DR. HACK PÉTER (SZDSZ): Köszönöm szépen elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Egyik fontos fázisa lezárul a mai napon az alkotmány vitájának. Az elmúlt hetekben ebben a Házban rendkívül sok fontos és értékes felszólalás hangzott el az alkotmány egészérõl, az alkotmányozási folyamatról és az alkotmány egyes részelemeirõl, az egyes intézmények mellett és ellen. Igen színvonalas, szakmailag is alátámasztott érveléseket hallhattunk.
Azt tapasztalhattuk, hogy - talán megengedhetem magamnak ezt a megjegyzést - a vita színvonalasabb volt mint a parlamentben megszokott viták. Ennek egyik oka talán az volt, hogy nem lehettünk tanúi fogcsikorgató küzdelmeknek, nem lehettünk tanúi éles szóváltásoknak, nem lehettünk tanúi azoknak a küzdelmeknek, amelyek általában jellemzik a parlamenti vitákat és amelyek általában jellemzik az alkotmányozó vitákat is.
Azt is tapasztalhattuk, mint ahogy tapasztalhatjuk ma is, hogy nincs zsúfolásig megtelve a vita során a parlamenti patkó, a karzatokon nem hemzsegnek az újságírók és a fotóriporterek, ahogy éles helyzetekben megszokhattuk ebben a teremben. A sajtót figyelve azt láttuk, hogy nincs tele az újság az alkotmányozással kapcsolatos tudósításokkal. Talán azt is megkockáztathatjuk, hogy aki csak a sajtóból próbál tájékozódni a vitánkról, nem sokat tud meg arról, hogy mirõl is folyt valójában itt a vita.
A közvélemény sem ég izgalomban. A magam részérõl több alkalommal volt szerencsém olyan országokba ellátogatni, ahol valóban éles alkotmányozó vitahelyzet volt, valami olyasmi, ami 1989-ben volt Magyarországon.
Azokban az országokban az alkotmányozási helyzetet, vagy az itt bevett szakkifejezéssel, alkotmányozási szükséghelyzetet az jellemezte - mint ahogy jellemezte 1989-ben Magyarországot is -, hogy a különbözõ hatalmi tényezõk legélesebb konfrontációja zajlik. Az elnök, a parlament, a kormány egymás terhére próbálja saját hatalmát megerõsíteni. Ezek a harcok sokszor rendkívüli éles politikai küzdelmekké, sokszor utcai demonstrációkká változtak. Voltak olyan országok, ahol valódi polgárháborús helyzetek is keletkeztek az alkotmány körüli vitákból. Ezek a helyzetek nincsenek meg Magyarországon. Ezt az alkotmányozási lázat, ezt az alkotmányozási szükséghelyzetet nem tapasztalhatjuk. Ebbõl én a magam részérõl - és azt hiszem az egész képviselõcsoportunk nevében mondhatom ezt - levonhatom azt a következtetést, hogy alkalmas a pillanat arra, hogy nyugodtan számot vessünk az elmúlt hat év eredményeivel. Alkalmas a pillanat arra, hogy rögzítsük mindazt, ami bevált, ami mûködõképes, ami beváltotta a hozzá fûzött reményeket az elmúlt hat esztendõ vitáiban, és lezárjuk ezt az alkotmányozási folyamatot. Hiszen az alkotmányozási szükséghelyzet, mint ahogyan többen elmondták a vitában, tipikusan forradalmakhoz, rendszerváltáshoz, szerkezetváltáshoz, közjogi berendezkedés váltáshoz kapcsolódik. Ilyen helyzet Magyarországon most nincs, mert volt 1989-1990-ben, és ilyen helyzet Magyarországon reményeink szerint nem is lesz. Hiszen amit 1989-1990-ben közösen, valamennyi, ma a parlamentben lévõ és parlamenten kívüli politikai erõk nagy része elért, az egy olyan polgári demokráciának a közjogi struktúrája, amely polgári demokráciának semmi oka nincs szégyenkezni bármelyik európai országgal való összehasonlításban. Olyan közjogi berendezkedés jött létre, amely a magyar történelemnek ritka korszakát jelzi. A magyar történelem 1100 éves történetében szinte nem volt olyan hat esztendõ, amely olyan mértékben aggálymentesen biztosítaná a modern polgári demokrácia intézményeit, mint ahogy az elmúlt hat esztendõ biztosította.
Ne felejtsük el azt, hogy a sokak számára szimpatikus századforduló korszakában is, a szavazati jog területén nagyon szigorú korlátozások voltak. A népképviselet elve soha nem érvényesült ilyen mértékben, mint 1990-1996 közötti idõszakban, és sorolhatnám még az igazságszolgáltatás függetlenségét, a hatalmi ágak elválasztását. Nem akarok ebbe részletesen belemenni. Azt szeretném mondani mindezzel, hogy 1989-1990-ben megvívtunk egy olyan csatát, egy olyan éles politikai, alkotmányozó konfliktust, amely konfliktus eredményeként létrejött egy intézményrendszer. Ezen intézményrendszer végsõ formába öntését teheti meg az az új alkotmány, amirõl most tárgyalunk, és amely intézményrendszer Magyarországot visszaemeli a fejlett európai országok sorába, és amely intézményrendszerre méltán büszkék lehetünk.
Ezért mondjuk mi azt, hogy most alkalmas az idõ arra, hogy éljünk a lehetõséggel és igazából nem látunk érveket arra, hogy miért kellene elhalasztani ezt a döntést. Hiszen abban bízunk és azt hisszük, a felszólalások alapján és minden frakció részérõl - vagy majdnem minden frakció részérõl meghallgatott felszólalások után is -, hogy nem akarnak a magyar politikában komoly tényezõk új forradalmat, nem akarnak új rendszerváltást, nem akarják a közjogi berendezkedést alapvetõen felforgatni, nem akarnak új rendszerváltó folyamatot kezdeni.
Milyen érvekre hivatkoznak azok, akik azt mondják, hogy mégsem kellene most ezekben a hetekben, hónapokban dönteni, hanem valamikor késõbb kellene dönteni?
Három érvet szeretnék számba venni, amely a leggyakrabban hangzott el.
Az egyik érv az, hogy a társadalom nem tudott kellõ mértékben részt venni a vitában, a társadalmi szervezetek, intézmények, szakmai fórumok nem tudták kifejteni kellõ súllyal a véleményüket. Azt kell mondanom, hogy ez a megállapítás véleményem szerint nem igaz. A társadalmi szervezetek, szakmai szervezetek, szakmai fórumok - és szeretnék utalni Isépy Tamás képviselõtársam felszólalására is - minden korábbinál szélesebb körben ismerkedhettek meg az alkotmánykoncepció különbözõ megoldásaival. Itt nem csak az 1996. március végén publikált, több mint 1 millió példányban publikált szövegre gondolok. De már egy évvel ezelõtt megismerhették az Igazságügyi Minisztérium alkotmánykoncepcióját, amelybõl nyilvánvalóvá vált, hogy lényeges új elem, lényeges olyan körülmény, amely mindeddig az elmúlt hat évben vagy hét esztendõben nem került szóba, ilyen elem bevételére, beépítésére az alkotmányba nincsen igény.
Tehát azok a szempontok, amelyek az alkotmánnyal kapcsolatban megfogalmazódtak, a társadalom széles köre elõtt és a szakmai körök elõtt is maradéktalanul ismertek voltak. Ezek a szakmai körök nagyon széles körben ki is fejtették a véleményüket.
Már az elmúlt évben a Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetének megbízásából, részben pedig az Igazságügyi Minisztérium megbízásából több száz tanulmány, dokumentum készült el az alkotmányozás folyamatából. Az elmúlt két hónapban - nem 45 napban, hanem több, mint két hónapban - szintén több száz észrevétel érkezett a lakosság különbözõ csoportjaitól, egyénektõl, szervezetektõl, szakmai fórumoktól, egyházaktól, különbözõ érdekképviseleti szervezetektõl, amelyek nagyon részletesen és nagyon alaposan fejtették ki a véleményüket. De azt is el kell mondani, hogy ezek a vélemények tulajdonképpen rendszerbe szedve ugyanazok a szempontok, amelyek már évek óta megjelennek a vitában. Tehát ezért - véleményem szerint - nem áll az az állítás, hogy nem volt mód, nem volt lehetõség a széles körû bekapcsolódásra az alkotmányozó folyamatba.
Akik ezt hangsúlyozzák - ezt is el kell mondanom -, azok a szervezetek, amelyek ezt hangsúlyozzák a parlamenten kívül, tipikusan azok a szervezetek, amelyeknek a dolog érdemével kapcsolatban legkevesebb mondanivalójuk van. Azok a szervezetek, amelyeknek a dolog érdemével kapcsolatban van mondanivalójuk és ezt eljuttatták a vitába, azok többnyire nem is sérelmezik a bekapcsolódás lehetõségének a hiányát.
(12.20)
A másik szempont, ami a társadalmi részvétel, szakmai vita, szakmai kiérleltség hiányát emlegetõkkel szemben felhozható, hogy ez az érvelés bizonyos értelemben nélkülözi a logikát. Nélkülözi a logikát, mert azt mondja, hogy ne hozzuk meg ezt az alkotmányt, amihez több száz szakmai észrevétel érkezett, ne foglaljunk errõl állást, hanem hagyjuk meg még két-három-négy-öt évre, ki tudja, hány évre azt az alkotmányt, ami 1989-90-ben megszületett, és amirõl - tegyük a szívünkre a kezünket - nem igazán jelent meg olyan mértékben szakmai publikáció és társadalmi részvétel.
Itt az iménti vitában szóba került a konstruktív bizalmatlansági indítvány. Megint csak tegyük a szívünkre a kezünket, a konstruktív bizalmatlansági indítványt annak idején, 1990-ben a politikai pártok, a parlamenten kívüli pártok, a szakmai szervezetek, különbözõ fórumok mind-mind kritizálták. Azoknak a mentségére, akik bevezették ezt az intézményt, el kell mondani, hogy most viszont senki nem szorgalmazza, hogy szüntessék meg. Tehát akik annak idején kritizálták, azok közül egyikük sem említi azt fel, hogy most itt az alkalom, szüntessük meg a konstruktív bizalmatlansági indítványt. Ez azoknak a történelmi érdeme, akik annak idején bátrak voltak, hogy adott esetben a közvélemény nyomásával szemben is bevezettek egy intézményt, amely hat év alatt, úgy tûnik, hogy beváltotta a hozzáfûzött reményeket és a kritikák elenyésztek.
De amit mondani szeretnék az az, hogy olyan alkotmányt megõrizni, amirõl igazából nem volt társadalmi vita, nem volt szakmai vita, nem volt széles körû vita - nemhogy 40 órás vita nem volt, hanem néhány órás nyilvános vita sem volt -, ezt megtartani azért, hogy nehogy egy olyan alkotmányt hozzunk, amit azért mégis a társadalom széles köre megvitatott, ez szerintem, még egyszer mondom, nélkülözi a logikát.
A másik érv, amit el szoktak mondani, hogy nem kell most, 1996-ban meghozni, ráérünk még, halaszthatjuk tovább ennek az alkotmánynak a megalkotását. Ezzel kapcsolatban ismét szeretném leszögezni az SZDSZ nevében, hogy nem tudtak minket meggyõzni arról, hogy amiben most nem tudunk megállapodni, abban miért tudunk majd '97 elején megállapodni. Ma is azt látjuk, hogy bár két év van még a választásokig, de már a pártok programjaiban, deklarációiban megjelenik a választásokra való elõretekintés.
Miért hiszi azt bárki, vagy miért próbál arról meggyõzni minket, hogy 97- ben, egy évvel a választások elõtt, nagyobb lesz a kompromisszumkészség a politika tényezõi között, mint most? Miért állítja bárki is, hogy 98.-ban, a választások évében, nagyobb lesz a kompromisszumkészség, mint most? És miért hisszük azt, hogyha most nem sikerül kompromisszumot kötni, most nem sikerül megállapodni, akkor majd '98-at követõen vélhetõen megint ugyanezek a politikai tényezõk - itt szeretnék újra utalni arra, amit Bauer Tamás elõttem elmondott -, hiszen ugyanezek a politikai tényezõk voltak már '90 óta ebben a parlamentben, '98 után valószínûleg nagymértékben ugyanezek a politikai tényezõk miért fognak jobban megállapodni, ha most kudarcot vallunk, mint ahogy most meg tudnánk állapodni?
Ezért mi azt állítjuk, hogyha most nem tudunk megállapodni, akkor akár évtizedekre elhalasztódhat az új alkotmány megalkotása, és ez nagyon sok kárral jár. Errõl a vitában nagyon sokan nagyon sokat beszéltek, ezeket nem akarom megismételni.
Végül a harmadik érv, ami elhangzott - nem itt a plenáris vitában, hanem az egyik sajtóközleményben - egyik ellenzéki képviselõtársam, azt hiszem, a pártjának a vezérszónoka is volt, azt mondta a sajtóban, hogy hát az az egyik nagy baj, hogy ennek az alkotmánynak az elfogadása a kormánypártokat juttatná politikai sikerhez ebben a ciklusban. Szeretném felhívni a figyelmet arra, és ismét leszögezni, amit a vita nyitásaként is elmondtam, hogy meggyõzõdésünk szerint az alkotmány elfogadása nem a kormánypártok sikere lenne. Az alkotmány elfogadása a magyar demokrácia sikere lenne, és mindazoknak a sikere, akik érdekeltek a magyar demokrácia megõrzésében.
Ezért vállalták a kormánypártok az önkorlátozást, ezért adtak 10 százalékos mandátummal vagy 5 százalékos mandátummal rendelkezõ pártnak ugyanakkora szavazatot, mint az 54 százalékos mandátummal rendelkezõ pártnak. Ezért van minden frakciónak egy szavazata az alkotmány elõkészítésében, mert azt szeretnénk elérni, hogy amit megalkotunk, az valamennyiünk közös sikere legyen.
De még ha úgy is lenne, hogy a kormánypártok sikere lenne, ami - még egyszer állítom - szerintem nem így van, akkor - én azt hiszem - el kell gondolkodni annak az ellenzéki pártnak, amely csak azért ellenzi az alkotmányozást, hogy nehogy a kormánypártok politikai sikerhez jussanak. Hogy ez mennyire a demokrácia vagy az alkotmányosság mellett elkötelezett álláspont, nem csak szûk pártpolitikai érdek. Adott esetben korlátolt elfogultság az a szempont, hogy csak azért ne szülessen meg most az alkotmány, mert akkor, jaj, a kormánypártok sikerhez jutnának.
Szeretném hangsúlyozni még egyszer, nem a kormánypártok sikere lenne, hanem a magyar demokrácia iránt elkötelezettek és az alkotmányosság iránt elkötelezettek közös sikere lenne, azoké, akik ennek a patkónak valamennyi oldalán ülnek és akik a felszólalásaikkal is kifejezték ilyen irányú eltökéltségüket.
Tisztelt Ház! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az SZDSZ véleményét képviselõtársaim a vitában elmondták. Az SZDSZ részérõl voltak, akik többször is megszólalva, az alkotmány szinte minden részével kapcsolatban elmondták a véleményünket, felszólalt a frakciónk részérõl Bauer Tamás, Dornbach Alajos, Fodor Gábor, Gulyás József, Hankó Faragó Miklós, Horn Gábor, Juhász Pál, Kaszás Tibor, Kõszeg Ferenc, Molnár Péter, Mészáros István László, Szigethy István, Tardos Márton és Wekler Ferenc. Az õ felszólalásaikat, az õáltaluk elmondott érveket az egyes intézményekkel kapcsolatban nem kívánom megismételni, mert szemben egy korábbi megszólalással, én azt gondolom, hogy ebben a vitában a felszólalók szinte kivétel nélkül mind alapos szakmai érveket alapos felkészülés után mondtak el. Ezeknek a hátralévõ tízen- egynéhány percben a megismétlésére nincsen mód.
Én a zárófelszólalásomban azon túl, hogy az alkotmány megalkotásának szükségessége mellett érvelek, szeretném felhívni a figyelmet az igazán vitatott kérdésekkel kapcsolatban néhány elemre. Három kérdéskörrõl kívánok szólni: az emberi jogok problémájáról, az elnökválasztás módjáról, illetõleg a két kamara és az ehhez kapcsolódó érdekképviselet vagy érdekegyeztetés kérdésköreirõl.
Az elsõ téma nagy vitát váltott ki, és ezzel kapcsolatban elmondhatjuk azt, hogy általában a vitának két vonulata volt, kétféle vitatéma került elénk. Az egyik, ahol nagyon világos volt, hogy igazából alapvetõ kérdésekben nincs véleményeltérés a pártok között. A meglévõ véleménykülönbségeket az intézmények részleteit tekintve a vita késõbbi fázisában lehet kompromisszummal közelíteni egymáshoz. Meggyõzõdésem, hogy az alkotmány- elõkészítõ bizottság a késõbbiekben fog élni azzal a lehetõséggel, hogy nagyon sok ilyen ponton módosító indítványokat fog ötpárti támogatással elfogadni.
A vitának a másik vonulata - és idetartozik az elnökválasztás kérdése is -, ahol hosszú-hosszú évek óta nem közelednek egymáshoz az álláspontok. Tegnap azt hallhattuk egyik képviselõtársunktól, hogy nem hallott véleményt, nem hallott érvet a parlament általi választás mellett. Majd a képviselõtársunk elhagyta a termet, és így nem volt alkalma hallani például Kutrucz Katalin kitûnõ felszólalását, aki nagyon hosszan sorolt fel érveket a parlament általi választás, illetõleg a hatályos alkotmányos berendezkedés mellett.
De arra kell számítani, és én a magam részérõl maximálisan szeretném kifejezni a tiszteletemet azok álláspontja iránt, akik más véleményen vannak, mint én, akik a közvetlen választás hívei. De ezek az álláspontok 1988-89-ben már megütköztek. Szinte valamennyi érv, valamennyi vitán újra és újra elõkerült. Ugyanezek az érvek jelennek meg az érdekképviseletek leveleiben, ugyanezek az érvek jelennek meg a szakmai dokumentumokban, ugyanezek mellett az érvek mellett folyik, folyt a vita Lengyelországban vagy Grúziában, vagy Oroszországban, vagy a világ más tájain, Namíbiában vagy Dél-Afrikában az utóbbi idõkben.
(12.30)
Ugyanazok az érvek, ugyanazok a szempontok, ugyanazok az ellenérvek, ugyanazok az ellenszempontok ütköztek össze. Ez egy olyan pont, ahol én a magam részérõl nem számítok arra, hogy akár két év múlva, akár öt év múlva, akár tíz év múlva, akár száz év múlva is valaha közeledni fognak az álláspontok, és eljutunk egy olyan pontig, amikor mindenki számára elfogadható, megnyugtató megoldás fog születni.
Mert igaz az, és szeretném leszögezni az SZDSZ álláspontja mellett, hogy az elnökválasztás módja nem választható el az elnöki jogkörtõl. Nem választható el attól a kérdéstõl, hogy ki a végrehajtó hatalomnak a feje. Itt megint csak szeretnék arra utalni, akik nem vettek részt a tegnapi vitában, ajánlom a figyelmükbe, Kutrucz Katalin nagyon széles érvrendszerrel és példákkal sorolta fel, hogy az európai demokráciákban hogyan függ össze az elnökválasztás módja az elnöki jogkörökkel. Mindenhol, ahol közvetlen elnökválasztás van, Izlandtól kezdve Németországon és Ausztrián keresztül, ott az elnöknek a hatályos magyar alkotmányos berendezkedéshez képest lényegesen többlet jogosítványai vannak, egy elnöki többlet jogkört ír le.
De nemcsak arról van szó, hogy az elnökválasztás módja nem elválasztható attól, hogy milyen jogai vannak az elnöknek, attól sem választható el, hogy ki a végrehajtó hatalomnak a feje, vagyis ki a felelõs a kormányzásért. Ugyanis a választás a mi felfogásunkban mindig egy felelõsségre vonást jelent. A választás, legyen szó elnökválasztásról vagy parlamenti választásról, mindig arról szól, hogy a lakosságnak négyévente lehetõsége van az urnák elé járulni és véleményt mondani az addigi kormányzásról. Márpedig szeretném hangsúlyozni, és errõl Szigethy István képviselõtársam beszélt a vitában, hogy akkor, amikor elnök jogköre tulajdonképpen szimbolikus, akkor mirõl mond véleményt a közvélemény, mirõl folyik a kampány. Ha az elnöktõl függ, hogy milyen a lakáspolitika, hogy milyen a gazdaságpolitika, hogy milyen az adópolitika, hogy milyen a szociálpolitika, mint ahogy függ az elnöktõl mindez az Egyesült Államokban és a prezidenciális rendszerekben, akkor a lakosság négyévenként vagy ötévenként, amikor az urnához járul, akkor elmondja, hogy az elnök mint a végrehajtó hatalom feje nem jól, nem a lakosság, a többség érdekében cselekedett és ezért leváltjuk õt. Vagy azt mondja, hogy igen, olyan politikát folytatott, amit támogatunk, és azokkal a célokkal, amiket az elnök maga elé kitûzött, azzal egyetértünk.
Ehhez képest azokban a rendszerekben, ahol a végrehajtó hatalom feje a miniszterelnök és az államfõ, legyen az monarchia, legyen király vagy királynõ, mint az európai parlamentáris monarchiák jelentõs részében, itt a skandináv országok nagy többségét, illetõleg az Egyesült Királyságot említhetem. Vagy legyen az parlament által választott elnök, ahol szimbolikus az elnöki jogkör, mint a Német Szövetségi Köztársaságban vagy Csehországban, ott nem az elnök alakítja a politikát, nem az elnök irányítja a végrehajtó hatalmat, hanem a parlament, illetõleg a parlament által megválasztott kormányfõ és a választók azoknak a tevékenységérõl tudnak véleményt mondani.
A másik érvrendszer, amire szeretném felhívni a figyelmet az, hogy arra hivatkoznak a közvetlen választás hívei, hogy eltávolítja a közvetlen választás a pártoktól az elnököt. Tisztelt képviselõtársaim! Ez az állítás tapasztalatokkal nem igazolható. Mindazokban az országokban, ahol közvetlenül választják az elnököt - és erre utaltam már a bevezetõ felszólalásomban is -, nagyon világos párt-elkötelezett elnökök vannak. Vélhetõen mindenki tudja ebben a teremben, hogy milyen pártállású a Francia Köztársaság elnöke hogy milyen pártállású az Amerikai Egyesült Államok elnöke, vagy hogy milyen pártállású a Lengyel Köztársaság elnöke, hiszen pártok jelölik az elnököket.
Az utóbbi évtizedek történetében egyetlen példát tudok, amikor a pártoktól független elnök indult egy választásokon: Peruban Fuji Muri elnök a pártoktól függetlenül indult, miután megválasztották, szét is verte a hadsereg segítségével a parlamentet, és azóta egy ilyen kvázi diktatúrát vezetett be. Más példát, ahol pártsemleges, párttól független elnök indult volna közvetlen elnökválasztáson és nyert volna, én nem ismerek. A közvetlen elnökválasztás pártokhoz közelíti, pártokhoz még közelebb viszi az elnök személyét, mint a parlament általi választás, hiszen az ellenpéldát is felsorolhatnánk. Hányan tudják a teremben, hogy a Német Szövetségi Köztársaság elnöke milyen párthoz tartozik, vagy a Cseh Köztársaság elnöke, vagy sorolhatnám a példákat.
Arra is szeretném felhívni a figyelmet, amirõl Szabó Lajos Mátyás képviselõtársam szólt a tegnapi vita napon nagyon érzékletesen, és azt hiszem, nagyon meggyõzõen, hogy nem igaz az az állítás, hogy a közvetlenül megválasztott elnök a nemzet egységét jobban megjeleníti, mint a parlament által választott elnök. Szabó Lajos Mátyás elmondta - ezt azok kedvéért említem, akik nem hallották a felszólalását -, hogy az elmúlt évben jelen volt és figyelemmel követte a lengyel választásokat, és megrendült azon, hogy milyen mértékben meg tudja egy közvetlen választás osztani a nemzetet, hogy egy közvetlen választás mentén milyen mértékben kettészakad egy nemzet, az elnököt támogatók és az elnököt nem támogatók között. Hiszen ne felejtsük el, hogy az elnöki rendszerben nincs ellenzéke az elnöknek. Az elnöki rendszerben, aki nyer, az a hatalom 100%-át szerzi meg, míg a parlamentáris rendszerben, aki nyer, az csak egy szeletét kapja meg a hatalomnak, és ezt a hatalmat másokkal megosztva kell gyakorolni. Így nagyobb a valószínûsége annak, hogy akik a végrehajtó hatalmat gyakorolják, azok mögött a társadalom nagyobb többsége van, mint az elnöki rendszerben. Trombitás Zoltán képviselõtársam is utalt arra az elõbbi felszólalásában, hogy az Amerikai Egyesült Államok történelmében is volt arra példa, hogy olyan elnököt választottak meg az elektori rendszer következtében, aki a szavazatoknak, a szavazópolgárok leadott szavazatainak a többségét nem birtokolta.
Azokban az országokban is, ahol az elnököt már hagyományosan közvetlenül választják - én nem állítom, hogy ez kevésbé demokratikus rendszer -, ott is láthatjuk, hogy az elnökválasztás nagyon élesen meg tudja osztani a nemzetet, a közvéleményt. A francia elnökválasztások után rövid idõvel nagyarányú sztrájkok és megmozdulások voltak Franciaországban az elnök politikájával szemben. Tehát az az állítás sem fedi a valóságot, hogy az elnök szükségképpen jobban fejezi ki a nép egységét. Megint csak a lengyel példát és más példákat is lehet említeni.
Ezért mi a magunk részérõl azért támogatjuk változatlanul a parlament általi választást, mert nem ez a számunkra a fõ szempont, hogy hogyan választják az elnököt, hanem az, hogy milyen az alkotmányos struktúra. És az az alkotmányos struktúra, amit mi jónak tartunk, az parlamentáris köztársaság. Ott a végrehajtó hatalom feje a parlamenttel szemben felelõs, így interpellálható, kérdezhetõ, számonkérhetõ miniszterelnök, és a köztársaság elnöke egy szimbolikus pozíciót, az államfõi pozíciót tölti be.
Tisztelt Elnök Asszony! Szeretném megkérdezni, hogy az SZDSZ számára még jócskán maradt idõ, több felszólaló az SZDSZ részérõl nem jelentkezik, túlléphetek-e a harminc perces idõkorláton.