G. NAGYNÉ DR. MACZÓ ÁGNES (FKGP): Tisztelt Elnök Úr! Képviselõtársaim! A koncepcióban a következõ áll: Az új alkotmány preambuluma utaljon a népszuverenitás tiszteletben tartására. Véleményem szerint azonban nem a preambulumban kellene erre utalni, hanem külön fejezetben. S a kérdés jelentõségét tekintve ez az alkotmány elsõ fejezete kellene, hogy legyen, amelynek címe: "A szuveneritásról".
Az elmúlt évtizedekben ugyanis az állam szuverenitása jelentõs mértékben korlátozott volt. Az internacionalizmus elve nem tette lehetõvé a szocialista államok szuverenitásáról történõ alkotmányos garanciák rögzítését. Az ország függetlenné válása után az új alkotmánynak e szuverenitást - jelentõségét jelezve is - külön fejelezetben célszerû szabályozni. Ide tartoznának az állam felségjeleirõl szóló részletes szabályozások, valamint a külsõ és belsõ szuverenitás pontos megfogalmazása is. Ezen koncepcióban az általános rendelkezések második pontja a szuverenitásról szól. A szuverenitás az állam hatalmát megalapozó elv.
A francia felvilágosodás gondolkodói a centralizált központi hatalommal, az abszolutizmussal szemben új szuverenitáselméleteket dolgoztak ki, ezek közül mindenki által ismert a Rousseau-i, Montesquieu-i szuverenitáselmélet. A Rousseau-i népszuverenitás elmélete azt jelenti, hogy a szuverenitás egyetlen és kizárólagos megtestesítõje maga a nép, s ezért õ a hatalom megoszthatóságának gondolatát elvetette. A "Társadalmi szerzõdés" címû munkájában a népszuverenitás alapjait fektette le. Ezzel szemben Montesquieu azonban a szuverenitás megosztását javasolta az állami szervek között. 1748- ban "A törvények szellemérõl" címû munkájában a nemzeti szuverenitás alapgondolatát fogalmazta meg. Ezen alkotmányozás alapja a nemzeti szuverenitás kellene, hogy legyen. Ez a nemzet önrendelkezési jogának megfogalmazásában jeleníthetõ meg.
A hatalommegosztás klasszikus elvét kellene adaptálni, természetesen a mai viszonyokra. Korábban ugyanis tudjuk, hogy a népi demokrácia címszava alatt népellenes intézkedések sorozatát vezették be, s a népre történõ folyamatos hivatkozás az elmúlt évtizedekben nem volt más, mint a hatalmi visszaélés elfedésére alkalmas népszuverenitás elméletének hatalmi adaptálása. Ezzel szemben a nemzeti szuverenitás lényege az, hogy a hatalom forrása az egész nemzet. Egyetlen csoportnak, pártnak, szervezetnek, polgárnak, senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erõszakos megszerzésére, amelyet ugyan tartalmaz ez a koncepció is, de egyáltalán nem logikus azzal, hogy a fogalom meghatározásában nem a nemzeti, hanem a népszuverenitás elméletét és történelmi hagyományait akarja adaptálni.
(10.10)
A korábbi alkotmány külön fejezetben szabályozta a Magyar Köztársaság fõvárosát, nemzeti jelképeit, címerét, zászlaját, himnuszát, nagyon helyesen ez a koncepció már az elsõ fejezetben az alapvetõ rendelkezések közé teszi ezt. A szuverenitás megtestesítõi tehát itt, az elsõ fejezetben kerülnek szabályozásra, sokkal kifejezõbbnek tartanám azonban, ha a szuverenitás címszó alatt és pontosan megfogalmazva, mint a szuverenitás megtestesítõi kerülnének az alkotmányba. Mind a korábbi szocialista, mind az átmeneti alkotmányból is, a jelenlegi koncepcióból is hiányzik a korona említése. A szuverenitás teljességét - véleményem szerint - a magyar történelemben a magyar korona testesítette meg. A magyar közjog az állami fõhatalmat szimbolizáló szent koronának közjogi funkciókat tulajdonított. A koronát nem egyedül a királyi méltóság világi, egyházi megjelenítésének tekintette, hanem olyan közjogi fogalommá vált, mely a szuverenitás teljességének a kifejezõje lett. A korona önálló, s a király személyétõl független szerepe már a XIII. században megjelent. Ezt követõen a XIV. századtól kifejezte a rendek hatalmát. Még azzal a lehetõséggel is élt, hogy a király személyével szemben jelenítse meg a rendeket. Werbõczi Hármaskönyve már a korona részének tekinti a köznemeseket is. Organikus egységet alkotott a nemesség s a megkoronázott király, amely egységet a szent korona fejezte ki, s egyben ez volt minden jog forrása.
A magyar korona szuverenitás teljességeként történõ megjelenítése, tehát ezen alkotmányban történelmi hagyományainkra alapozva újra a régi szerepéhez juttathatná a magyar közjogban a koronát. Állandó jelleggel lehetne elhelyezni az Országházban, s jelképes funkciókat kaphatna. Természetesen ezzel nem szüntetnénk meg a korona láthatóságát, hisz az Országházban ki lehetne alakítani ehhez a megfelelõ körülményeket. Nemcsak történelmi emlék maradna így, hanem a magyar közjog élõ részévé válhatna. A köztársaság elnöke, a kormány s az országgyûlési képviselõk esküjüket a magyar korona elõtt tennék le. Ezen alkalmakkor, nagyon szép külsõségek között, a koronát az Országgyûlés üléstermébe vihetnék át, ahol igazán ünnepélyes keretek között lehetne a magyar történelem jogfolytonosságát jelképezni.
Ugyanezen fejezetben, a szuverenitásnál az állam felségjogainak átruházhatóságáról szóló szabályozást feltétlenül szigorítani kellene. Mindenképp szükségesnek tartom, hogy e kérdésben népszavazás döntsön. Részletesebben azért nem indokolom, mert a korábbi viták folyamán Bihari Mihály errõl hosszú indoklást tartott itt a parlamentben, maximálisan egyetértek ezzel és semmiképp nem támogatnám azt, amit a Szabad Demokraták Szövetsége javasol, hogy még a jelenlegi koncepcióban lévõ szabálynál is könnyebben lehessen az ország szuverenitásáról dönteni, például egy esetleges unióba történõ csatlakozás esetén.
A koncepció harmadik részében a jogrendszerrel és a jogalkotással foglalkozik. Ismerve a jelenlegi jogalkotási problémákat, én megfontolásra ajánlok önöknek egy teljesen új jogalkotási rendszert. Elgondolkodtatónak tartom azt, hogy a jelenlegi törvényhozás menete - bármennyire is igyekszik a parlament - nem megfelelõ ütemû. Rengeteg jogszabályt alkot és mégsem tudja utolérni önmagát. Valami változtatás mindenképp szükséges ezen a töménytelen mennyiségû törvényalkotáson, erre egy javaslatot mondok önöknek, megfontolás gyanánt. Ez az új jogalkotási rendszer tehát a következõ: a kétharmados törvények, amely véleményem szerint egy tökéletlen alkotmány-biztosíték, ráadásul nem is tekinthetõ önálló jogforrásnak, csak a törvényhozási eljárás egy sajátos módjának, teljes mértékben megszüntethetõ. A jogalkotás rendjérõl szóló törvényben egyébként említésre sem kerül a kétharmados törvény kategóriája, csak a törvény megalkotásának rendjében volt jelentõs változás, amikor a rendszerváltozás idején úgy gondolták, hogy valahogyan biztosítani kell a parlamentben a különleges törvények elfogadási rendjét.
Én mindenképp azt javaslom, hogy ez szûnjön meg és 50 százalék + 1 fõ fogadhasson el bármilyen törvényt. Az általános törvényalkotó hatáskör megfogalmazása csupán irányt ad a késõbbiekben a törvényhozás tárgyára vonatkozóan. Az alkotmányban a törvény materiális értelmébõl indulunk ki, vagyis meghatározzuk, melyek azok a normák, amelyeket kötelezõen törvényben kell szabályozni. Szükséges az Országgyûlés hatáskörének alkotmányos rögzítése, s az Országgyûlés dönt annak meghatározásáról, hogy mely kérdésben alkot törvényt, s mely kérdésben ruházza át ezt a jogot a kormányra. A kormány azonban törvényt nem alkothatna, csak átruházott hatáskörben hozhatna rendeletet. Természetesen van különbség a saját hatáskörben hozott rendelet, s az átruházott hatáskörben hozott rendelet között, ilyen formai különbség például az, hogy az átruházott hatáskörben hozott rendeletet a köztársaság elnöke hirdethetné ki. Az Országgyûlés kizárólagos törvényalkotó jogába tartozik az alkotmányos alapjogokról szóló törvények meghozatala, illetve a korábban kétharmados törvények szabályozási köre. Teljes mértékben megszûnik a jelenlegi alkotmány kétharmados szabályozási rendszere, és ez a kiemelt jelentõség, amely a kétharmadban került ez idáig megfogalmazásra, most a kizárólagos törvényalkotási jogkörébe kerül át.
Természetesen ezt a kört bõvíteni kell néhány olyan törvénnyel, amelyek kiemelkedõ jelentõségûek és jelenleg nincsenek a kétharmados törvények körében, ez megállapodás kérdése. Az Országgyûlés által alkotott törvények második fõ csoportja tehát az a kör, amelyben az Országgyûlés átruházhatja a törvényalkotási jogot a kormányra. Ennek elsõdleges magyarázata az, hogy nemcsak nálunk, hanem az európai joggyakorlatban is igazán nehezen tudnak megfelelni annak a törvényhozási munkának a parlamentek, amelyet a felgyorsult törvénykezés igényelne. Nálunk ez még fokozottabb jelentõségû, hiszen nézzük meg, hogy hány törvényt alkotott a Magyar Parlament az elmúlt években, s vajon szükséges volt minddel ennek a plenáris ülésnek foglalkozni, s vajon történt-e változás ezekben e jogszabályokban az elõterjesztésekhez képest? Természetesen elsõsorban a szakmai törvényekre gondolok.
Azokban az esetekben, melyekben az Országgyûlés elegendõnek tartja tehát a rendelet alkotását, átruházhatja a törvényalkotó hatáskörét a kormányra. Ezzel gyorsabbá válik a szabályozás, és feltételezve a parlamenti demokráciát, a kormány rendeletalkotó hatáskörének bõvítése nem fog visszaélést eredményezni. Azért is érdekes ez, mert én ezt ellenzéki képviselõként terjesztem elõ, nem kormánypárti képviselõként, tehát azzal sem vagyok vádolható, hogy a kormány túlsúlyát szeretném a parlamenttel szemben. Ez mindenképp egy racionálási lehetõség a törvényalkotási munkában. Tehát a törvényalkotás jogát az Országgyûlés fenntartja önmagának, törvényt a kormány sem alkothat, és a törvényalkotás jogának átengedése természetesen tilos, de az egyes hatáskörök így az alkotmány keretei között átruházhatóvá válnának. Ez egy nagyon jelentõs jogalkotási rendben történõ változás lenne, és azt hiszem, hogy a következménye nemcsak az, hogy meggyorsul a parlament munkája, hanem az, hogy ha politikai jellegû döntések születnének elsõsorban a parlamentben és a szakmai döntések a kormány kezébe kerülnének. Célszerûségét indokolja az is, hogy az Országgyûlésben részletes vitákat tudnánk folytatni alapvetõ koncepcionális kérdésekben, amelyekre jelenleg, illetõleg az elmúlt években idõ hiányában szinte soha nem kerülhetett sor.
(10.20)
Nagyon fontos elõny az is, hogy az Országgyûlés így nemcsak a törvényhozói funkcióját tudná teljesíteni, hanem e jelentõs változás eredményeként a végrehajtó hatalom ellenõrzésére is maradna idõ és energia. Természetesen ezt a törvényhozói hatáskör átruházását az Országgyûlés külön törvényben határozná meg és ki kellene térni az átruházás feltételeire, idõtartamára, a szabályozás elveire és irányára is.
A harmadik részben a jogrendszerben kerül szabályozásra a nemzetközi jog és a belsõ jog kapcsolata. Mind ez idáig alkotmányban errõl részletesen nem olvashattunk és érdekes része ez az alkotmánynak, mert a nemzetközi jog és belsõ jog viszonyában uralkodó két nézet között - véleménye szerint is - mindenképpen állást kell foglalni. A monista felfogás szerint ugyanis a nemzetközi jog kötelezõ normái közvetlenül számítanak a magyar jog szabályának, vagyis más jogforrás közbejötte nélkül, így jogalkotó szerv döntése hiányában lépnek életbe pusztán azáltal, annál a minõségüknél fogva, hogy a nemzetközi jog alapján a magyar államot kötelezõ nemzetközi jogi normák ezek.
A nemzetközi jog normái ezen álláspont szerint csak a hazai, a belsõ jog közbejöttével lehetnek a jogrendszer érvényes szabályai. Ennek meg természetesen az a következménye, hogy a nemzetközi jog szabálya hiába kötelezi a magyar államot, ez csak akkor lesz érvényes és kötelezõ, ha egy magyar jogforrás, egy jogalkotó szerv döntése egy más magyar jogszabállyá alakítja át. Ez az átalakítás, ez a transzformáció jogszabályi szinten kell hogy megtörténjen.
Tehát az elõször említett monista felfogás szerint, a kifejtettek alapján látható, hogy logikusan végig sem vihetõ ez a folyamat, és tulajdonképpen már elméletben is elismerték, hogy a monista elmélet a gyakorlatban teljesen tisztán megvalósíthatatlan. A nemzetközi jog normáit úgyis ki kell hirdetni, nyilvánosságra kell hozni ugyanúgy, mint a többi belsõ, hazai jogforrást.
A két álláspont között az is jelentõs eltérés, hogy a monista elmélet szerint a nemzetközi jog sui generis jogforrás, ráadásul igen kimagasló rangú, a rendes törvényeknél tehát magasabb szinten áll. Ezen alkotmányban nem lehet kétséget hagyni afelõl, hogy melyik elmélet, melyik irányzat mellett foglal állást a jogalkotó, jelen esetben a parlament, és alapvetõ alkotmányos jogok érvényesülése és a nemzetközi jog és belsõ jog kapcsolatát illetõen sem mindegy, hogy hogyan döntünk.
A dualista felfogás szerint a nemzetközi jog szabályai csak belsõ jog közbejöttével lesznek a jogrendszer érvényes szabályai. Véleményem szerint a koncepció ezen rendelkezései megfelelõen vannak kifejtve és a koncepció szerinti alkotmányos rendelkezések az én elképzelésemmel is tulajdonképpen leglényegesebb pontjaiban megegyeznek.
Mindenképp javaslom azonban e fejezetben kiemelni a nemzetközi szerzõdések és egyezmények megkötési rendjébõl az államhatárokra, védelmi szövetségekre vonatkozó egyezményeket, valamint az állam pénzügyi megterhelését és törvények megváltoztatását maguk után vonó szerzõdéseket. Ezekben az esetekben ugyanis az Országgyûlés elõzetes felhatalmazása szükséges a tárgyalások folytatásához. Garanciális szabályként azt is tartalmaznia kellene az alkotmánynak, hogy ezeket a nemzetközi egyezményeket, szerzõdéseket csak abban az esetben kell alkalmaznunk, ha a másik fél is alkalmazza.
Néhány lényeges kérdésrõl szólnék még, amelyet véleményem szerint ebben a koncepcióban, illetõleg az új alkotmányban feltétlenül meg kellene jeleníteni, alkotmányba kellene foglalni. Ilyen, teljesen új rendelkezés és sajátosan a magyar alkotmány jellemzõje lenne, ha alkotmányba foglalnánk, hogy a termõföld idegen állam, vagy annak polgára kezébe nem kerülhet. Ez azért alkotmányos rendelkezés, és azzal tudom indokolni az alkotmányba történõ foglalását, hogy ez egy olyan alkotmányos garancia, amely az ország szuverenitásának a biztosítására megfelelõ lehet. Részletes indoklását a vezérszónoki beszédemben elmondtam.
Ugyanilyen lényegesnek tartom, hogy nem az alapvetõ elveknél kellene rendelkezni a határon túli magyarságról, hanem ez mindenképp a preambulumba foglalandó. Olyan lényeges kérdés, amely az egész alkotmányt, minden egyes paragrafusát átszövi és a preambulumban utalnunk kell rá azért, hogy bárki elõveszi, a világ bármely országának alkotmányjogásza, érdeklõdõje, diákja, a világ bármely területén, a preambulumból rögtön tudja, hogy milyen történelmi helyzetben született, hogy milyen helyzetben vagyunk, és hogy ezek a határon túli magyarok milyen okból kerültek a határon túlra.
Néhány mondatban, két-három mondatban, erre feltétlen utalni kell és nem a külpolitikai célok között, mert ez véleményem szerint már bizonyos leszûkítése a problémának.
Az alkotmányban nagyon fontosnak tartom, hogy bizonyos idõpontokat, lényeges kérdéseket pontosan meg kell határozni. Emlékezzünk csak arra, hogy az országgyûlési választások idõpontjának kitûzésénél milyen vita bontakozott ki, hogy mikorra írják ki a választások elsõ fordulóját, második fordulóját, és bizony a hatalmon lévõk politikai érdekeit szolgálhatja egy esetleges nyáron kiírt népszavazás, vagy õsszel kiírt népszavazás. Mindannyian tudjuk, hogy ez választás, népszavazás, illetõleg ezeknek az egész rendszerében az a legfontosabb, hogy stabilitás legyen az alkotmányban. Én azt javaslom tehát, hogy pontosan rögzítsük. Nem egyedülálló, például az amerikai alkotmányban is nagyon pontos idõpontokat rögzítenek.
Ilyen lehetne például, csak egyetlen példát mondok, ha kimondaná az alkotmány, hogy az országgyûlési választások idõpontja: április elsõ vasárnapja az elsõ forduló, második forduló április harmadik vasárnapja és az Országgyûlés megbízatása április 30-án déli 12 órakor, az alakuló üléssel kezdõdik és a megválasztást követõ negyedik év április 30-án déli 12 óráig tart.
Ez olyan alkotmányos garancia lenne, amellyel soha egyetlen hatalmon lévõ párt, vagy koalíció sem élhetne vissza, kötelezõ lenne betartani. Természetesen az esetleges idõközi választások kiírásáról is rendelkezni kell. Ezt csak példaként említettem.
Ugyanígy kellene a köztársasági elnökválasztás idõpontját rögzíteni, amelyet szintén határozottan napra, órára pontosan, mettõl-meddig tart a megbízatása. Lényegesnek tartom, hogy az új alkotmányos koncepcióban szerepeljen az országgyûlési képviselõk visszahívhatósága. Természetesen nem fogom kifejteni az indokaimat, többször elmondtam, csak annyit, hogy ennek az alapja mindenképp az a kossuthi visszahívhatósági koncepció, amely egyáltalán nem azonos a régi állampárt visszahívhatóságával, és erre csak azért hívom fel a figyelmüket, hogy az esetleges reagálásokban megelõzzem ezeket az indoklásokat. Korábban részletesen kifejtettem itt is az indokaimat, most errõl nem beszélnék.
A hatalmi ágak elválasztásának intézményi garanciája fogalmazódik meg az Országgyûlés, kormány és a bírói hatalom elválasztásában, valamint a köztársaság elnöke mindegyikõjükkel kapcsolatos jogainak pontos tisztázásában. A perszonális garanciák az összeférhetetlenségi szabályokban kell, hogy megfogalmazódjanak. Itt mindenképpen alkotmányban kellene rögzíteni - véleményem szerint -, hogy képviselõ nem lehet miniszter, nem lehet államtitkár sem, és - a jelenlegi szabályozással ellentétben - például polgármester sem. A gyakorlati garancia mindezek megvalósulására, az államhatalmi ágak elválasztására az, hogy - egyetlen példa - külön épületben kell elhelyezni az Országgyûlést, a kormányt, a köztársasági elnököt, errõl is beszéltem korábban részletesen. Mindenképp fontosnak tartom azt, hogy az ország pontosan el tudja különíteni, hogy ki, milyen hatáskörrel, hol, mit dolgozik és semmiképp nem jó az a pártállami módszer, amely összemossa az államhatalmi ágakat és elkülöníthetetlenné teszi azt, hogy mi a kormány, mi a parlament feladata és ezt formálisan is szemlélteti, formálisan is megjeleníti azáltal, hogy egy épületben helyezkednek el.
(10.30)
Feltétlenül fontos az államhatalmi ágak elválasztásában, hogy az Országgyûlés elnöke gyakorolja a parlamentben a rendfenntartó hatalmat, õ legyen az Országház õrségének parancsnoka. Nem egyedülálló alkotmányos rendelkezés lenne ez, hiszen például a lengyel alkotmányban most is pontosan meghatározzák, hogy az országgyûlési õrség parancsnoka a parlament elnöke, milyen hatáskörrel rendelkezik, s õk is elképzelhetetlennek tartanák azt, hogy a kormány egyik minisztere, történetesen a belügyminiszter rendelkezzen a másik államhatalmi ág, az Országgyûlés védelmében, és ugyanígy természetesen a közjogi méltóságok védelmét sem õk látnák el. A végrehajtó hatalom képviselõi a parlamentben semmilyen körülmények között nem kaphatnának többletjogokat. Ez is alkotmányos garancia az államhatalmi ágak elválasztására, és ez természetesen vonatkozna az elõterjesztésekre, a felszólalások rendjére, az Országház használatára és az Országgyûlés munkájával kapcsolatos bármilyen teendõkre, csak egyetlen példát említek, hogy érthetõvé váljon, mirõl beszélek: a parlamentben például az interpellációk, kérdések, azonnali kérdések esetében mindig a képviselõt illeti az utolsó szó joga. Hiszen a parlamentben a képviselõ, az Országgyûlés ellenõrzi a kormányt, s ez esetben teljesen logikátlan az, hogy egy esetleges képviselõi azonnali kérdés esetén miért a kormányé lenne az utolsó szó joga? Ez csak egy példa volt azért, hogy szemléltessem, hogy mire gondoltam.
A "Bírósági szervezet" cimû fejezettel kapcsolatosan nagyon röviden: nem véletlen, hogy a hatalmi ágak megosztásánál én bírói hatalomról beszélek mindig, nem pedig igazságszolgáltatásról, bírósági szervezetrõl. A bírói hatalom függetlensége és önállósága értelmezhetõ. Az ügyész, a közvádló a kormány politikáját képviseli, az ügyész szervezetileg egyértelmüen a kormányhoz kötõdik, a végrehajtó hatalom része kell hogy legyen, és egyidejûleg egyébként sem létezhet független bíróság és független ügyészség, ez jogi nonszensz, hiszen a független bíróság egyik egyensúlya, mintegy garanciája a végrehajtói hatalom részérõl az, hogy az ügyész kormány alá rendelve mûködik. Egyébként a magyar jogtörténetben 1871-ben az akkori ügyészi szervezetet a mai modern polgári ügyészi szervezethez tudnám hasonlítani, hiszen mondhatnánk azt is, hogy ez az 1871. évi XXXIII. törvény az ügyészi szervezetrõl, a mai polgári ügyészségek jogi mintája volt.
A szocialista alkotmányok jelentõsen kibõvítették az ügyész funkcióját és az államszervezetben elfoglalt helyét teljesen megváltoztatták, önálló fejezetben szabályozták a szocialista alkotmányok a független ügyészi intézményt, a bírói hatalommal együtt, széles funkcióval ruházták fel az ügyészségeket, de a kezükbe korlátozott jogi eszközöket adtak, semmiképpen nem javaslom azt, hogy a bírói szervezetrõl szóljon ez a fejezet, mindenképp megfontolásra ajánlom azt, hogy a bírói hatalom, mint az államhatalmi ágak elválasztásában a klasszikus hármas - törvényhozó, végrehajtó, bírói hatalomról beszélünk - úgy e fejezetnek a címe is mindenképp a "Bírói hatalom" legyen.
Az államháztartással kapcsolatosan a törvényben megelégedésemre külön fejezet foglalkozik a közpénzügyekkel. Bár ezt a címet, hogy "Közpénzügyek" rendkívül rossznak tartom, nyelvtanilag és fogalmilag - véleményem szerint - helytelen és a magyar nyelv szabályai szerint számomra érthetetlen, tehát én sokkal jobbnak tartanám, azt, hogy "Államháztartás", vagy megfontolni a költségvetéssel kapcsolatosan olyan fogalmat, amely nem közpénzügyekre vonatkozik, nekem ez nagyon rossz a fülemnek. A hatalmi ágak megosztására garancia a pénzügyi szabályok alkotmányos rendszere, melyek alátámasztják és leképezik a hatalom megosztását, s nem akadályozzák. Nem tartozik természetesen ide a gazdaságpolitika alkotmányos szabályozása, hiszen ez változtatható, s az alkotmány stabilitásra törekszik. De mindenképpen javaslom e fejezetben szabályozni az állami hitelek felvételét. Az állami költségvetés évek óta ellenõrizhetetlenül duzzad fel a hitelek felvételével, a hitelállomány nagyarányú növekedésével. A modern társadalmak egyik legnagyobb gondja az állam eladósodása, amely tulajdonképpen egy új gyarmatosítással ér fel. Az ország szuverenitását súlyosan sérti, s ezért lehet alkotmányban szabályozni, ezért alkotmányos kérdés, hogy az állami költségvetés eladósodása oly mérvûvé válik, hogy az ország önállóan alkalmatlan költségvetési intézmények fenntartására, az állam szervezésére is hitelek nélkül már nem tudja folytatni munkáját. Ezért kellene szabályozni az állami költségvetés keretében történõ hitelfelvételt alkotmányban, s egyenrangú a következõ költségvetési évre áthúzódó kezesség-garanciával is ez a szabályozás.
Határozott vagy meghatározható legmagasabb összeget tartalmazó, törvénybe foglalt felhatalmazás szükséges mindehhez. S még egy nagyon lényeges garanciális szabályt szükséges még megfogalmaznunk a hitelfelvételeknél, miszerint a hitelekbõl származó bevételek nem haladhatják meg a költségvetésben beruházási kiadásra fordított összeget. E garanciák az államháztartás mûködõképességének biztosításához szükségesek, s végsõ soron az ország szuverenitásának megõrzését biztosítják, nem egyedülálló, van példa rá a nemzetközi alkotmányozásban. Nagyon röviden a megyékrõl szólnék, mert idõm letelt, mindenképpen tisztázni kell az alkotmányban a megyék szerepét. Véleményem szerint nem összeegyeztethetetlen az európai régiófogalom s a történelmi magyar megyék fogalma, de a jelenlegi megyerendszer és az európai régió fogalmát én is összeegyeztethetetlennek tartom. Ebbõl logikusan következik, hogy mindenképpen gondolkodni kellene a hatalmon lévõknek azon, hogy a régi kis megyék, a történelmi megyék - természetesen vállalva ezzel azt is, hogy a csonka megyék is megmaradnának - hogyan illeszthetõk be az európai régió fogalmába. Van erre több tanulmány is készen, az államigazgatási szakértõk, az egyetem tanszékeit végig kell nézni, a Tudományos Akadémiánál, pontosan beilleszthetõ kismegyerendszer az európai régióba, tehát ha ezen gondolkodnánk, akkor mindenképpen modern európai közigazgatási rendszerünk lenne úgy, hogy a magyar történelmi hagyományokat is figyelembe tudnánk venni.
Végül néhány szót az alkotmány elfogadásáról. A jelenlegi alkotmányozás rendjében talán el kellene gondolkodni azon, hogy - nem egyedülálló példát fogok mondani - a jelenlegi parlament megszavazza ezt az alkotmányt, s ezt követõen a következõ újonnan választott parlament újra megtárgyalja, s a következõ Országgyûlés fogadja el, az ezen parlament pártjai által elkészített és már a parlament által egyszer elfogadott alkotmányt, és a köztársasági elnök által kezdeményezett népszavazás erõsíti meg. Így mindenképpen egy sokkal stabilabb alkotmányt kapnánk, nem az éppen hatalmon lévõk szûk érdekének szolgálatában lenne, hanem sokkal szélesebb körû megismerésre adna lehetõséget, és egy új, két év múlva hatalomra kerülõ párt, illetõleg koalíció szintén beleszólna abba az õ parlamentjük szintén megtárgyalná és elfogadná. Azt hiszem nincs akotmányozási kényszer, nem szükséges az alkotmányozás gyorsítása.
(10.40)
Semmiképp nem helyeslem azt, hogyha az alkotmányt könnyen lehet módosítani, ebben az alkotmányelfogadási rendben, amit az imént ismertettem, benne foglaltatik az is, hogy ez egy nagyon stabil alkotmány lenne, nehezen módosítható, és itt utalok - részletesen már nincs idõm kifejteni - Svájc, illetõleg USA alkotmányára, amelynek a módosítása is rendkívül nehéz, nemcsak a meghozatalának a szabályzata körülményes. Én mindenképp ezt támogatom.
S egyetlen szóban szólnék arról a Boross Péter által felvetett kezdeményezésrõl, hogy mindenképpen szükség lenne egy elõzetes népszavazásra a halálbüntetést illetõen, ezt késõbb részletezte Bihari Mihály, aki szintén elmondta, hogy néhány kérdésben az elõzetes népszavazás eldönthetné ezeket a fontos problémákat, amelyeket az alkotmányban - mindannyian tudjuk -, ha nem szabályozzuk, kikerüljük a problémát, ha szabályozzuk, akkor pedig az alkotmány elfogadását sodorja veszélybe a Ház.
Megfontolásra ajánlom tehát ezeket, azzal, hogy emlékeztetem önöket, hogy az alkotmányozási folyamat kezdetén, amikor még csak arról volt szó, hogy hogyan hozzunk, hogyan alkossunk új alkotmányt, egy sajtótájékoztatón a Független Kisgazdapárt ismertette azt az álláspontját, amelynek lényege a következõ volt: elõzetes népszavazáson kell a legjelentõsebb koncepcionális kérdésekrõl dönteni, s ezt követõen kidolgozni ezt a koncepciót, amely már kötelezi a kidolgozókat arra, hogy az alkotmányba belefoglalja, a koncepciójába azokat a kérdéseket, amelyek a népszavazáson eldõltek. Ilyen kérdés egyébként a köztársasági elnök választása is, és mindenképpen erre felhívom a figyelmüket, hogy mi a kezdet kezdetétõl fogva ezt szeretnénk, most is ragaszkodunk hozzá, és az alkotmány elfogadását, az ország által történõ jobb megismertetését és az egész alkotmány stabilitását szolgálhatja az, hogyha megfontoltan, elõzetesen, lényeges kérdésekrõl elõzetesen döntve hozunk új alkotmányt, nem pedig kockáztatjuk a koncepció elfogadását is azzal, hogy véleményem szerint felelõtlenül egy elõkészítetlen alkotmányt bocsát esetleg népszavazásra a Ház. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az ellenzék részérõl.)