Orosz István Tartalom Elõzõ Következõ

DR. OROSZ ISTVÁN (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselõtársaim! A közoktatás Magyarországon mindig közügy volt, ma is az. Nemcsak azért, mert a közoktatásban foglalkoztatott pedagógusok a legnagyobb közalkalmazotti réteget jelentik, s az, hogy a pedagógus milyen feltételek között él és tanít, az ország egészének közérzetét is tükrözi, hanem azért is, mert ebben az országban a csecsemõket kivéve mindenki tanuló, szülõ vagy nagyszülõ, és ilyen minõségében érintett az oktatásügyben.

Nem tudom, hányan ismerik Eötvös József véleményét, aki szerint, idézem: "Amit az iskolában tanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük. De a hatás, melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad." De állítom, hogy sokan egyetértenek vele. Az oktatási törvényeknek - reményem szerint - a legfõbb célkitûzése csak az lehet, hogy jó oktatási rendszert teremtsenek, hogy szellemi tehetségeinkre gyakorolt hatásuk megmaradjon. Ez volt a legfõbb célkitûzése Eötvös népiskolai törvényének és azóta sok oktatási törvénynek, a legutóbb 1993-ban megalkotottnak, s az elõttünk fekvõnek is.

Senkitõl sincs felhatalmazásom arra, hogy az 1993-ban megalkotott közoktatási törvényrõl, amely az én életemben már a sokadik volt, véleményt mondjak, még kevésbé arra, hogy a módosítási javaslatot értékeljem. Ez utóbbit majd megteszi az élet, a gyakorlat. S látva a csaknem kétéves elõkészületet, csak reménykedni tudok, hogy a megmérettetéskor nem fog könnyûnek találtatni. Amit egy viszonylag rövid hozzászólásban el szeretnék mondani, az mindössze három kérdés. Egy olyan, amit ha nem is részleteiben, de az eddigi vita már érintett, kettõ pedig olyan, amirõl képviselõtársaim eddig még nem szóltak.

A három kérdés a következõ: a vezetõkiválasztás kérdésköre a törvénytervezetben, a kötelezõ továbbképzési szakvizsga, a harmadik pedig a közoktatás és a felsõoktatás kapcsolata.

A nevelõtestület és az igazgató kapcsolata a diktatúra éveiben - igyekszem nagyon óvatosan fogalmazni - az iskolák egy részében nem volt felhõtlen. Anélkül, hogy a tisztességes igazgatókat, akik védelmezték tantestületüket, és ezért bírták is a közösség bizalmát, meg akarnám sérteni, tudomásul kell venni, hogy kiválasztásuk nem az iskolában, hanem más fórumokon dõlt el. Az igazgató bizalmi ember volt, szerepelt a káderlistán, s bizonyos elvárásoknak meg kellett felelnie. Az igazi áttörés az 1985. évi törvényben következett be, amikor a törvény egyetértési jogot biztosított a tantestületnek az igazgató kinevezésében. Ez azt jelentette, hogy a tantestület többségi támogatása nélkül a fenntartó - akkor a magyar állam - nem nevezhette ki az igazgatót. Nem én vagyok az egyedüli, aki ezt a helyzetet a puhuló diktatúrában a demokrácia diadalaként üdvözölte. Új helyzet alakult ki a közoktatási intézményekben a rendszerváltozás után, amikor az iskolák fenntartói az önkormányzatok lettek.

Ismeretes, hogy egy alkotmánybírósági határozat az önkormányzati törvény kapcsán alkotmányellenesnek nyilvánította a tantestületek egyetértési jogát, pontosabban - emlékezetem szerint - összeegyeztethetetlennek az önkormányzati törvénnyel. E döntés után senki nem vizsgálta a tantestületek számára is elfogadható megoldásokat. Az önkormányzati törvény megváltoztatása fel sem merült, így a tantestület egyetértési joga elenyészett. Az 1993. évi LXXIX. törvényben szerepelt egy olyan általános megfogalmazás, hogy, idézem: "A nevelõtestület véleményt nyilváníthat vagy javaslatot tehet a nevelési- oktatási intézmény mûködésével kapcsolatos valamennyi kérdésben". A kötelezõ vélemény-nyilvánítás azonban az 56. § (2) bekezdése szerint a tantárgyfelosztásra, a pedagógusok külön megbízásainak elosztására és az igazgatóhelyettesek megbízására vonatkozott.

Ugyanakkor a fenntartók kötelezettsége maradt, hogy a közoktatási intézmény vezetõjének megbízásával kapcsolatban a döntés elõtt beszerezze, idézem: "az intézmény alkalmazotti közösségének, valamint az iskolaszékeknek, az iskola diákönkormányzati szervének és - a szakközépiskolák és szakiskolák esetében - a munkáltatók érdekképviseleti szervének a véleményét is". E vélemények azonban semmire sem kötelezték a fenntartót. Akkor sem, ha erõsítették egymást, akkor sem, ha ellentétesek voltak. Az elmúlt négy évben egy város képviselõ-testületének tagjaként tudok olyan esetet, amelyben nemcsak a törvény szerint illetékes szervek, de az adott eset oktatási bizottságának véleményét is figyelmen kívül hagyva dõlt el a közgyûlésben az igazgatói pályázat ügye.

A valóság ismeretében számomra nagyon fontos volt, hogy a koalíciós szerzõdés arra utasította a kormányt, megint idézem: "Vizsgálja meg, hogy az Alkotmánybíróság döntésével összhangban a jelenlegi gyakorlathoz képest miként erõsíthetõ és érvényesíthetõ a nevelõtestület véleményezõ, értékelõ, kezdeményezõ közremûködése az intézményvezetõ kinevezésében" - eddig az idézet.

Örömmel láttam, hogy a módosító javaslatban a nevelõtestület döntési jogkörébe került, idézem: "az intézmény vezetõi, intézmény egységvezetõi pályázathoz készített vezetési programmal összefüggõ szakmai vélemény kialakítása", 43. §.

Úgy vélem, ez is több, mint ami a hatályos törvényben szerepel. De kevesebb, mint ami a kormányprogramban foglaltak alapján elvárható lenne. Nincs benne a tervezetben a tantestület kezdeményezõ közremûködése, amit az alkotmányozás, alkotmánybírósági döntés egyáltalán nem tilt. Az én felfogásom szerint a véleményezés és az értékelés csak annyit jelent, hogy egy személytelen vezetési programról mondhat a tantestület véleményt, s - ha jól értem - magáról a személyrõl nem. A legjobb vezetési program mögött is állhat egy olyan személyiség, akire, ahogy szokták mondani, a kutyáját sem bízná az ember.

Azt már fel sem merem vetni, hogy az önkormányzati törvény módosításával lényegesen szélesebb jogokkal is felruházhatók lettek volna a tantestületek a kormányprogram szellemében. Nem tudom, végül is a jelenlegi gyakorlathoz képest erõsödött-e a tantestületek szerepe azzal, hogy a testületi jogok között fel van sorolva a fentebb idézett passzus. Egyáltalán megvizsgálta-e valaki a törvény-elõkészítés hosszú hónapjai alatt, hogy miként erõsíthetõk a tantestületek jogosultságai e területen? Mélységesen elszomorítana, ha ez számunkra nem lenne fontos kérdés.

A második kérdéskör, amirõl szólni kívánok, a pedagógus-továbbképzési szakvizsga törvényi elõírása. Úgy vélem, nem állok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a pedagógusok szakmai továbbképzését már évtizedekkel ezelõtt meg kellett volna oldani. Takács Péter, Takács Imre és Dobos Krisztina képviselõtársaim hozzászólása megerõsített e vélekedésemben. Azt azért kissé bizarr ötletnek tartom, hogy bizonyos tudományszakokban ennek a továbbképzésnek már három év múlva a diplomaszerzés után be kellene következnie.

Képviselõtársamnak rossz véleménye lehet a felsõoktatásról, ha feltételezi, hogy az ott tanultak három év alatt elévülnek. Egyébként nem lenne pedagógiailag sem helyes, ha a gyorsan változó tudomány hipotetikus megállapításai azonnal bekerülnének az oktatásba. Magam, történészként, rémülettel szoktam hallani, hogy például a kettõs honfoglalás elmélete, amelyet az általam nagyra becsült László Gyula professzor is csak hipotézisnek tekint, bizonyosságként jelenik meg egyes iskolákban, nem is beszélve a sumér- magyar rokonság délibábos téveszméjérõl. Igaz, ez utóbbira itt a parlamentben is lehet hivatkozni.

(18.10)

Nagyon nem szeretném, ha a következõkben, amikor a pedagógus-szakvizsgával és a hétévenként kötelezõ továbbképzéssel kapcsolatban kérdéseket kívánok megfogalmazni, bárki azt gondolná, hogy nem vagyok híve a továbbképzés rendszerének. Vallom, hogy a pedagógusok továbbképzését ugyanúgy meg kell oldani, mint a mérnökökét vagy orvosokét, de remélem, hogy erre nem fog születni egy pedagógus továbbképzõ intézet, amely a jövõben majd pedagógus továbbképzõ egyetemmé alakul, az ismert hazai gyakorlatnak megfelelõen.

Nem teljesen megnyugtató számomra, hogy a parlamenti döntést követõ kormányhatározatban nem szerepel, hogy hol lehet szakvizsgát letenni. Ha abból indulok ki, hogy ez egy második diploma, akkor arra következtetek, hogy felsõoktatási intézménynek (sic!), hiszen ennek van diplomakiadási joga.

A harmadik kérdéskör elemzésekor még vissza kívánok térni rá, hogy tudnak-e errõl a felsõoktatási intézmények, hogy ilyen feladataik is lesznek. Igaz, kötelezõen a szakvizsga - ha jól értem a törvény szövegét - elõször csak az 1997-ben felvett, így leghamarabb, az óvópedagógus esetében, a 2000-ben diplomát szerzõknek tíz év múlva, azaz 2010-ben lesz érvényes. A tanítók és tanárok esetében még egy, illetõleg két évvel késõbb.

Önkéntes alapon azonban a kormányhatározat-tervezet szerint már 1997-tõl lehet jelentkezni a szakvizsga letételére, s utána a magasabb besorolásnak hatályba kell lépni. Nem merek bele se gondolni, mi történik az egyetemekkel és a fõiskolákkal, ha 1997-ben a 200 ezer pedagógus fele meggondolja, hogy õ pedagógus-szakvizsgát kíván tenni. Gondolom a levelezõ vagy távoktatási formában folyó képzés valamilyen kedvezménnyel is jár majd a pedagógusok számára az óratartásban, egyéb iskolai munkában, ugyanúgy, mint azokon a munkahelyeken, ahol szerte e hazában, ahol a továbbképzés, például a vasutasoknál, kötelezõ elõírás.

Nyilván nehéz felfogóképességem miatt nem teljesen világos számomra, hogy mit jelent pontosan a szakirányú továbbképzés. Az óvópedagógusok és a tanítók esetében nyilván pedagógiát. Bár itt is problematikus a szakkollégiumot végzett tanítók helyzete. Itt nyilván ugyanazt fogják megerõsíteni.

A tanárok azonban nem egyszerûen pedagógusok, hanem egy- vagy kétszakos tanárok. A szakot is meg kell erõsíteni, vagy csak a pedagógiát. A szak megerõsítésében elégséges-e a szakmódszertan újratanulása, vagy - ne adj' isten - egy fizika szakos tanárnak a fizikát is meg kell erõsíteni. Aki a két szakot erõsíti meg, az ugyanúgy a G kategóriába lép, mint aki egyet? Ha valaki, kétszakos tanár létére, az egyik szakjából eredményes szakvizsgát tesz, a másikból nem, azt el kell-e bocsátani az állásából, vagy a G kategóriába átsorolni?

Azért nem folytatom tovább, mert képviselõtársaim azt gondolhatják, hogy nem komolyan beszélek, pedig nagyon komolyan.

Tudom, a lehetséges válasz: mindezekrõl majd rendelkezik a kormányrendelet. Ezekbe a rendelkezésekbe pedig a parlamentnek már nem lehet beleszólása. De ne felejtsék el képviselõtársaim, itt olyan horderejû kérdésrõl van szó, amire még nem volt példa a hazai pedagógusképzés történetében.

Elõször mondjuk ki ugyanis, hogy a pedagógus-szakvizsga és a továbbképzés elvégzése alkalmazási feltétel, s annak a diplomája, aki ezt nem teljesíti, érvénytelen.

Nagyon remélem, hogy hasonló törvények a jövõben a mérnökökre, közgazdászokra és más felsõfokú diplomásokra is fognak születni, hogy a pedagógusok mint a legjobban fizetett diplomás réteg, ne egyedül árválkodjanak ebben a sorban. Nem vagyok annyira tájékozatlan, hogy ne tudnám, van olyan európai ország, amelyben hasonló rendszer érvényesül. Azt is tudom azonban, hogy az a mérnök, aki nem szerez szakmérnöki képesítést, még nem kell hogy eltávozzék a mérnöki pályáról. Eddig a szakorvosi képesítést nem szerzett orvosokat sem tiltották el a praktizálástól.

Végiggondoltuk-e azt, hogy beleillik-e ez a kritériumrendszer a magyar diplomástársadalom alkalmazási rendjébe? Nem tudom nem idézni Széchenyi Istvánt, aki úgy vélte, hogy "zsebóra alkatrészeit nem lehet beleilleszteni a toronyórába, mert öszvehangzásba kell hozni az egész mûvet". Félek tõle, hogy ez az "öszvehangzás" ebben a kérdésben még várat magára.

A harmadik kérdés: a közoktatás és a felsõoktatás kapcsolata a két párhuzamosan tárgyalt törvényben. Ha egy mondattal kellene jellemeznem, azt mondanám, az "öszvehangzás" itt is elkelne.

A továbbképzés és pedagógus-szakvizsga ügyében már utaltam rá, hogy a közoktatási törvény kijelölte a feladatot a felsõoktatásnak. Remélem, a felsõoktatásnak, és nem valamiféle továbbképzési intézetnek. Errõl azonban a felsõoktatási törvény semmit sem tud. A felsõfokú szakképzés szerepel ugyan a felsõoktatási törvényben, de az érettségi utáni és nem diploma utáni kurzus. Nem világos, hogy kell-e pedagógus-szakvizsgát tenni annak, aki PhD-fokozatot, vagy egy meglévõ diplomája mellé egy másikat szerez a következõ tíz esztendõben. És a kérdéseket itt is lehetne folytatni.

A másik: a nemzeti alaptanterv mûveltségi területei és a felsõoktatás kapcsolata. A felsõoktatási törvényben nincs utalás arra, hogy a tanárképzésben mûveltségi területekre kellene képezni, ugyanakkor a közoktatási törvény 12. §-a úgy rendelkezik, hogy az ötödik, hatodik osztályban a tantárgynak, illetve a nemzeti alaptantervnek megfelelõ szakos tanári, és a mûveltségi területnek megfelelõ képesítést nyújtó tanítói szakképzettséggel rendelkezõ pedagógus taníthat.

A felsõbb osztályok esetében ugyanez ismétlõdik, azzal a kivétellel, hogy ott tanítók alkalmazására nem nyílik lehetõség. Arról nem szólok, hogy elõrelépés-e a jelenlegi helyzethez képest, hogy az ötödik, hatodik osztályban tanítói diplomával is lehet tanítani. Az egész ügy engem - anélkül, hogy lebecsülném a tanítói diploma értékét - emlékeztet a régi hat elemire.

Gondom igazában nem ezzel, hanem a NAT mûveltségi területének megfelelõ diplomával van. Ilyen diploma ugyanis nincs. S tudomásom szerint a felsõoktatás nem is tervezi ilyen diplomák kiadását. Hogy csak saját szakterületemmel példálózzak, az ember és társadalom mûveltségi terület minden elemét taníthatja egy történelem szakos tanár, netán egy tanári diplomával is rendelkezõ pszichológus, szociológus, vagy megfordítva. A pedagógus- szakvizsgát le lehet tenni az egyetemi tantárgyi rendszernek megfelelõen, vagy igazodni kell a nemzeti alaptanterv mûveltségi területeihez.

Nem kívánok belebonyolódni a kétszintû érettségi problematikájába. Tudomásul veszem, hogy ma is gyakorlat a két szint. A közös érettségi- felvételi dolgozatokat másként értékelik a felvételi pontszám és másként az érettségi jegy szempontjából. Nem tudom, hogy jó-e ez vagy rossz. Az kétségtelen jó lenne, ha az érettségi, mármint az emelt szintû, felvételi vizsga nélkül belépõt jelentene az egyetemekre és a fõiskolákra. Ebbõl fakad, hogy egyetértek a törvénymódosítás 7. §-a 8. pontjával, amely szerint, idézem: "az érettségi évében a felsõoktatási intézmény nem írhat elõ írásbeli felvételi vizsgát a jelentkezõnek abból a vizsgatárgyból, amelybõl a magasabb szintû követelmények alapján tett érettségi vizsgát. A jelentkezõ viszont kérheti, hogy részt vehessen a felvételi vizsgán."

Nemcsak az a gond, hogy ez a kötelezettség a felsõoktatási törvényben nem szerepel. Félek tõle, hogy ez az elképzelés bizonyos területeken, belátható idõn belül, emelt szintû érettségivel sem valósítható meg. A felsõoktatási törvénybe ugyanis most került bele az a kikötés, hogy a Felsõoktatási és Tudományos Tanács véleménye alapján a miniszter szakterületenként meghatározza a felveendõk létszámát, és csak e létszámot fogja az állam hallgatói normatívával és képzési elõirányzattal támogatni. Ha az emelt szintû érettségi belépõ lesz az egyetemekre és fõiskolákra, hogyan lehet egyes intézményeknél az FTT és a miniszter döntését betartani? Akkor is gond lesz, ha az emelt szintû érettséginek csak az írásbeli része lesz közös, azokon a frekventált szakokon és egyetemeken, amelyek ma is elzárkóznak a közös érettségi-felvételi írásbelitõl. Ha itt is kvóta lesz, megérhetjük, hogy 120 pont nem lesz elég a bölcsészkarokra való bejutáshoz.

Tisztelt Képviselõtársaim! Felszólalásomban többnyire kérdések fogalmazódtak meg a módosítástervezettel kapcsolatban. Ezek egy részét a törvény-elõkészítés szakaszában is módom volt megfogalmazni. Bizonyára azért nem talált meghallgatásra, mert mások, a hozzáértõbbek, másként látják ugyanezeket a dolgokat. Bizonyára igazuk van. Mégis úgy vélem, a közös töprengés ürügyén mindezt el kellett mondanom az Országgyûlés nyilvánossága elõtt. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)

(18.20)

Tartalom Elõzõ Következõ

Eleje Homepage