DR. TAKÁCS PÉTER (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársaim! A törvény szövegének neuralgikus pontjait hosszú idõ óta vitatjuk már, akár teljes hozzászólásokban, akár kétperces reflexiókban. Ezért én megkísérlem egy kicsit más aspektusból felvetni a törvénnyel kapcsolatos észrevételeimet, aggályaimat, és természetesen elmondom azokat is, amelyek szerintem olyan irányba mozdítják elõközoktatást, amelyik reményt kelthet. Ez a törvény, ha '96-98 között minden paragrafusában hatályba lép, az elsõ generáció, amelyik kikerül ennek a törvénynek az égisze alatt folytatott közoktatásból, az kb. 2009-ben, 2010-ben, 2011-ben kezdi el a munkáját. Milyen kihívásokra kell majd válaszolnia ennek a generációnak, amelyik számára mi most törvényt szabunk? És ezért csodálkozom azon a türelmetlenségen és unalmon, amit idõként tapasztalok a törvény vitájával kapcsolatban, mert azt hiszem, akkor már egyikünk sem lesz, vagy nagyon kevesen lesznek képviselõk közöttünk és a legoptimistább politikusok sem reménykedhetnek abban, hogy még mindig a Horn-kormány és az SZDSZ oktatáspolitikai koncepciója fog regnálni. Tehát annak a generációnak alkotunk mi törvényt, amelyik bennünket már temetni fog.
Milyen kihívásokra kell majd megfelelni? Ha igaz Magyarország törekvése, akkor az Európai Közösság tagjai lennénk. NATO-szintû technológiát kell majd ennek a közösségnek, amelyik ezt az iskolatípust elvégzi, funkciónáltatni. Legalább 30%-ában, 35%-ában anyanyelve mellett, magas kulturáltsága mellett két idegen nyelvet kellene használnia ahhoz, hogy az európai közösségben mint individum és mint politikai egyéniség is megtalálja a helyét és érvényesüljön. Emellett természetesen pozitív választ kellene adnia azokra a dinamikus ázsiai kihívásokra, amelyektõl a félelem már a most legmodernebb országokban is megfogalmazódott. Azért csodálkozom, hogy a '93-as törvényt amerikai irányba nyomja el most a parlament és a kormányakarat, mert Amerika éppen ennek a típusú oktatási törvénynek a csõdjérõl most folytat vitát, most preferálja 1500 dollárral havonként azokat az embereket, állampolgárokat, akik belépnek az amerikai egyetemre, mert feltételezik, hogy a gazdasági fejlõdése, gazdasági rugalmassága a társadalom alulképzettsége csökkenni fog. A mai gazdasági lapokban olvashatja bárki, hogy Anglia ugyanilyen kínokkal küzd. Valahogy úgy érzem - és az angol parlament, éppen az angol munkáspárt pendíti meg ezeket a kérdéseket nemcsak politikai okokból, hanem az angol nemzetgazdaság szempontjából is - valahogy úgy érzem, hogy itt egy kicsit komolyabban kellene a parlamentnek, a kormánynak, a törvényhozásnak odafigyelnie azokra a vitákra, azokra a jóindulatú észrevételekre, amelyeket bármelyik képviselõtársunk elmond. Mert mi is a helyzet ma Magyarországon? Milyen körülmények között születik meg a törvény? Egy ilyen nagy rendszernek, mint az oktatási rendszer, az átszervezése, átállítása szerencsésebb szituációban történne akkor, hogyha egy prosperáló, felfelé ívelõ, nagy nemzeti jövedelmet termelõ gazdaság árnyékában és bõséges költségvetési források árnyékában történne meg. És azt hiszem, a legnagyobb buktatói éppen itt vannak a törvénynek, hogy nem ilyen szituációban hajtjuk végre ezt a változtatást, hanem olyan szituációban, amikor az önkormányzatok kétharmada forráshiányos. Nagyon sok önkormányzatnak Magyarországon azt a tíz, tizenöt, húsz, huszonöt százalék hozzájárulást is nehéz lesz megteremtenie, amit elvár a törvény a költségvetési szféra adománya mellé.
Nemcsak az önkormányzatok forráshiányosak, hanem a társadalom egy szûk rétegén kívül, mondjuk 6%-án, 5%-án kívül egy szegényedõ társadalom mellett próbáljuk meg ezt a nagy átalakítást végrehajtani, amikor a szülõi jövedelmekbõl legfeljebb az ország központjában jut komolyabb összeg az iskoláztatás céljaira. A szocialista képviselõk valamennyiének a tarsolyában ott van az a kimutatás, amelyiket az elmúlt hónapokban készítettek el Magyarország jövedelmi viszonyaira vármegyei bontásban.
(21.20)
Úgy a pest környéki és fõvárosi 780-800 ezer forintos egy keresõre esõ átlagjövedelem a legmagasabb és elkezd csökkenni ez a ráta. Az országos átlag 470-450 ezer körül van, de vannak olyan térségei, régiói az országnak, ahol 250-270 ezer. Fele az országos átlagnak és egyharmada a jobb regionális adottságú központoknak. Ilyen körülmények között pozitív diszkriminációt nem építeni be a törvénybe azt jelenti, hogy véglegesen konzerváljuk azokat a regionális katasztrófahelyzeteket, regionális elmaradottságokat, és végzetesen mélyítjük azokat a szociális árkokat, amelyek máris beláthatatlanul mélyek. Mert tudom, hogy a törvény az egész ország számára születik, és azt is tudom, hogy a piacgazdaság majd szelektál.
Csakhogy még egy érvényben lévõ alkotmány, amelyiket lehet, hogy megváltoztat a parlament és kihagyja belõle, lehet, hogy nem változtat meg a parlament és nem fogja kihagyni belõle, õriz egy paragrafust, amelyik azt mondja, hogy kormánynak és Országgyûlésnek kötelessége a regionális és egyéb esély-egyenlõtlenség ellen cselekedni. Ezt nem tapasztalom a törvényben. Nem tapasztalom a törvényben és nagyon szép az a törekvés, hogy egy túlliberalizált, már-már az anarchizmus felé hajló szabadossággal rendelkezõ iskolatípust létrehozunk egy olyan társadalomban, ahol kiépültek 250 éve azok a civil szférára jellemzõ alapítványok, finanszírozási lehetõségek, mint akár Svájcban, akár az Egyesült Államokban, akár Franciaországban, és hadd ne soroljam tovább. Ahol megõrizte az egyház azt a hagyományos karitatív és oktatási tevékenységét, amelyik szervesen hatotta át az elmúlt évtizedeket.
De nálunk a szerves fejlõdés a XX. században tragikusan megtört legalább négyszer, hogy ne bocsátkozzunk most komolyabb történelmi elemzésekbe, és ez a törvény ezt a szervesülést nem fogja tudni összekötni.
Mindezek mellett mégis azt kell mondanom, vannak ennek a törvénynek jó mozzanatai is. Üdvözlendõ és dicsérendõ ilyen egészségi állapot mellett az a törekvése a törvénynek, hogy az iskoláskorú gyerekek a közoktatás keretében mindennap részesüljenek testmozgásban, tornában stb., stb. De hadd kérdezzem meg, gondoskodik a törvény ennek a feltételeirõl is? Jó, szerencsésebb önkormányzatok megépítik az uszodákat, megépítik a tornatermeket, de mi lesz azokkal az 5-6 faluból szervezõdõ iskolákkal, ahol nincs se tornaterem, nincs se uszoda, és nincsenek meg azok a feltételek, amelyek lehetõvé teszik a törvénynek ilyetén jellegû alkalmazását.
Márpedig esélyegyenlõséget teremteni, törvényt végrehajtani csak ilyen körülmények között lehetne.
Szerencsés a tanári továbbképzés elvének, törvényhozói szándéknak a megvalósulása is. De itt kétpercesekben kifejtettük egymással kölcsönösen polemizálva azokat a kételyeinket, amelyek ilyetén formán kodifikálva nem biztos, hogy jót fognak eredményezni. Szerencsésnek tartom és én üdvözlöm a 18 éves korhatárra történõ kiterjesztését az oktatásnak, mármint a kötelezõ közoktatásnak, és azt is tudom történészként, hogy ez nem fog egy évtized alatt megvalósulni. De önmagában a törvényhozói szándék, és ha emellé odarendelõdik a pénzügyminiszter bukszájából az az összeg, amelyik beindítja ezt a folyamatot, jót eredményezhet. De nem hiszem, hogy az elkövetkezõ 8-10 évben sikerül a funkcionális analfabétizmust felszámolni, sikerül a lumpenesedõ, leszakadó társadalmi rétegben meggyökereztetni azt az akaratot, hogy igénybe is vegyék ezt a szolgálatot és akkor adunk majd a jegyzõknek meg a bíróságnak meg a különbözõ végrehajtó szerveknek feladatokat. Ha nem gondoskodunk róla, hogy ez a törvényhely valóban a társadalom pozitív hozzáállásával találkozzon és a társadalom által is elfogadott legyen.
A másik: én tisztelem, becsülöm és üdvözlöm ezt a szándékot, a gyermekjogokat. Beveszi az oktatási törvényt, bekebelezi és deklarálja azokat. De hadd kérdezem meg: biztos, hogy akkor érvényesül a gyermek joga, ha hároméves korában ilyen közlekedési infrastruktúrával, ilyen körülmények között 7-8-9 km-re utaztatjuk óvodába? Ehhez is feltételeket kell teremteni. Tehát majd a költségvetési vita alkalmával ne tessenek megfeledkezni errõl, és hogyha egy ellenzéki módosítás bekerül ilyen szempontból, hogy ezeket a feltételrendszereket javítsa, ne söpröje le a parlamenti többség azzal a gesztussal, amelyiket általában tapasztalok az elmúlt két év során, bármilyen jószándékú módosító inditvány kerül is be a parlament elé. Vannak azonban ennek a törvénynek bizonytalan pontjai, rosszul kodifikált, vagy a törvényalkotó, vagy a kormány szándékait labilisan kifejezõ passzusai és paragrafusai is. Ilyen az oktatás struktúrája. Kimondja a törvénymódositás, hogy a 8+4-es iskolaszerkezetet preferálja, és amellett tudomásul veszi a 6+6, 4+8-as szerkezeti struktúrát is.
A NAT-ot viszont nem erre a struktúrára alkották meg, és én vagyok annyira liberális, hogy tudjam: mindent szabad, amit a törvény nem tilt. Mi lesz, ha a költségvetés vitája során pillanatokra vagy hetekre, hónapokra megfeledkezünk errõl a törvényhelyrõl, és a költségvetés afelé fogja eltolni az önkormányzatokat, hogy a 6+2+2 struktúra valósuljon meg? Biztosított bennünket a törvény az ellen, hogy ne ez a társadalom által, szakemberek által eleve megkérdõjelezett vagy nagyon mélyen vitatott, a magyar közoktatási hagyományokkal semmiképpen szinkronban nem lévõ struktúra honosodjon meg? Én csak kérdezem. Itt van a középiskola és a felsõoktatás. Nem szervesül kapcsolatrendszere sem. Sem a felsõoktatási törvényben, sem a közoktatási törvényben. Nincsenek olyan fogódzók, nincsenek joghelyek, amelyek a továbbtanulókért áldozatot vállaló szülõket kellõképpen megnyugtatnák ezeknek a jogi szabályozások a korrektségérõl. Vagy az egyetemi autonómiát fogjuk csökkenteni és rákényszerítjük azok szerint a kvóták szerint, amit a benyújtott törvénytervezet javasol, hogy újra valamiféle kemény, szigorú felvételi vizsgát tartson, vagy pedig megsérjük az autó...
Hadd ne soroljam tovább, csak jelezni szeretném azokat a pontokat, ahol még nagyon sokat kellene vitatkozni, csiszolni a törvény helyett, hogy egy elfogadható, vagy a társadalomban zavart ne keltõ jogalkotási eredmény kerüljön ki a parlament kezébõl.
Egy kicsit zavar engem a végkimeneti szabályozás. Az a féle szabályozás, amelyiket úgy fogalmazott meg Kovács Kálmán képviselõtársam már-már makacsul és nyakasul ragaszkodva hozzá, hogy nincs állami garancia a színvonalra. Kérném tisztelettel! Én azt tudom, hogy egy társadalomban van 4-5% olyan ember aki ötletekbõl építkezik, és egy-egy ötlet kegyetlen, kemény akaratú keresztülvitele milliárdossá is teheti. De a társadalom 80 százaléka mégis csak olyan emberekbõl áll, akik napi kemény munkával, mint a méh, vagy a hangya szorgalmával hordják össze azokat a létükhöz szükséges ismereteket, tudásszintet, egzisztenciát, amelyek jó érzést keltenek a társadalomban.
(21.30)
Csak hogyha a folyamatos munkát elhanyagoljuk, és ezek a végkimeneti vizsgák fognak dönteni az értékrõl, akkor ez a 4-5 százalék csakugyan nagyon jól jár. Valóban ez a folyamatos munkát ellenõrzõ hiány és a színvonal napi szinten tartását biztosító hiány fog kelteni olyan zavarokat a társadalomban, amelyek nem biztos, hogy hasznára lesznek annak a generációnak, amelyikben akkor is lesznek tízen-tizenketten, akik egy ötletbõl milliárdosok lesznek. De a többség, mert elszokik a munkától, tudja azt mindenki, aki a munkanélküliséggel foglalkozik, hogyha egy munkanélküli nyolc-tíz hónapnál hosszabb ideig van munka nélkül, akkor már nemigen tud visszailleszkedni, vagy nagyon nehéz zavarok közepette tud visszailleszkedni. Ugyanez a helyzet a tanulmánynál, mert azért a tanulás nemcsak játék, a tanulás nagyon kemény munka is az én meggyõzõdésem szerint.
Itt kellene szólnunk a kétszintû érettségirõl, illetve az érettségi és a felvételi vizsga összekapcsolásáról. Én mindig haragudtam, vagy egyszerûen nem értettem az ilyetén jellegû kérdésfelvetéseket. Ötödik osztálytól az egyetemi diplomáig minden iskolatípust végigtapostam már, végigtanítottam, nemcsak jártam bele, hanem tanítottam is benne. Úgy tapasztalom, hogy nem megoldott ez a kérdés, nagyon sokat kellene még vitatkoznunk róla.
És említettem már a semleges ideológiát. Kedves Képviselõtársaim! Ha szemantikailag utánamegyünk a dolgoknak, ideológiailag is, a társadalom természetrajzát ismerjük, ideológiailag csak a tárgyak és a ráció nélküli természet semleges.
Maga a törvény is elismeri, hogy a tanár ideológiai lény is, akinek elképzelése, illúziói, tévképzetei vannak a jövõvel kapcsolatban. És ezt érvényesíteni is engedi a törvény. Miért kell akkor erõltetni azt a semlegességet, amelyik ilyen vitát vált ki a parlamentben is? Helyette talán szemantikailag is jobb lenne az ideológiailag toleráns iskola, vagy valami olyan szemantikai megfogalmazás, amit jogászok is használnak. Tudom, az Alkotmánybíróság is tévedhet szemantikailag. Az Alkotmánybíróság a tételes jogok összefüggéseit vizsgálja. De nem biztos, hogy nem fogadna el egy olyan módosítást az Alkotmánybíróság, ez csak az Országgyûlés akaratán múlik, meg lehet szavazni, ki lehet kísérletezni.
Még egy dologra hívnám föl a parlament figyelmét. A gazdasági életbõl egyre inkább érkeznek a jelzések, hogy az az inflációcsökkenõ tendencia, amit a kormány bekalkulál - hogy már az idén 20 százalék, jövõre 17-18 százalék vagy azalatt lesz az infláció -, nem biztos, hogy megvalósul. Már az idén biztos, hogy nem valósul meg, és komoly gazdasági kutatóintézetek együttes elemzéssel jelzik a 25 százalékos inflációt. Ezért félek én a kétéves visszacsatolástól, hogy, mondjuk, '96-ban a '94-es iskolai bekerülési költség 80 százalékát vagy 75 százalékát finanszírozza meg a költségvetés, mert annak a reálértéke a '84 (sic!) éves reálértéknél legalább 40 százalékkal vagy még többel kevesebb lesz.
De annak a forráshiányos önkormányzatnak akkor is kell mûködtetni az iskolát, mert alapfeladatai közé tartozik, és ehhez kap költségvetési támogatást is.
Valahogy ezt korrektebbül kellene megoldani, nem pártpolitikai okokból. Az önkormányzatokkal és azokkal a gyerekekkel szemben, akik lehetnek majd szocialisták is, és lehetnek majd MDF-esek is, adj' isten, több párthoz tartozók 18 év múlva, amikor kikerülnek az iskolából és pártot választanak, vagy egyszerûen lesznek majd párttól függetlenek, vagy nem fognak foglalkozni politikával.
A másik pedig, amit nagyon szeretnék, hogyha komolyan venne a parlament, a regionális és szociális differenciálódás pozitív diszkriminációval való csökkentését. Ha ezt nem építi be a törvény a saját szövetébe, akkor elérkezünk egy olyan társadalmi típus 15-20 év múlva történõ szemléléséhez vagy megvalósításához, amelyik jellemzõ Bolíviára, jellemzõ a mohamedán államokra, vagy azoknak nem a gazdag részeire - természetesen nem az olajállamokra gondolok én - vagy jellemzõ Törökországra. Aki ezekben az országokban szétnézett, tapasztalhatta azokat az anomáliákat, amelyek akár parlamenti demokrácia mellett, akár diktatúra mellett megvalósultak. Van egy szintje a társadalomnak, amely alá süllyedve már csak kivételes lehetõség a felemelkedés.
És van egy szintje a regionális szintkülönbségnek, tagozódásnak is, amelyiknek a megfordítása lehetetlen. Erre elég Olaszország példáját felhoznom. Politikai akaratként jelenik meg Észak-Olaszország különválása. Nem akarok Verdirõl, a XIX. századi olasz egységrõl ilyen esti késõi órában, 22 perc után dadogni. De ha az ország regionális szétszakadása végzetessé válik, akkor nemigen lehet majd büszke erre a törvényre egyetlen törvényalkotó sem, legyen az kormánypárti vagy ellenzéki. Elnézést, hogy ilyen sokáig vettem igénybe a türelmüket ilyen késõ esti órában. Köszönöm a figyelmüket.