CSIGE JÓZSEF (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Megírt változat kicsit hosszúra nyúló felszólalásom helyett inkább elmondom azt, hogy lassan, tûnõdve készültem a felszólalásra, érzékelve és értékelve az oktatási törvény módosítására vonatkozó törvényjavaslat minden pozitív indítványát, szigorú kritikával nézve valamennyi olyan elemét, amely az általam ismert közoktatási rendszerben nem eléggé, vagy nem javít kellõképpen, figyelve arra, hogy az óvodáktól a középiskoláig, a nulladik évfolyamtól a tizenharmadikig mûködõképes és minél inkább esélyegyenlõséget biztosító oktatási rendszer jöjjön létre a módosítások következtében, olyan rendszer, amelyben a távolabbi kis falvak és a nagyvárosok kültelkeinek gyermekei is megtalálják a helyüket, ahol a társadalomban megfigyelhetõ széttagolódás, egymástól való távolodás egy kicsit csökken, és egy kicsit jobb kedvvel, mint ma, taníthat a tanító meg a tanár és tanulhat a diák. Én úgy gondolom, hogy ez a törvénymódosítás alapvetõen ebbe az irányba megy, helyes célokat, törekvéseket fogalmaz meg, ha a nem kedvezõ gazdasági helyzetben ezekhez nem is tudja mindig hozzárendelni a megfelelõ eszközöket, és mindenképpen kevesebbet, és a tavalyi, idei, gondolom a jövõ évi költségvetési törvény is kevesebbet, mint amennyit szeretnénk, mint amennyit kívánatosnak tartanánk.
Én úgy gondolom, hogy indokolt bármelyik oldalról a kritika, úgy gondolom, hogy joggal várhatjuk el önmagunktól és ellenzéki képviselõtársainktól is, hogy keressék meg azokat a reálisan létezõ gondokat és a változtatandó pontokat, amelyekben konszenzusra tudunk jönni, és együtt, a törvény módosításában keresztül tudjuk vinni. Nyilvánvalóan vannak és lesznek is olyan pontok, amelyekben nem tudjuk ezt a konszenzust megteremteni, nem is feltétlenül szándékaink miatt, hanem eltérõ helyzetünk, alapállásunk vagy a választókörzetünk követelményei miatt nem tudunk pontosan közös nevezõre jutni.
De a nemzeti érdek, az ország érdeke mégiscsak azt kívánja, hogy kísérletet tegyünk újra meg újra az egyetértés minimumának megteremtésére, hogy a közoktatási rendszer mûködõképességét, teljesítményét - és én most tartalmi teljesítményekre gondolok - javíthassuk. Az ugyanis a véleményem és tapasztalatom, hogy valóban jogos az aggály, hogy az utóbbi években - én 6-7 évre teszem ezeket az utóbbi éveket, és nem törvényszerûen a rendszerváltáshoz kötöm - romlottak ezek a teljesítmények, elbizonytalanodtak az iskolák, bizonytalanná váltak a tantervek, azok végrehajthatósága, cserélhetõvé, olykor cserélendõvé váltak a tankönyvek, máskor a tantestületeket belsõ viták és politikai harcok osztották meg, megint máskor a fenntartó és az iskolák közötti viták porlasztották, lohasztották a munkakedvet, és mindezek együttvéve nem tudták eléggé segíteni az egyébként is nehéz körülmények között folyó munka tartalmának erõsítését, a nevelés hatékonyságát. És itt ilyen szempontból úgyszólván mindegy, hogy itt egyéni, individuális nevelést fogalmaz meg célként valaki, vagy kollektív közösségi nevelést, mert maga a személyiség alakítása szenvedett hátrányt és csorbát, és ez nem varrható sem az elõzõ, sem a jelenlegi, sem egy korábbi kormány nyakába pusztán. A viszonyok, a feltételek alakulása eredményezte ezt.
Az az igazság, hogy az iskolákban ma is húsz évvel ezelõtt megfogalmazott tantervek szerint folyik a munka, vagy folyna, hiszen azóta megszületett tankönyvváltozatok, politikai rendszerváltásunk úgyszólván lehetetlenné tettek bizonyos tárgyakban, témákban tankönyvi használatot, és olyanfajta szabadság, vagy ahelyett olykor szabadosság alakult ki, amely a készségek és a képességek fejlesztésében, az embernevelésben jelentettek hátrányt.
Én úgy gondolom, hogy szemléletében, a peremfeltételek biztosításában ez a törvény kedvezõbbé teszi a nemzeti alaptanterv bevezethetõségét, javítja a garanciális feltételeket az iskolákat használók számára, szülõkre, gyermekekre gondolok, erõsítheti az iskolafenntartókat abban, hogy elõretervezhetõbb módon biztosítsák intézményeik fenntartását, javulhatnak a társadalomlélektani, de az iskolán belüli, a pedagógiai, pszichológiai feltételek is, a pedagógiai munka tervezésében, szervezésében és hát konkrétan a végrehajtásban, ami a tantermekben, a tanulócsoportokban folyik. Mert erre van elsõsorban szükség, a tartalmi elrendezettségre, a tisztes végiggondolásra, amelyhez az alapokat mégiscsak biztosítja a NAT, és arra, hogy szakmailag igényes munka megszervezése folyhassék. A törvény ilyen szempontból feltétlenül csökkenti azt a provizóriumot, azt a hosszú évek óta tartó ideiglenességet, amelyrõl az imént bátorkodtam szólni.
A jogbiztonság, a megmaradási biztonság, a szakmai felkészültség erõsítése töltheti meg tartalommal az óraterveket, azokat a törvényjavaslatban százalékban megfogalmazott pluszóra-lehetõségeket, amelyek a nevelõ-oktató munkában eredményt hozhatnak.
(20.20)
És én ezt feltétlenül fontosnak tartom, hogy az óvodák mûködési feltételei biztonságosak maradjanak, hogy ne álljunk meg, vagy ne csússzunk vissza a pusztán egy évig tartó óvodáztatásig.
Rendkívül fontosnak tartom, hogy az óratervekhez pluszként járuló órakeretek tartalommal töltõdjenek meg, de a kívánt mennyiséget is elérjék, hogy már az elsõ három évfolyamban, de az azt követõ évfolyamokban is konkrétan tervezhetõ és felhasználható idõkerettel dolgozhassunk, és még egy kicsivel kedvezõbbek is legyenek ezek, és módosító indítványaink majd erre irányulnak, mint ahogyan a benyújtott tervezetben olvashatjuk. Szükségesnek látjuk például, hogy az elsõ három évfolyamnál ne 10, hanem 15 százaléknyi órakeret lehessen, vagy éppenséggel a tizenegyedik, tizenkettedik évfolyam esetében ne 50, hanem akár 60 százaléknyi legyen ez a készségfejlesztésre, képességfejlesztésre, csoportbontásra, tehetséggondozásra fordítható idõkeret, amely ugyancsak a tartalom javítása felé viheti el a figyelmünket, hiszen minden esetben, amikor a tartalom felé fordulunk, háttérbe szorulhatnak a külsõdleges, az esetleges, nem a személyiséget fejlesztõ eszközök és gondolatok, és ebbõl a gyermekeknek, tanítványainknak csak haszna származhat.
Ilyen szempontból rendkívül fontosnak vélem, tartom, hiszem a tankötelezettség kiterjesztését is. Én jól tudom, hogy Európában ez ma még nem általános. De azt is, hogy vannak országok, ahol már kiterjesztett a tankötelezettség. Fiatal tanárként megéltem 35 évvel ezelõtt, amikor kimondta a törvény a 16 éves életkorig tartó tankötelezettséget, és tudom, hogy milyen keservesen vált általánossá elõbb csak a nyolc általános, majd a 16 év felé araszolgatással a 16 éves tényleges tankötelezettség, és nincsenek illúzióim afelõl, hogy a 18. életévig tartó tankötelezettséget oly könnyen elérhetnénk-e egyik évrõl a másikra.
Ezért tartom helyesnek, okszerûnek és végrehajthatónak a törvényjavaslat ama megfontolását, hogy a majd ezután iskolába lépõ korosztályokra terjeszti ki - a bizonyos megszorító körülményeket számba véve, feltételekkel együtt, bizonyos engedményeket téve, amirõl majd a részletes vita keretében egyébként szólunk - terjeszti ki a 12. évig, illetve a 18. életévig a tankötelezettséget, amely reményeim szerint az ország egésze számára, de különösen az ország szegényebbik, elmaradottabbik keleti fele számára jelenthet emelkedést, hogy az a civilizációs és kulturális lejtõ, amire a szaktudományok képviselõi oly gyakran hivatkoznak, amelyben nyugatról keletre haladva csak a fõváros jelent némi döccenõt, valami kicsit kiegyenesednék, valami kicsit azokból a hátrányokból lefaragni lehessen, és egy fontos emeltyûje, eszköze lehet a közoktatási törvény módosításában olvasható tankötelezettségi korhatár felemelésének is.
És én jól tudom, hogy ezt lehet papírra írt és netán papíron maradó intézkedésnek is tekinteni. De az eddigi életem és a pályám, az iskolában, a tanteremben eltöltött, tanárként eltöltött 33 évem meggyõzött róla, hogy a távlatos célok felé mozgatni a magunk, a gyermekek, a szülõk gondolkodását és magatartását, felgyorsíthatja, az érdekeltségi elemekkel együtt megerõsítheti azt a törekvést, hogy valódi tartalma is lehessen ennek a 12 éves idõtartamig tartó, a 18. életévig nyúló tankötelezettségnek. És azt gondolom, hogy ezzel szemben szakmainak álcázott politikai érveket vagy durva politikai érveket szembetámasztani csak azért, hogy még a távlatos megvalósulását is ellehetetlenítsük, legalábbis korszerûtlen, legalábbis az ország szegényebbik, elmaradottabb felével való szembefordulást jelentené. Úgy gondolom, hogy rendkívül fontos ezzel összefüggésben a NAT továbbfejlesztése mind a két eszköz útján, úgy is, hogy a tizenegyedik, tizenkettedik, netán tizenharmadik évfolyam anyagát az érettségi vizsga követelményeiben többféleképpen megfogalmazva rögzíteni, de úgy is, továbbgondolkodva, fejlesztve, a pedagógia tudomány eszközeit is fölhasználva 12 évre kiterjeszteni a NAT-ot mint alapkövetelményi rendszert. Nem megoldhatatlan, bár ma nehezen járható útnak látszik.
Csak röviden szeretnék ezzel kapcsolatban szólni az érettségivel kapcsolatban fölmerülõ aggályokról. Én magam talán 50-60, de lehet, hogy 80 osztály érettségijén vettem részt az elmúlt évtizedekben. Voltam egyházi iskolákban éppúgy, mint állami vagy önkormányzati iskolákban, voltam nagyvárosiban érettségi elnök éppúgy, mint kistelepülésen, és mindenütt tapasztaltam az elmúlt másfél évtizedben, hogy ez a másfél szintû érettségi, ami mostanában mûködött, milyen emelítõ tényezõ, milyen motiváló tényezõ volt azok számára is, akik nem közös érettségi-felvételi dolgozatot írtak, hanem iskolai írásbelivel tettek, mondjuk, matematikából érettségi vizsgát.
Én azt gondolom, hogy ennek a tendenciának az erõsítése és a kétszintû érettségi nem doktriner megközelítése, hanem tartalmas kidolgozása csak hasznára válhat a nagyvárosi gyermekeknek éppúgy, mint a vidéki gimnazistáknak vagy szakközépiskolásoknak, és azt gondolom, hogy ebben konszenzusra lehet jutni.
Meg kell mondanom, hogy bennem is ott az aggodalom, mert az aggodalom nem ellenzéki kiváltság vagy specialitás, hanem mindnyájunkban aggodalom is megfogalmazódik, nem is annyira a törvény szándékával, nem is a tartalmával, hanem a bennünket körülvevõ világgal, gazdasági lehetõségeinkkel összefüggésben fogalmazódnak meg a kétségek. Mekkora osztálylétszámot, milyen csoportbontási feltételek mellett, mibõl és hogyan lehet finanszírozni?
Nyilvánvalónak gondolom, hogy az állam felelõsségének és a központi költségvetés részesedésének növekednie kell a közoktatási intézményrendszerek tekintetében, mégpedig minõségileg olyanfajta ugrásra kell számítani - na, nevezzük inkább csak elõrelépésnek - mint az óvodáknál bekövetkezett az idén, mint a szerény kísérletek, az ideiek, legalábbis már mutatták ezt a törekvést. Csak határozottabb, bátrabb lépésre van szükség, és én azt gondolom, hogyha nem oldható meg az, hogy az elõzõ évi költségvetés százalékában fogalmazzuk meg a központi költségvetés részesedését, akkor az érintett költségvetési évet megelõzõ második év számításba vett költségvetési hozzájárulásán, úgy kell számításba venni, hogy az állami részarány minimálisan elérje a 85 százalékot, mert ez lesz az az összeg, amelyhez az önkormányzatok a maguk kis szerény lehetõségeit hozzátéve valóban mûködõképes intézményrendszert tudjanak fenntartani, sõt, minõségi fejlesztést is elérni.
Aggályosnak tartom a kötelezõ óraszámok emelését is. Egyáltalán, minden megszorító intézkedés, akár bennünket érint, akár mást, mindig feszültséget, aggályokat vált ki az emberben, és szeretné elkerülni még olyankor is, amikor érzi, vagy netán hidegebb fejével tudja, hogy lépni kell valamit. Valami ilyen ambivalens lelkiállapotban beszélek errõl is, amikor azt mondom, hogy igen, talán valamit muszáj lesz lépni. De ne siessünk azért ezzel olyan rettenetesen, és ne állítsuk szembe az iskolákat, a pedagógusokat az önkormányzatokkal, és hát azért mégse úgy tüntessük fel, hogy majd az iskola döntené romba az önkormányzatokat, mert nem rohan a kötelezõ óraszámokat felemelni.
(20.30)
(Az elnöki széket dr. Gál Zoltán, az Országgyûlés elnöke foglalja el.)
Azt gondolom, hogy nem volna túl késõn, ha jövõ szeptemberben kerülne erre sor, és azt gondolom, hogy '97. február 1-je elõtt pedig semmiképpen. Aki harminchárom évet tanított, mint én magam az iskolában, tudja, és felvilágosítás nélkül tudja, hogy nem február 1-je a fordulópont az iskolában, és magunk is tisztában vagyunk ezzel. Ezért a február 1-je annyival jobb, mint a '96. szeptember 1-je, hogy ki lehet dolgozni, valóban ki lehet dolgozni azokat az eszközöket, amelyekkel elérhetõ, hogy új pedagógus bértáblával, jövedelemcsökkenés nélkül lehessen átvezetni ezt a kényelmetlen intézkedés- sorozatot.
Én úgy gondolom, hogy még egy kérdésrõl feltétlenül szeretnék szólni. Ez pedig a tanulócsoportok létszáma. Mint képviselõtársaim látják, a beterjesztett törvényjavaslatban a maximális óraszámok emelésérõl nincsen szó. Osztálylétszámokról, csoportszámokról beszélek, úgy látszik telik az idõ, az ember ha gondolatot talán még nem is, szót már téveszt. Azt gondolom, hogy egy elem azonban hiányzik belõle. Mégpedig egy olyan elem, ami nem kerül pénzbe, nevezetesen az átlaglétszámok meghatározása. Jól tudom, hogy ez nem finanszírozási alap, azt is tudom, hogy ez önmagában nem ment meg két iskolát sem, de azt igen, hogy benne van a pedagógiai gondolkodás ebben az átlaglétszámban, és benne van az az érvlehetõség, amely az iskolák kezében - talán - nehéz helyzetben is használható, és a mûködõképesség nemcsak formálisan, hanem tartalmilag is biztosítható lesz. Vagyis... közben nincs minimális létszám, ne is legyen, a maximális létszám maradjon, átlaglétszám pedig legyen. És legyen mûködõképes közoktatási törvény is, amely a beterjesztett módosító javaslattal a hozzá beadott és azzal összhangba hozható, javító módosító indítványokkal együtt külön feltételek mellett mûködõ magyar oktatási rendszert fog jelenteni belátható idõn belül. Köszönöm szépen. (Taps.)