DR. JESZENSZKY GÉZA (MDNP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Pár perccel ezelõtt még azt gondoltam, hogy azzal kezdhetem a felszólalásomat, hogy örvendetes módon a karzaton többen vesznek részt, többen követik figyelemmel az ülést, mint az ülésteremben. Úgy látszik, csak egy átfutó kiránduló csoport érdeklõdését váltotta ki ez a vita. Én azt gondoltam, hogy talán a társadalom érzi, hogy róla van szó ebben a vitában.
Tisztelt Képviselõtársaim! Az elõzõ kormányzati ciklusban sokszor találkoztam azzal a kérdéssel, hogy van-e a magyar kormányban sportminiszter? Azt kellett válaszolnom, hogy ilyen nincsen, bár van a sportért felelõs miniszter és a személyek változtak. De megnyugtatásként is hozzátehettem, hogy van a magyar kormányban nem is egy sportoló miniszter. Sõt, nemcsak miniszter, hanem a Magyar Országgyûlés igen sok tagja aktívan sportol. Talán ez nem változott a választások után. De annál sajnálatosabb, hogy ennyi sportnak elkötelezett ember - nyilván jóval több, mint akik itt vannak - nem volt képes eddig és nem tûnik képesnek most sem a sportügyet jobban megoldó, jobban szabályozó törvényt hozni.
Az elõttünk fekvõ két törvényjavaslat meglehetõsen sok kritikát kapott már kormánypárti oldalról is, a vezérszónokoktól az elõttem szólókig, és a sajtóban úgyszintén. Engedjék meg, hogy a figyelemfelkeltés kedvéért idézzek Kolláth Györgynek, a Magyar Hírlap 1996. március 13-ai számában megjelent nagyon tömör cikkébõl. Úgy érzem, hogy ez egy nagyon pontos látlelet e törvényjavaslat vagy törvényjavaslatok gyengéirõl. Többek között azt írja Kolláth György, hogy "nemcsak jelentõsen visszalép az 1993-as és 1994-es parlamenti elhatározásokhoz képest, de a jogait gyakorló sportoló ember helyett a sportigazgatást állítja a középpontba." S azzal folytatja: "aligha van példa ennyire kevéssé liberális szellemû belügyminisztériumi jogi jogalkotásra." A cikk egy másik pontján pedig a következõ, szintén nagyon figyelemre méltó, magvas megállapítást tesz, némileg talán ellent is mondva azoknak az elhangzott véleményeknek, amelyek csak azt hangsúlyozzák, hogy a rendszerváltozásnak mennyire kárvallottja a sportügy. A szerzõ szerint, idézem: "A magyar sportmozgalom 1989 és 1995 között rendkívüli áldozatok árán - nagyrészt önerõbõl és autonómiáját érvényesítve - jól-rosszul, de mégiscsak átállt a piacgazdaságnak, a jogállamnak, a demokratikus viszonyoknak, a közigazgatási változásoknak s a pénzügyi megszorításoknak megfelelõ pályája. Nem fair most, a kiküzdött átalakulás végén elõállni egy olyan törvénnyel, amely nem vet, de arat."
Tisztelt Képviselõtársaim! A Magyar Demokrata Néppártnak a törvényjavaslatokkal kapcsolatos álláspontját, kritikai véleményét Kónya Imre képviselõtársam az elmúlt héten elmondotta. Én csupán kiegészíteni szeretném az õáltala mondottakat néhány további gondolattal, javaslattal.
Sokszor idézzük különbözõ kontextusokban Deák Ferencnek a sajtótörvénnyel kapcsolatos mondását, hogy tulajdonképpen egy jó sajtótörvénynek elég lenne egy paragarafus, hogy a sajtóban hazudni nem szabad. Én úgy gondolom, hogy a sporttörvénynek is valahol van egy ilyen elvi, egymondatos lehetséges megfogalmazása - anélkül, hogy vállalkoznék egy ilyen deáki tömörségû mondatra -, de valami olyasmit kellene tartalmazni és érvényesítenie egy jó sporttörvénynek, hogy megfelelõ intézkedésekkel lehetõvé kell tenni azt, hogy a magyar társadalom a sportolók országává váljék. Miért van erre szükség, és miért van szükség olyan törvényi, törvénykezési eszközökre, olyan pénzügyi forrásokat megteremteni, olyan társadalmi, egyesületi, önkormányzati önszervezõdésekre, amelyek ezt a célt elérhetik? Azt hiszem, hogy nem kell érvelni, hogy miért van erre szükség. Ha körülnézünk a mai magyar társadalomban, akkor az érveket nem kell hangsúlyoznunk.
Nagyon õsi elv, hogy ép testben ép lélek. De Magyarországon ma csak azt mondhatjuk, hogy beteg az emberek teste és beteg az emberek lelke. Az okok nagyon szerteágazóak, de nekünk az okok feltárása és orvoslása mellett meg kell teremtenünk a prevenciót is. A sport pedig - ez közvélekedés - az egyik legjobb prevenció, nemcsak az egészségkárosodással szemben, hanem a lélekkárosodással szemben is. És aki már beteg, azok számára is a legtöbb esetben a rehabilitációnak nagyon fontos, megkerülhetetlen eszköze a sport.
Különösen fontos a sport szerepe - és ez közhely, de mégis hangsúlyozni kell, többet is talán, hogy ne csak mondogassuk, hanem megvalósítsuk -, hogy ma Magyarországon számos ok miatt a legveszélyeztetettebbnek tûnõ korosztály a fiatalság, az ifjúság. Ennek a korosztálynak a megnyerésére, egészségének és életszemléletének az egészséges, jó irányú befolyásolására nem látok arra alkalmasabb eszközt, mint a sportot, természetesen az oktatás, az iskola részeként és azzal összhangban.
A sportról beszélve szólni kell a hagyományainkról is. Magyarországot a múltban sokszor illették olyan jelzõkkel, hogy "lovasnemzet", "katonanemzet" és még sorolhatnánk azokat a jelzõket, amelyek mind arra utaltak, hogy itt 1100 éves történelmünkben - ha nem is nevezték akkor ezeket a foglalkozásokat vagy tevékenységeket sportnak - a sport jellegû tevékenység központi szerepet töltött be. Történelmünknek jelentõs sikereiben ez az életmód, ez a szemlélet nagy szerepet játszott. Én utalni szeretnék arra is, hogy amikor a polgári társadalom kiteljesedett Magyarországon a kiegyezés után, és az I. világháború közötti ötven évben, akkor Európa-szerte is, de azon belül Magyaroszágon kimagasló módon terjedtek el a tömegsportok. Ha a korabeli sajtót nézzük - nem utolsósorban talán az illusztrált lapokat a Vasárnapi Újságtól kezdve más orgánumokig -, akkor láthatjuk azt, hogy tényleg az akkori olvasóközönség számára mindennapi foglalatossággá vált a sport, a korcsolyázás, a vívás, az atlétika különbözõ ágai, a labdarúgás, az evezés és a sísport. Meglehetõsen széles társadalmi bázisa volt ezeknek a sportoknak, nem csupán az arisztokrácia vagy a jómódú felsõ osztály, a középosztály ûzte, nem csupán a számos polgári egyesület tanúsította a sport terjedését. Talán a mai többségnek érdemes figyelmébe ajánlani, amit - azt hiszem -, elég jól tudnak, hogy a munkás-testedzés milyen erõs volt egy olyan korszakban, amikor a munkásságnak sajnálatos módon valóban nem volt parlamenti képviselete az Országgyûlésben. De az önszervezõdés és az akkori magyar jogi keretek lehetõvé tették ezt a munkássportot is és annak a jelentõs eredményeit.
(11.20)
Nem kívánom ismételni azt, amit Kónya Imre már elmondott - én nem '45-öt, hanem '47-et látnám itt a cezúrának - tehát a kommunista hatalomátvételt követõen mi történt a sporttal. Jó erre azért emlékezni. De ezt tényleg összefoglalta már képviselõtársam.
Azonban arra is utalni kell - és ezt is tulajdonképpen már megtette Kónya Imre -, hogy milyen megtévesztõ, amikor nosztalgiával idézi föl valaki azt, hogy: kérem, pedig milyen nagy sportsikereink voltak a sztálinizmus, a Rákosi- féle korszakban - Helsinki 16 arany. Ezt értékeltük természetesen akkor is, de akkor még én is talán gyerekfejjel kevésbé éreztem azt meg, vagy kevésbé tudatosult bennem, hogy mi áll emögött. Az áll emögött, hogy a sport vált az egyetlen olyan eszközzé, lehetõséggé, ahol valaki kiemelkedhetett, valahol az átlagos, rendkívül silány és sanyarú sorsnál jobb életet élhetett. Tulajdonképpen ez egy menekülési eszköz volt. Emellett pedig az is ismert, hogy a kommunista szisztéma a sportot az élsportra koncentrálta. Ez egy propagandisztikus eszköz volt. Illetve, amikor ezen túlment az MHK, a munkára, harcra kész mozgalom - talán van aki emlékszik erre, a társadalom egy része föltétlenül - nem igazán a testedzést szolgálta, hanem egy agresszív, háborúra készülõ társadalomnak a militarizálását. Ugyanúgy, ahogy az hitleri rendszerben is ismert volt.
Tehát nekünk nem nosztalgiával kell visszatekinteni arra, amikor az élsport elsõsorban kiemelt támogatást élvezett, hanem azt kell megteremtenünk, hogy a mai új, sokkal jobb, szabad viszonyok között a sport nehogy kárvallott legyen. Különösen a társadalom ne váljék ennek az átalakulásnak a sport terén a kárvallottjává.
Éntõlem igazán távol áll a nyugati modellek szolgai követése vagy lelkendezõ figyelemmel kísérése, de mit láthattunk évtizedeken keresztül, ha nem csupán rövid turistaútra mentünk, hanem kicsit bepillanthattunk a nyugati társadalmak életébe? Azt láthattuk, hogy ugyanott volt élsport - és ezt elsõsorban és döntõen nem állami eszközökkel támogatták, hanem részben olyan eszközökkel, amik itt elhangzottak, mint javaslatok - de nem nevezték úgy, hogy tömegsport. A rekreációs sport, a szabadidõsport az elmúlt évtizedekben, a meglévõ alapokra épülve, rendkívüli mértékben elterjedt.
Csak egy jellegzetes, személyes élményt hadd mondjak önöknek. Közismert, hogy az egykori NDK az úszók fellegvára volt. De én, amikor könyvtárosként a '70-es években két hetet az NDK fõvárosában töltöttem, el akartam menni uszodába. Kiderült, hogy ebben az úszó nagyhatalomban olyan uszoda nem létezett, ami nyitva volt a közönség számára. Tehát ez egy ijesztõ példa volt számomra. Ugyanakkor a kontraszt: amikor vendégtanárként külföldön dolgoztam, akkor meg azt tapasztaltam, hogy az Egyesült Államokban mindennap van testnevelési óra a gyerekek számára és ez egészen 18 éves korig megy, tehát a középiskolás korig. Az egyetemeknek pedig kiváló sportlétesítményei vannak. Ez talán eléggé ismert és az is, hogy addigra már a felnövõ generációnak életelemévé vált a sportolás. Még hogyha nem is mondhatjuk, hogy mindenkire kiterjedt, de a társadalom többségére igen.
Ebbõl fakad az is, hogy - és ez nemcsak Amerikáról mondható el, Nyugat- Európáról legalább annyira -, hogy nem történik meg az a szakadás, ami nálunk igen. A fiatal még úgy-ahogy sportolt, legalábbis a grundon vagy a mezõn futballozott, de késõbb már, ha továbbtanul, az egyetemen rendkívül silány testedzési lehetõségek voltak. A magánéletben pedig nem is dívott igazán ez, vagy pedig csak egy szûk kör számára váltak elterjedté a divatsportok.
Tulajdonképpen még a sportolóink, az élsportolóink is általában teljesen abbahagyták a sportot az aktív pályafutás végén, és nem csupán azért, mert ez önhibájuk, hanem egyszerûen a társadalomban a lehetõségek sem voltak meg.
Magyarországon az élet minõségét a mai helyzetben a hangulat, a közérzet javulását, meggyõzõdésem, hogy a legkisebb anyagi ráfordítással a sport biztosíthatja. Ezért a Magyar Demokrata Néppárt egyik elsõdleges célja az, hogy ez az ország a sportolók nemzetévé váljon. Ehhez alkalmas jogi, intézményi és pénzügyi feltételeket kell teremteni.
Meggyõzõdésem - és az elmúlt évek is azt mutatják -, hogy az élsport, ha keservesen is, de meg fog maradni, különösen az úgynevezett éremesélyes sportokban, habár nem egészséges, hogy ez három-négy sportra, sportágra korlátozódik.
A mindenkori kormányok mindig is politikai ügynek fogják tekinteni az élsportot. Tehát egyetértek az olimpiai szereplés és a nemzetközi élsportban való jelenlétünk fontosságával. Én azt hiszem, hogy az Országgyûlésnek és a sporttörvénynek elsõsorban azzal kellene foglalkoznia, hogy a szabadidõsportot, az ifjúság sportját segítse, és a mai, megengedhetetlenül ostoba helyzetbõl való kiemelkedését elõmozdítsa.
Napirenden, elõttünk van a második sporttörvény, a sport célú ingatlanok tulajdonviszonyának rendezése. Itt elhangzott már sok oldalról, hogy ennek az alapelvei jónak mondhatók, de a veszély az, hogy ez csupán az úgy-ahogy már megoldott tulajdonba vagy kezelõi jogba került ingatlanok helyzetét stabilizálja. De föl kell tennem a kérdést, hogy mi lesz azokkal az alapjában véve sportcélokat szolgáló létesítményekkel, ingatlanokkal, amelyeket az államosítás annak idején elvett. Ezek aztán rossz kézbe kerültek - a turistaházak - és az átalakulás elsõ, '80-as évek végén lejátszódó szakaszában átjátszásra, privatizálásra kerültek. Nagyon sok ilyen létesítmény a sportolók számára megszûnt, mint használható létesítmény mûködni.
Turistaházak, csónakházak nem tucatjai, hanem százai szûntek meg, vagy visszaszármaztatásuk nagyon nehéznek tûnt. Sok esetben pedig ezek végleg megszûntek és tönkrementek. Hány turistaház vált az államosítás és a rossz kézbeadás áldozatává? A teljesség minden igénye nélkül csak utalnék arra, hogy a nagyszénási turistaház, amely valóban a munkás-turizmusnak egy nagyon szép emléke volt, bezárták a '80-as években. Majd úgy szétverték rövid idõ alatt, hogy szégyenfolttá vált. Ezért még az utolsó kommunista kormányok gyorsan eltüntették, hogy ne legyen ilyen kompromittáló bizonyítéka a sportbarát rendszernek. De említhetném még a bánkúti menedékházat, amely évek óta Magyarország egyik legjobb síközpontjában kihasználatlan. Vagy a természetjárók munkájával épült és munkásõr tulajdonná vált badacsonyi turistaház megoldatlan sorsát. Vagy az egykori magyarországi Kárpát Egyesületnek a mai Magyarország területén megmaradt turistaházai, amelyek ma nem a turizmus szolgálatába állnak, vagy zártak, mint a szentgyörgyhegyi vagy a nyugati, a Lajta-hegységbeli Hörmann-forrási menedékház.
Az elõttünk levõ javaslatok kiemelten szólnak arról, hogy a környezetvédelem, az ifjúság testi és lelki képzése, nem utolsósorban pedig a betegek, az egészségkárosultak, a fogyatékosok ügye is figyelmet kell hogy kapjon. Én azt hiszem, hogy kellõ szemlélet és kellõ intézkedések esetén ez biztosítható. De fontosnak tartom azt is, hogy ne legyenek presztízsviták. Sajnos azt látom, hogy sokszor a szûk értelemben vett környezetvédelem az a sportot nemhogy támogatná, hanem szintén egy kiiktatandó, vagy legalábbis korlátozandó tevékenységnek tekinti. Én azt hiszem, hogy a sportolók, különösen természetsportok és a természetjárók a környezetvédelem legjobb támaszai és önkéntes õrei. Úgyhogy én remélem, hogy ez most már túlmegy a sporttörvény keretén, inkább a tegnap megszavazott természetvédelmi, erdõ- és vadgazdálkodási törvényekhez tartozik. Nagyon fontosnak tartanám azt, hogy ez a látszólag néha fönnálló érdekellentét harmonikusan megoldódjon.
Az 1993-as sportkoncepció - azt mondhatom - megtette a jó alapvetést. Sokak számára csalódás, hogy az erre épülõ sporttörvény mennyire elmarad az akkor valóban csak általánosságban körvonalazott elvektõl és igényektõl.
(11.30)
Az egyik alapvetõ kérdés, természetesen, a pénzügyi feltételek biztosítása, és itt józan javaslatok hangzottak el. Remélem, hogy ezek megoldást jelentenek, de azért utalnék arra a javaslatra - ismételten -, amit a Nemzeti- , Ifjúsági és Szabadidõ-sport Az Egészséges Életmódért Alapítvány elnöke, dr. Kulin Sándor tett, mégpedig az, hogy az élvezeti cikkek, a káros szenvedélyek rabjai által fizetett adóból, esetleg ennek az adónak az emelésével igenis indokolt lenne, hogy ebbõl jusson a sportnak is. Az õ érvelése ismert, önök is olvasták, legalábbis azt hiszem meglehetõsen sokan. De én úgy gondolom, hogy ez nem csupán vállveregetõ ajánlás, vagy elismerést érdemel ez a javaslat, hogy hát igen szellemes, jó, hanem meg kellene vizsgálni, meg kellene valósítani azt, hogy ezekbõl az adókból tulajdonképpen valóban az egészségvédelemre áldozni kész társadalom és elsõsorban az ifjúság részesüljön.
Nem kívánom a figyelmüket tovább igénybe venni, azt hiszem az elõzõ felszólalások is azt mutatják, hogy ez az ügy, a sportügy, szerencsés módon nem pártügy, és én csak azt szeretném remélni, hogy a sok-sok jó felszólalás, a Ház mindkét oldaláról elhangzó felszólalások, azok nem pusztába kiáltó szavak maradnak, hanem módosító indítványokkal is alátámasztva megvalósulnak.
Szívem szerint azt mondanám persze, hogy itt ez a sporttörvény ez gyökeres átalakulást, átdolgozást igényel, és legjobb lenne visszavonni, és nem utolsósorban az itt elhangzó, és a társadalom részérõl elhangzó javaslatok alapján egy új törvényt nyújtani be. Azonban ez oly mértékû késedelmet jelentene, hogy én magam mégsem ezt javaslom, hanem csatlakozva azokhoz a képviselõtársaimhoz, akik azt mondják, hogy a törvénynek nagyon sok gyenge pontja van, de amennyiben a módosító indítványok, azok megkapják a kellõ támogatást, akkor ez a sporttörvény, illetve a két elõttünk levõ törvényjavaslat, ez oly mértékben javítható, hogy elfogadható lesz és megszavazható lesz. Azonban akármilyen is lesz a törvényjavaslat, a megoldást igazán csak az jelenti, hogyha a magyar társadalom sportközpontú gondolkodásúvá válik, és a sport ügye nem csupán mint látványossági, hanem mint tevékenységi forma közüggyé válik. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)