merem remélni, hogy véletlen - összecsúsztatása folyik, amit abszurdnak és elfogadhatatlannak tartok. Június 16-át a magyar szabadság napjának keresztelték el, holott ez a nap gyászünnep. Ez a nap a XX. század október 6-ája. Ez a nap Nagy Imre és a perbe vont mártírtársai kivégzésének a szomorú dátuma. Nem tudom, ki emlékszik tavaly, a Nap Tv-ben Pongrácz Gergelyre, aki sírással küszködve, joggal protestált ez ellen, azt fejtegetve, hogy az õ harcostársai kivégzésének ünnepe számára nem lehet örömünnep.
Igen, képviselõtársaim. Nagypénteket és húsvét vasárnapot nem illik, de nem is lehet egy napon ünnepelni. Ez azért is különösen szót érdemel, mert láthatjuk, június 19. lassan, lassan feledésbe megy. Ma már - én találkoztam nem is egyszer ilyennel - még a politikusok között is sokan vannak, akik már nem is tudják, hogy mikorra esett - dátum szerint - az utolsó szovjet katona távozása az országból. Hogy a szovjet csapatok ezt úgy igyekeztek megvalósítani, kivonulásukat végrehajtani, hogy a dátum feledésbe menjen? Ezt én megértem. De azt már nagyon nem értem, és nem is tetszik, hogy itthon is úgy alakul a meghatározó politikai körök viszonya az említett évfordulókhoz, hogy az óhatatlanul felvesse a kérdést: akarnak-e egyáltalán valamit tenni a nemzeti amnézia ellen, vagy egyáltalán ellenükre van-e ez?
Tisztelt Országgyûlés! Tisztelem Nagy Imrét, és sajnálom, hogy ebbe a vitába belekeveredett. Nem kellett volna, nem lett volna szabad ennek megtörténnie. De talán még segíthetünk rajta. Az elõterjesztõk még most is kezdeményezhetik az elmaradt egyeztetést. Megpróbálhatják áthidalni a különbözõ eltérõ véleményeket és oldani a görcsöket is, amikkel itt találkozhattunk a vita során. És megpróbálhatják azokat a kérdéseket, amiket például én lényegesnek éreztem, vagy mást, amit az ügyhöz kapcsolódónak és fontosnak ítélnek, átbeszélni. Ezzel elõsegíthetnénk egy nemzeti közmegegyezés kialakítását legalább ebben a kérdésben és az ehhez kapcsolódó kérdéskörben. Lehet, hogy erõbõl átvihetõ lesz ez a törvény, de kérem, gondolják meg, van-e értelme és szabad-e ezt Nagy Imre emlékével összefüggésben megtenni? Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az ellenzék soraiban.)