DR. GYÕRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót Elnök Úr. Mélyen tisztelt Országgyûlés! Ebben késõi órában megpróbálom az összeírt és gondosan cizellált mondanivalóimat gyorsabban pörgetni és gyorsabban végigolvasni, hisz tudom, hogy mindenki fáradt és összesen csak tizennégyen vagyunk a teremben. Az öregségi nyugdíjkorhatár emelésérõl és az ezzel összefüggõ törvénymódosításokról szóló T/2469. számú törvényjavaslat kérdéseirõl és az ehhez készült anyaghoz szeretnék hozzászólni.
Az utóbbi másfél évben a kormány a lakosság nagy többségének életszínvonalát keményen csökkentõ törvények sorát terjesztette az Országgyûlés elé. Tette ezt azzal az indoklással, hogy mindezt kényszerbõl teszi, mivel a különbözõ törvények részei az államháztartás reformjának. Ha valóban reformról lenne szó, akkor a megszorító intézkedéseket, ha nehezen is, de tudomásul lehetne venni. Az egyes törvények vizsgálatánál azonban rendre kiderült, szó sincs átgondolt reformról, rendszerbe foglalt elképzelésekrõl, ezek többnyire vagy rövid távú, erõltetett költségcsökkentési törekvések, amelyek messzemenõen figyelmen kívül hagyják a távolabbi következményeket, vagy látszatintézkedések, amelyek helye és szerepe vitatható. A jelen törvényjavaslat az utóbbi kategóriák közé tartozik.
Az elõzetes információk arról szóltak, hogy a kormány a nyugdíjrendszer átfogó reformját készíti elõ. A beterjesztett törvényjavaslat is, melyhez most a szokástól eltérõen háttéranyagokat is biztosítottak, úgy kezeli a kérdéskört, mint egy hosszan érlelt koncepció végeredményét. Akárhogy vizsgáljuk azonban a törvénymódosítást, azt tapasztaljuk, hogy itt szó sincs lényegi reformról, mert ez nem más, mint a 1993. évi VIII. törvény kissé módosított változata.
A nyugdíjrendszernek az 1993. évi VIII. törvény alapján megfogalmazott ez a reformja, annak idején a társadalom széles körû ellenállásával találkozott. Sokan vitatták hasznosságát. Ennek folytán a végrehajtása elhúzódott. A most benyújtott törvényjavaslat ezért is kelt olyan nézetet, hogy látszatintézkedésrõl van szó, mert gyakorlatilag megállapíthatóan a negatív többleteredmény csupán a kétéves további nyugdíjkorhatár-emelés, ezen túlmenõen a továbbiakhoz képest módosításokból fakad. Ugyanekkor azt is le kell szögeznem, hogy erõteljes látszatintézkedések vannak viszont azoknak a problémáknak a körében, amelyek az új elképzelésekbõl is fakadnak. Nézzük elõször a koncepció pénzügyi oldalát, hiszen teljesen egyértelmû, hogy végsõ soron ez motivál ma minden elképzelést. Nem kell különösebb gazdasági ismeret ahhoz, hogy megállapíthassuk 10-15 év távlatából, gazdasági eredményeket kiszámítani, még sokkal kiegyensúlyozottabb gazdasági viszonyok között is szinte lehetetlen.
Konkrét értékeket a jelen esetben a meghatározhatatlan változók nagy száma miatt egyébként sem lehet megállapítani. Modellezésként elfogadható lenne egy 1995. évi színvonalon és változatlan paraméterekkel történõ számítás, mint ahogy ezt az egyéni példákban a háttéranyag megteszi, de az már nem fogadható el, hogy a számítások olyan mértékig pontatlanok, hogy modellként is elvesztik a realitásukat. Így az említett egyéni példák esetében a befolyó járulék számítása teljesen hibás, több helyen téves a nyugdíjösszeg kiszámítása, a továbbdolgozás esetén pedig elfelejtkezünk a nyugdíjnövelés beszámításáról. Ha ilyen körülmények között végezték el a társadalombiztosítási alapok egyenlegének számítását, akkor bizony jelentõsen túlbecsülték a javulást.
Az eredmény túlbecsülését jól mutatja a viszonylag már közelrõl látható 1997. évi egyenlegszámítás, amely a társadalombiztosítási alapoknál mintegy 2- 3 milliárd forintnyi javulást mutat. Alig egy oldallal arrébb a háttéranyag viszont közli: a nyugdíjkorhatár emelése a bevezetés évében nem jelent több problémát, mint az érintett korosztályba tartozó nõk nagyobb része már ma is inaktív, a foglalkoztatók nagyobb része az 1996. évi december 31-ei feltételek alapján még nyugdíjcsökkenés nélkül mehet nyugdíjba. Azaz a megtakarítás teljesen fiktív. Ugyanakkor hihetõ, hogy az elõnyugdíj átmeneti, 1997. évi megmaradása következtében valóban mintegy hárommilliárd forint lett a munkaerõ-piaci alapnak a nyugdíjkorhatár emelésébõl eredõ többletkiadása.
Az államháztartási szinten érthetõen a számítás csak 2000-ig terjed, ekkor a társadalombiztosítás egyenlegjavulása 16-20 milliárd forintra becsülhetõ, mintegy 10 milliárd forint munkaerõ-piaci többletkiadás mellett. Az összevont megtakarítás tehát mintegy 6-10 milliárd forint, tekintve, hogy a nyugdíjbiztosítási alap évek óta lényegesen nagyobb hiányokkal zárt, ez az egyenlegjavulás gyakorlatilag alig old meg valamit. Csekély vigasz az az ígéret, hogy majd 2010 környékén milyen kedvezõ lesz a relatív 50-60 milliárd forint megtakarítás, mert már megszokhattuk, hogy az ilyen ígéretek sokkal hamarabb elavulnak. Azzal, hogy a nyugdíjkorhatár emelésével önmagában nem oldódik meg a nyugdíjbiztosítás hiányainak, a nyugdíjak szinten tartásának kérdése, az itt dolgozók is tisztában vannak. A háttéranyag nyíltan kimondja, amit az indoklás bölcsen megkerül, a várt megtakarítás jelentõs hányada abból ered, hogy a kedvezõtlen gazdasági, illetve szociális helyzet következtében az emberek rákényszerülnek arra, hogy nyugdíj mellett tovább dolgozzanak. Hiszen minél tovább dolgozik valaki, annál tovább fizeti a járulékot és annál kevesebbet kell a részére visszaadni.
Kétségtelen, hogy a nyugdíjbiztosítás szempontjából, legalábbis a törvényjavaslat kidolgozói szerint, az az ideális állampolgár, aki haláláig dolgozik, s így egyáltalán nem kell számára nyugdíjat visszafizetni. A felmerülõ költségek között azonban van egy tétel, amirõl a jogalkotók teljesen megfeledkeztek. Nevezetesen arról, hogy kiszámítsák a nyugdíjkorhatár emelése következtében mennyivel fog nõni az egészségbiztosítási alapnál a táppénz összege. A nyugdíjasnak ugyanis eddig, ha tovább dolgozott, hiába fizette a járulékot, nem járt a táppénz. Most viszont jelentõs összeggel fog nõni a táppénzt igénylõk köre. Arról nem is beszélve, hogy ezeknél a korosztályoknál az átlagnál lényegesen magasabb betegségi aránnyal kell számolni. Így könnyen elõfordul, hogy ez az egyetlen tétel elfogyasztja a várható megtakarítások nagyobb hányadát és ezzel végképp tönkreteszik az egész elképzelést.
Mindezeket egybevetve, a nyugdíjrendszer módosításától teljes realizálása esetén sem lehet az 1995. évi szinten számolva, 20-25 milliárd forint megtakarításnál többet várni.
(21.20)
Itt viszont felmerül a kérdés: nem lehetett volna ezt a társadalmat súlyosan érintõ problémát másképp megoldani? Emlékeznünk kell arra ugyanis, hogy a társadalombiztosítási alapok létrehozásánál még számoltak azzal, hogy e járulékbefizetések önmagukban nem lesznek elégségesek a kiadások tartós fedezéséhez. Ezért szabta meg a törvény, hogy a megfelelõ vagyont kell részükre átadni. Ezt követõen tapasztalhattuk, hogy az állami szervek a vagyonátadást elõször egyszerûen elszabotálták, a kormányváltás után pedig rendkívül egyszerûen oldották meg: a kormány kijelentette, hogy nem ad át vagyont. A kör ezzel bezárult. Ha végiggondoljuk, hogy a bankkonszolidációba mekkora összeget öltek bele, illetve mekkora összeget fordít az adófizetõk pénzébõl évente jelenleg is a költségvetés erre a célra, anélkül hogy látnánk konkrét hasznát, szégyenletes, hogy nem tudjuk megteremteni azt a pénzügyi alapot, ami befektetésként lehetõvé tenné a hiányok hosszabb távú fedezését. A magam részérõl azt kifogásolom, hogy a jogalkotók ezzel a lehetõséggel az újragondolást meg sem kísérelték.
A pénzügyi vetületek mellett a nyugdíjrendszer változásának feltétlenül meg kell nézni a társadalmi vonatkozásait is. A korábbi vitákban a nyugdíjkorhatár emelésének ellenzõi sokszor felvetették, hogy Európában szinte utolsók vagyunk a születéskor várható átlagéletkor tekintetében, így rendkívül rövid a nyugdíjban tölthetõ idõ. Ezt az érvet minden esetben lehurrogták azzal, hogy ez egy statisztikai átlag, amely a nyugdíjas kor vonatkozásában nem mond semmit. A háttéranyag 4. számú táblázata az Európa Tanács jóvoltából ennél viszont jóval többet mond. A 45 éves korban várható élettartam Magyarországon férfiak esetében 24,3 év, nõk esetében 31,5 év. Tekintve, hogy közismert népbetegségeink: a szívinfarktus, a daganatos megbetegedések általában e kor után kezdik tömegesen szedni áldozataikat, a nyugdíjas kor szempontjából ez fogadható el megfelelõ átlagnak, nem a 65 éves korban várható élettartam, amivel az adatok szerint a jogalkotók számoltak.
Ezt az adatsort figyelembe véve a 62. évtõl járó nyugdíj esetében a férfiak átlagosan 7,3 évig, a nõk 13,5 évig élvezhetik nyugdíjukat, azaz a korábbinál több mint 20%-kal, illetve 33%-kal kevesebb ideig.
A háttéranyag szinte sugallja, hogy vegyük észre: a legtöbb fejlett európai országban 65 év körül van az egységes nyugdíjkorhatár. Persze azt nem teszi hozzá, hogy a hasonló várható életkori adatok ott 6-7 évvel magasabbak. Azt különösen elfelejtik megemlíteni, hogy a várható élettartam vonatkozásában hozzánk legközelebb Törökország áll, s annak esetében a 45 éves korban várható élettartam itt 27,6, illetve nõknél 31 év, a nyugdíjkorhatár férfiaknál 55, a nõknél viszont csak 50 év. Magyarán szólva kétségtelen, ha megtudjuk az országban teremteni azt az életszínvonalat, egészségügyi ellátást, az életnek azt a minõségét, amely elõsegíti a magasabb életkor, és ráadásul az aktív életkor elérését, indokolt lehet a nyugdíjkorhatár emelése. De amíg ezt nem tudjuk megtenni, nagyon meg kell fontolni az ilyen lépést.
A törvényjavaslat módosításai jogi oldalról nézve néha kénytelen arra gondolni az ember, hogy e javaslat alkotói úgy fogalmaznak, mintha nem is ebben az országban élnének. Teljesen komolyan veszik ugyanis azt a lehetõséget, hogy a nyugdíjkorhatárt elért emberek maguk döntik el, hogy meddig akarnak a nyugdíjkorhatár elérése után még dolgozni. Valószínûleg ezzel szemben a következõ a valóság. Az 50 éves kor felett munkanélkülivé válók legnagyobb része már nem kap munkát, hiszen bõven vannak fiatalok. A munka törvénykönyve, a jogszabályok csak a nyugdíjkorhatár eléréséig védenek, utána a dolgozó teljesen a munkáltatónak van kiszolgáltatva, ha tovább akar dolgozni, hiszen bármikor felmondhatnak neki. A munkáltatót semmi sem ösztönzi az idõs munkatárs megtartására. Ténylegesen csak egy szûk réteg, fõképp a vezetõk számára lesz alternatíva az ösztönzõ továbbdolgozás.
Ezen a területen további problémát is idéz elõ az új szabályozás. A módosítás 1. §. (8) bekezdése alapján megteremti az elõre hozott öregségi nyugdíj fogalmát. Ez a (10) bekezdésben megfogalmazott alapos nyugdíjcsökkenés következtében igazán nem tekinthetõ kedvezménynek.
Az 1991. évi 4. törvény módosításánál közölt értelmezés öregségi nyugdíjra jogosultnak tekinti azt is, aki elõrehozott nyugdíjban részesül. Kérdés, hogy a munkatörvénykönyv védelme, amely a jogosultság megszerzéséig tart, ez esetben meddig terjed? Szinte biztos, hogy lesznek munkáltatók, akik kihasználják az értelmezés pontatlanságát, és az elõrehozott nyugdíj feltételeinek bekövetkezésekor felmondanak a dolgozónak. A nyugdíjrendszer módosításánál, a nyugdíjkorhatár emelésénél a kormánytól felelõsebb eljárás várható el.
A törvényjavaslatban megfogalmazott átmenet a problémák zömét a következõ kormányzati ciklusra tolja át, és várhatóan hasonló bizonytalanságot idéz elõ, mint a korábbi módosítás.
Ezzel a törvényjavaslattal csak megakadályozni lehet a nyugdíjrendszer valódi reformját. Ezért a Független Kisgazdapárt ezt a T/2469. sz. törvényjavaslatot elfogadni és megszavazni nem fogja. Köszönöm szépen.