DR. BIHARI MIHÁLY (MSZP): Elnök úr, köszönöm a szót. Kedves Képviselõtársaim! A hatályos felsõoktatási törvényt módosítani kívánó törvényjavaslat a tárgyalásnak az alapja, és nem pedig a felsõoktatás egészének a helyzete. Nehéz azonban elválasztani a felsõoktatás egészének a helyzetét attól a törvényjavaslattól, amely elõttünk fekszik. Nehéz - többek között - azért, mert ez a törvényjavaslat legalábbis két új intézmény vagy új megoldás bevezetésével az egész magyar felsõoktatás alapvetõ szerkezetét átalakítja, átalakíthatja, és érinteni fogja. Ez a két új intézmény vagy két új megoldási mód egyrészrõl a felsõoktatás integrációját szolgáló szövetség mint új felsõoktatási intézmény, amely hivatott a felsõoktatás szétaprózottságát megszüntetni vagy legalábbis oldani, a másik a teljesen új finanszírozási rendszer.
Ezen kívül más nagyon fontos, nagyon jelentõs, sõt elõremutató elemei is vannak természetesen a felsõoktatási törvényjavaslatnak. Elegendõ, hogyha csak arra utalunk, hogy a hatályos törvény 125 paragrafusból áll, és a törvényjavaslat 94 új paragrafust kíván ehhez vagy ezek helyébe beépíteni, sok tekintetben túlszabályozva bizonyos dolgokat, más tekintetben pedig bizonyos hézagokat hagyva a felsõoktatás szabályozása során.
A törvényjavaslat megítélésem szerint nagyon fontos és jelentõs eredményekre fog vezetni, olyan új megoldásokat kínál, javasol, illetve rendez el a felsõoktatásban, mint a felsõfokú szakemberképzést például, a képzési szinteknek a racionálisabb elrendezését és a többi, bizonyos tekintetben növeli az eredeti hatályos törvényben már meglévõ vagy biztosított felsõoktatási intézményi autonómiát, bizonyos tekintetben pedig, úgy gondolom, hogy kiszámíthatatlan hatásokat fog elindítani. Ezek a kiszámíthatatlan hatások lehetnek pozitívak, és lehetnek negatívak is.
Mint mondottam, a vita tárgya ez a törvényjavaslat, nem pedig a felsõoktatás egészének a helyzete. De engedtessék meg, hogy azt mondjam, hogy ma a magyar felsõoktatás katasztrofális helyzetben van. Nem válságban van, mert maga a felsõoktatás mint sajátos alrendszer, mint meghatározott funkciókat ellátó társadalmi alrendszer, a legmagasabb szintû képzés professzionális szervezeti intézményi kerete, nincs válságban. Nincs válságban a felsõoktatás belülrõl. A képzési struktúrákat, a képzési szinteket, a diplomák mögötti tudásfedezetet, az azok mögött meglévõ tudás- és ismeretanyagot tekintve nincs válságban a magyar felsõoktatás.
A magyar felsõoktatás katasztrofális helyzetét a felsõoktatáson kívüli tényezõk idézték elõ. Ebbõl csak háromra hadd utaljak.
Az egyik egy történelmi ok: a magyar felsõoktatás évtizedek óta alulfinanszírozott. Akár nemzetközi összehasonlításban nézzük, akár a költségvetés teljesítõképessége oldaláról nézzük, a magyar felsõoktatásra évtizedeken keresztül a költségvetésnek kevesebb mint egy százaléka jutott. Ez példátlan nemzetközi összehasonlításban.
Példátlan lett volna a lehetõség, most évtizedekrõl van szó, hangsúlyozom, tehát a hatvanas évektõl számíthatjuk ezt az alulfinanszírozottságot, példátlan lett volna a lehetõség arra, hogy javítsa a kormány vagy az Országgyûlés a felsõoktatás helyzetét, mert ha csak felével emelte volna meg - mondjuk másfél százalékra, a költségvetés másfél százalékára emelte volna - a felsõoktatás egészének a támogatását, ezzel a költségvetés egésze nem borult volna fel, a felsõoktatás szempontjából nézve ez a félszeres, 50 százalékos vagy körülbelül 50 százalékos finanszírozás-javulás rengeteget oldott volna, rengeteget javított volna, és nem kényszerült volna rá kényszermegoldások állandó alkalmazására.
Tudjuk jól, hogy a felsõoktatás infrastruktúrája, például a fõvárosi felsõoktatás infrastruktúrája nem a tudatos tervezés és építés és fejlesztés keretében történt vagy zajlott 1945 óta, hanem véletlenszerû események döntötték el azt, hogy éppen mely épületben indul meg valamilyen felsõoktatási képzés, megkapja-e valamilyen felsõoktatási képzõ intézmény az adott intézményt. Alig épült Magyarországon - Magyarországon ugyan épült, mert Debrecenben, Veszprémben kifejezetten új, és három-négy évtizede épült, felsõoktatás céljára épült intézmények voltak, azonban a fõváros vonatkozásában - de kitágíthatjuk, az ország vonatkozásában is - alig épült kifejezetten felsõoktatási célra oktatási intézmény, hanem középiskolákat vettek el, munkásszállásokból alakítottak ki kollégiumokat, és a többi, tehát nem volt tudatos, megtervezett, öt-tíz év távlatára elõre elgondolt felsõoktatás-fejlesztési stratégia. Ez az évtizedes alulfinanszírozottság megörökölt probléma, az elmúlt kormány, a mostani kormány és a '98 után majd a kormányzati feladatokat ellátó kormány ugyanúgy meg fogja örökölni, iszonyatos nehéz állapotokat és nehéz helyzetet fog kapni az, aki a magyar felsõoktatással foglalkozni fog.
A második oka a magyar felsõoktatás katasztrofális helyzetének a felsõoktatás tömegoktatássá válása. Ezt mindenhol a világon örömmel szokták konstatálni, és természetesen Magyarországon is örömmel kell konstatálni, hogy - mondjuk - 1940-ben tizenkétezer egyetemi, fõiskolai hallgató volt Magyarországon, 1965-re, alig 25 évvel késõbb már 120 ezer volt az egyetemi és fõiskolai hallgatóknak a száma. Ilyen mértékû tömegesedés, a felsõoktatásnak a tömegoktatássá válása rendkívül erõteljes infrastrukturális változásokat, az oktatólétszám megnövelését és természetesen ezzel kapcsolatos finanszírozási feladatokat jelentett.
Két hullámban történt meg a magyar felsõoktatás tömegoktatássá válása. Az egyik a hatvanas évekre tehetõ, amikor például 96-ra emelkedett öt év alatt ötven-valahányról a magyar felsõoktatási intézmények száma. Ez volt az az idõszak, amikor a felsõfokú technikumokat fõiskolákká alakították át rendkívül nagy számban, illetve a középfokú tanítóképzõket felsõfokú tanítóképzõkké alakították át. Ez volt az intézményi szétaprózottság, az intézmény növelésének, illetve a hallgatólétszám növelésének az egyik nagy hulláma, örvendetes hullám volt, hangsúlyozni kell, tehát - félreértés ne essék - nem negatív példaként hozom föl, a másiknak öt éve vagyunk tanúja, a másik hullámnak, a felsõoktatás tömegoktatássá válásának, 1990 óta rendkívüli mértékben megnõtt a hallgatólétszám, eközben alig nõtt az oktatólétszám, és körülbelül azonos maradt a felsõoktatási intézményeknek a száma.
Végül a harmadik ok, ami a magyar felsõoktatást katasztrofális helyzetbe hozta, az a magyar gazdasági válság, amely szintén másfél-két évtizedes, felsõoktatáson kívüli ok, amihez járult még az átmenetnek a gazdasági válságot növelõ hatása. Ez a kettõ együtt a magyar felsõoktatást végképp katasztrofális helyzetbe hozta, a magyar felsõoktatáson belül a felsõoktatásra jutó pénzeszközök reálértékben 1990 és '96 között 30 százalékkal estek.
(18.30)
Nemhogy szinten nem maradtak, hanem 30 százalékkal kevesebb jut a magyar felsõoktatásra 1996-ban reálértékben, mint 1990-ben. Eközben a hallgatói létszám 50 százalékkal, majdnem 50 százalékkal nõtt meg. Az oktatóknak a létszáma 15 ezerrõl 16 ezerre nõtt. Ez is mutatja, tehát az infláció és a gazdasági válságnak a hatása, hogy ilyen helyzetben összeroppan minden ország felsõoktatása. Ez a törvény nem ezekre a bajokra keresi a gondot, mert törvényalkotással ezeket a bajokat nem lehet megoldani.
Csak azért szerettem volna néhány dologra utalni, hiszen sokkal bonyolultabb a magyar felsõoktatás helyzete és problémája, mintsem hogy azt pár percben, néhány utalással fel tudnánk vázolni. Azért szerettem volna utalni erre, hogy nehogy túlzó várakozás legyen valakiben abban a vonatkozásban, hogy az új felsõoktatási törvény lényegesen javítani tud a felsõoktatás helyzetén.
De ne legyen túlzó várakozás a törvény elõkészítõiben, illetve elfogadóiban sem, hogy a finanszírozás racionalizálásával, az egyre csökkenõ pénz racionálisabb elosztásával a magyar felsõoktatás gondjain, bajain - akárcsak kismértékben is - javítani tud. Néhány területen a pazarlást meg tudja szüntetni, vagy csökkenteni tudja, a katasztrofális, rossz ellátottságot, alulfinanszírozottságot ennek ellenére sem fogja tudni megváltoztatni és megvalósítani.
A törvény, hangsúlyozom még egyszer, hogy nagyon jelentõs változásokat hoz a magyar felsõoktatásban, fõleg azon a két területen. Ha ez a törvény bekerül a magyar felsõoktatási jog történetébe, akkor valószínû, mint finanszírozási törvényt, és mint szövetségi törvényt fogják emlegetni.
Ez a két új intézmény, illetve újfajta megoldás a felsõoktatás finanszírozására vonatkozóan alapvetõ változásokat hozhat, de nemcsak pozitív, hanem negatív változásokat is a magyar felsõoktatásnak a mûködésében és fenntartásában.
Az elsõ, éppen azért, mert ez a két legjelentõsebb dolog, és újítás a felsõoktatási törvényben, ezért hát elõször ezekkel szeretnék foglalkozni.
Az elsõ mindjárt az integrációs javaslat. Azt gondolom, hogy mindenki, aki a felsõoktatás szociológiai kérdéseivel, oktatás-gazdaságtani, képzési, szociológiai és pedagógiai, felsõoktatás-pedagógiai kérdéseivel foglalkozott, az tudja, elismeri, hogy a magyar felsõoktatás hihetetlenül szétaprózott. Hiszen ma Magyarországon 25 állami egyetem van, ehhez még 5 egyházi egyetem kapcsolódik, 31 állami fõiskola, ehhez 23 egyházi fõiskola kapcsolódik, 4 magán, illetve alapítványi fõiskola, összesen 88 felsõoktatási intézményben folyik ma Magyarországon felsõfokú szakemberképzés. Ez körülbelül a duplája - nemzetközi összehasonlításban - egy kívánatosnak tartott intézményi számnak.
Ez a szétaprózottság egyszerre mutat szétaprózottságot és hihetetlen koncentráltságot. Mert hogyha megnézzük ezeket a felsõoktatási intézményeket, akkor azt ám mondhatjuk, hogy az egyetemek közül, a 25 egyetembõl 13 Budapesten van, az 5 egyházi egyetembõl 4 Budapesten van, a 31 állami fõiskolából 14 Budapesten van, és az egyházi fõiskolák, 23 egyházi fõiskolák közül és a magánalapítványi fõiskolák közül 11 Budapesten van.
Tehát egyszerre van egy iszonyatos szervezeti széttagoltság és egy egészségtelen területi koncentráció. Fõvárosi, budapesti koncentráció, mind az egyetemek, mind pedig a fõiskolák vonatkozásában. Szerencsére néhány tradicionális egyetemi városunkban: Szegeden, Pécsett, Debrecenben, Sopronban stb., régen kialakult, vagy újonnan alakult egyetemek valamilyen módon oldják ezt a rendkívül erõteljes területi koncentrációt, ami a magyar felsõoktatásban kialakult.
Tehát egészségtelen tendenciák, szervezeti dekoncentráció, területi koncentrációk indultak el, miközben például talán meg lehet említeni azt is, hogy az 500 fõnél kevesebb hallgatói létszámmal mûködõ intézmények száma 20 fölött van. Ez is azt mutatja, hogy elaprózott, rendkívül kicsiny, szûk profilú fõiskolák vannak ebben az intézményi struktúrában. Ez gazdaságtalansághoz vezet, irracionális következményekhez vezet, de nem igaz, hogy csak negatív következményei vannak.
Ennek pozitív következményei is vannak, mert gondoljuk el, hogy például a két világháború között, vagy azt megelõzõen a XIX., XIII. században, az úgynevezett nagy hírû gimnáziumok, középfokú oktatási intézmények, hogy az egyetemeket, fõiskolákat ne említsem, azok értelmiség-megtartó és egy adott régióra kisugárzó szerepet töltöttek be. A nagy hírû gimnáziumoknak, részben az államosítással, részben a lehetetlen helyzetbe hozása, hallgatói létszámuknak a csökkentése, oktatógarnitúrájuk egy részének az erõszakos elbocsátása következtében, elveszítették azt a területi értelmiségmegtartó, értékteremtõ és értéket továbbadó funkciójukat, amelyeket egy sárospataki és pápai gimnázium, egy debreceni kollégium satöbbi betöltött.
A 60-as évektõl kezdve, és részben a 60-as éveket megelõzõen is, azok a sokszor kis, sokszor alacsony hallgatói létszámmal oktató fõiskolák vették át ezt az értelmiség-megtartó és ezen keresztül közmûvelõdési, kulturális értékeket õrzõ és továbbadó funkciót, amelyeket korábban a nagy hírû középfokú oktatási intézmények láttak el.
Ennek a szétaprózottságnak a megszûnésével bizony egy adott régiónak, egy adott városnak, kisvárosnak, az értelmiségmegtartó ereje csökkenni fog, kulturális kisugárzása, közmûvelõdési kisugárzása feltétlenül csökkenni fog. Ezzel is számot kell vetni még akkor is, ha Magyarországon nem túl nagyok a távolságok.
Mindenesetre azonban tény, hogy a szervezeti széttagoltság rendkívül nagy, és ezzel valamit csinálni kell. Erre ad megoldási javaslatot a törvényjavaslaton belül a szövetség, amely önálló felsõoktatási intézmény lenne az egyetem és a fõiskola mellett, jogállását tekintve önálló felsõoktatási intézmény lenne.
Nyilván a törvény elõkészítõi, és akik részt vettek az elõkészítésben, nagy reményeket fûznek ehhez az intézményhez. Én sokkal kisebb reményeket fûzök ehhez. Ismert volt már Magyarországon a 80-as években például a tanszéki összevonások, az intézeti integráció és a karok összevonásának a hulláma, most úgy tûnik, hogy a szervezeti szétaprózottságot a szervezetek összevonásával, vagy ha nem is kikényszerítésével, de túlzott preferenciájával kívánják a felsõoktatási törvény elõkészítõi elérni.
Én jobb megoldást ajánlanék, elismerve a szétaprózottságból fakadó problémákat és azt, hogy valamit csinálni kell. Az Országgyûlésnek egyetem- és fõiskola-alapító joga és megszüntetõ joga van. Tehát ebbõl következik az, hogy a Magyar Országgyûlés az integrációra érett felsõoktatási intézményeket összevonással, egy törvénnyel, 4-5 egyetem esetében, 8-10 fõiskola esetében, olykor egyetem és fõiskola vonatkozásában megteheti.
Én úgy gondolom, hogy akár Szeged, akár Debrecen, akár Pécs vonatkozásában régen megértek a feltételek és a szükségletek és az igények arra, hogy integrált egyetemek, universitások jöjjenek létre ezekben a városokban.
Most nem a teljesség kedvéért soroltam fel ezeket, de ezeket olyanoknak tartom feltétlenül, amelyeket a Magyar Parlament egy törvény keretében egyik napról a másikra létrehozhat, hát természetesen nem diktatórikus módon, hanem bevonva ezeket az elõkészítésbe, de egyúttal érzékeltetve azt az elhatározott politikai szándékát, hogy még ellenállás ellenére is ezeket az integrációkat meghozza. Erre például az európai felsõoktatás történetében nagyon sok példa van, amikor törvényhozási aktussal hozták létre az integrációra megérett egységes universitásokat és a fõiskolákat. Én ezt a megoldást tisztességesebbnek, jogi szempontból gyorsabbnak és célravezetõbbnek, a cél elérése szempontjából hatékonyabbnak tartanám. Nem kellene egy uniformizált intézményt, a szövetséget ajánlani, és valamilyen finanszírozási, preferencia- ígéretekkel és más módon egy kis szervezeti ráhatással megpróbálni rákényszeríteni az intézményeket arra, hogy szövetséggé váljanak.
(18.40)
Mert ha csak integrálódnak, akkor nincs baj. De a szövetség létrehozásával tulajdonképpen az egyetemek fölé és a karok fölé nõne vagy jönne egy olyan irányító szint, a szenátus, annak elnöke, a felügyelõbizottság és a többi, amirõl Rab Károly is beszélt, ami vertikálisan még tovább vinné, még magasabbra emelné azokat a döntéseket, amelyek érintik a vizsgarendszer, a szakoknak az elfogadása, a tantervek elfogadása stb. révén a képzést folytató tanszékeket. A vertikalitás növekedésével pedig vagy a centralizáció növekedésével a többszintû hierarchiával, tudjuk jól, hogy az inkompetencia is növekszik, illetve a legfelsõbb intézményben, szenátusban, de mondhatjuk ezt a többkarú egyetemek esetében az egyetemi tanácsokra is, amelyekben a karoknak a tanárai és küldöttei vannak jelen, ha túlzottan heterogén az egyetemi tanács vagy a szenátus, akkor mindig az kerül szociológiailag döntési pozícióba, az az egy-két-három személy, akit az adott területrõl delegáltak.
Hogy a saját egyetem példáját hozzam, a ELTE egyetemi tanácsában, amikor a Természettudományi Kart érintõ képzési, szervezeti átalakítási, kinevezési fokozat odaítélési ügyrõl van szó, akkor az az öt-hat, a Természettudományi Karról az egyetemi tanácsba beválasztott oktató, szociológiailag õ dönt, õneki van kompetenciája az ügyben, olyan információja és ennek következtében olyan döntést befolyásoló szerepe, aminek következtében az a döntés születik, amit õ jónak lát. Gondoljuk el, hogy ha a tudományegyetemek mellé - mondjuk az ELTE, az egy négykarú egyetem - orvostudományi egyetemet vagy más egyetemet is hozzácsatolnának, akkor még távolabb kerülnének a képzõ intézményektõl, a tanszékektõl és intézetektõl a döntéshozó szervek. Ez a kompetenciahiány még nagyobb lenne és leszûkülne néhány, az adott ügyhöz érintõ személyre a szociológiai döntéshozatalnak a lehetõsége és a joga. Ezzel nem racionálisabbá válna vagy ésszerûbbé válna a döntéshozatal, nem válna demokratikusabbá sem, bármennyire is a delegálás révén a képviseleti elv érvényesülne, hanem véleményem szerint óhatatlanul valamilyen lobbyérdekek, vagy oligarchikus irányítás és vezetés alakulna ki.
A szándék ellenére, mert tudom jól, hogy nem ez a szándéka a szövetségnek és a szövetség kialakításának. Ez szervezet-szociológiai törvényszerûség, ez nem szándék és nem is jogi megoldásnak a kérdése. Úgyhogy óvatosabban bánnék a szövetséggel, óvatosabban bánnék az uniformizált szövetségi ajánlattal, illetve túlszabályozottnak tartom, túlságosan részletesen szabályozottnak tartom a szövetségre vonatkozó szabályokat. Azt gondolom, hogy olyan evidenciák is bele vannak írva, például a szenátus összetételébe, jogkörébe és a többibe, felügyeleti jogosítványaiba, amelyeket nyugodtan rá lehet bízni magára a szövetségre, a szövetség egyszerûen a rendszer logikája következtében nem tudja másképpen megoldani például a testületi hatásköröket és azoknak a szabályozását, valamint a tag-intézmények és a szövetség révén létrejövõ szenátusnak a viszonyát, mint amit egyébként maga a felsõoktatási törvény is sugall.
Úgyhogy azt gondolom, hogy a szövetség helyett talán megfontolandó lenne egyetlen törvényhozási aktussal az integrációra megérett egyetemeknek egyetlen egyetemmé, nem szövetséggé, hanem egyetemmé való integrálása, fõiskolák esetében - ahol arra megérettek a fõiskolák - ugyanennek a megtétele, bizonyos esetekben egyetemek és fõiskolák integrációjának a megvalósítása anélkül, hogy egy nagyon bonyolult, túlszabályozó, a tagintézmények fölé helyezett uniformizált túlszabályozott szövetséget ajánlana a felsõoktatási törvény.
A következõ témakör, amirõl én szólni szeretnék, ez nem egy nagy jelentõségû, de fontos, az alkotmányt is érintõ ügy. Sajnos bennemaradt a felsõoktatási törvényjavaslatban az, hogy az egyetemek és fõiskolák vezetõ tanárait, a professzorokat, illetve a rektorokat a kormány elõterjesztésére a köztársasági elnök nevezi ki. Ez tarthatatlan az egyházi egyetemek és fõiskolák vonatkozásában, ez a jelenleg hatályos alkotmányban is benne van, de már most, az alkotmány-elõkészítés során figyelemmel kísérjük ezt, mert az egyházak autonómiáját sérti, hogyha az egyházi egyetemek és fõiskolák élére a köztársasági elnök nevezi ki a rektort vagy a fõigazgatót, illetve az egyetemi tanárokat. Ezt a jogosítványt meg kell adni, illetve nemcsak hogy meg kell adni - mert nemzetközi gyakorlat is ezt követi -, tovább kell adni, illetve meg kell adni maguknak az egyházi oktatási intézményeket irányító egyházi szervezeteknek, és csak az állami egyetemek és az állami fõiskolák és az állami egyetemeken oktató tanárok kinevezését kell megtartani a köztársasági elnök hatáskörében, kormány-elõterjesztés alapján.
A következõ, amirõl szólni szeretnék, az egyetemek és a fõiskolák viszonylatában az, amirõl röviden, de nem mindenre kiterjedõen Rab Károly is szólt, ezért én azokról, amikrõl õ ejtett szót, nem beszélnék, arról viszont igen, hogy a felsõoktatási törvény javasolt módosítása fenntartja azt a jogot, amit az elõzõ törvény is fenntartott és biztosított, hogy egyetemek nemcsak egyetemi diplomát, hanem fõiskolai diplomát is kiadnak. Ez helyes, fontos, és meg kell õrizni. Viszont indirekte eltörli azt a jogát a fõiskoláknak, hogy egyetemi diplomát adhassanak ki.
Tudom jól, hogy ez egy nagyon kényes kérdés, hiszen minden fõiskola akkor azért kezdene harcolni, hogy elõbb-utóbb egyetemi diplomát adhasson ki. De hogyha a szakalapítási szabályokat vesszük figyelembe, amelyek részletesen benne vannak a jelenleg hatályos törvényben is, és benne is maradnak, ha az akkreditációs elõírásokat vesszük figyelembe, ha figyelembe vesszük azt, hogy mit jelent az egyetemi képzés. Részletesen benne van a törvényjavaslatban, hogy teljesen nyilvánvaló, hogy csak a szakindítási, szakképesítési feltételeknek megfelelõ, az egyetemi képzésnek megfelelõ idõben és a többi, oktatott óraszámok, és a többi vonatkozásában, illetve az akkreditációs feltételeknek megfelelõ esetben, viszont ezekben az esetekben lehetõvé kell tenni a fõiskolák számára, hogy egyetemi diplomát adhassanak ki.
Hiszen szorgalmazza például ez a törvényjavaslat a székhelyen kívüli képzést. Azt, mikor egy egyetem saját székhelyen kívül, például a fõiskola keretében egyetemi szintû képzést folytat. Ezt jelenleg is megteheti társulás, szerzõdéses együttmûködés formájában, vagy programkihelyezés, ahogy a felsõoktatás fejlesztésérõl szóló országgyûlési határozat is ezt ajánlja, nagyon helyesen, hogy egyetemek vagy fõiskolák is - de most itt az egyetemekrõl van szó -, hogy egyetemek oktatási programokat kihelyezzenek adott fõiskolára, és mivel ezek az oktatási programok annak a három követelménynek, amelyrõl szó volt: a szakképesítési elõírásoknak, az egyetemi diploma tudásfedezetének és az akkreditációs elõírásoknak amúgy is meg kell hogy feleljenek, akkor indokolatlan megtagadni a fõiskoláktól ezeken a területeken, csak ezeken a területeken és ezeken a szakokon, az egyetemi diploma kiadási jogát.
Ráadásul, hogyha elfogadjuk azt, hogy a fõiskolák integrációja révén néhány fõiskola elõbb-utóbb eljut oda, hogy egyetemi szintû képzést önmaga szakterületén is folytathasson, akkor az, hogyha nyolc-tíz területen, nyolc- tíz szakterületen fõiskolai diplomát adhat ki és az elõbb elmondott feltételek mellett egy vagy késõbb két területen pedig egyetemi diplomát adhat ki, ez rendkívül fontos ösztönzõ erõ a fõiskolák számára, és tulajdonképpen ez teszi lehetõvé, hogy a fõiskolák egyetemmé váljanak, oktatáskorszerûsítés és az oktatásszínvonal növelése révén. Így válhatnak fokozatosan a fõiskolák, vagy a fõiskolák közül néhányan egyetemekké. Úgyhogy én a magam részérõl feltétlenül javasolnám azt, hogy a felsõoktatási törvény tegye lehetõvé az elõbb elmondott - nem ismétlem el idõkímélés céljából -, az elõbb elmondott három feltétel esetén, hogy a fõiskola egyetemi szintû diplomát adhasson ki.
Szeretnék szólni a finanszírozásról, mint ami a legkényesebb része az egész dolognak. Egy dologtól óvnék - hogy ezt a finanszírozási reformot felsõoktatási reformként adjuk el. Ez nem képzési reform, ez nem szervezeti reform, azt mondhatjuk, hogy az egyre csökkenõ pénzt megpróbálja racionálisabban, az igényekhez, szükségletekhez igazítva, normatív finanszírozás formájában elosztani, egy normatív, átlátható redisztribúciós rendszert bevezetni ez a felsõoktatási törvény.
(18.50)
Én a célkitûzéssel egyetértek, egyetlenegy feltétellel, ha a normatív redisztribúció nem egyszempontú, hanem többszempontú. Szerencsére ebben a törvényjavaslatban is többszempontú normatív finanszírozás van, hiszen a finanszírozásnak az alapja egyrészrõl a képzési elõirányzat, amelyen belül a hallgatói elõirányzat adja meg a normatív finanszírozásnak az alapját. Ez az, ami a hallgatói létszám alapján az egyetemnek vagy a fõiskolának jut.
A másik a kutatási normatíva, ami össze van kötve valamilyen módon a képzési normatívával, és a kutatási normatíva ketté van bontva. Van egy redisztribúciós módon újra elosztva az egyetemekre, fõiskolákra juttatott rész, a tudományi fokozatok és azok száma, stb. révén, és van egy 50%, amelyet pedig pályázat útján lehet elnyerni. S van egy fejlesztési elõirányzat, amely mellett még a fenntartási elõirányzat az a negyedik elosztási forma, ami a felsõoktatás finanszírozására szolgál.
Ezt a négy irányzatot azonban egyetlenegy dolog, egy gyökér összeköti. Végsõsoron minden a hallgatói létszám alapján dõl el, mert a kutatási normatíva is a hallgatói létszámhoz kötõdik. Például a kutatási támogatási normatíva egész összege, az elosztható összeg úgy van meghatározva, hogy az nem lehet kevesebb, mint a legalacsonyabb képzési normatíva, képzési normatíva háromszorosa.
Amikor megkérdeztem a helyettes államtitkár urat, nem az itt ülõ politikai államtitkár urat, hanem a felsõoktatásért felelõs helyettes államtitkár urat, hogy miért éppen a képzési normatíva háromszorosa? (Beszólás a terembõl: Csak.) Csak. Illetve azt tudtam meg, hogy egy adott évben - ebben az évben ugye 2 milliárd forint van - lenne - erre elkülönítve, és ez a 2 milliárd forint úgy jön ki, hogyha ez a képzési normatíva háromszorosa lesz.
Innentõl esetlegessé válik a normatív elosztás, innentõl a kiszámíthatósága megszûnik, és egyetlenegy preferenciát tartalmaz: a hallgatói létszámot. Na most, a hallgatói létszám alapján történõ normatív finanszírozás kedvez a nagy hallgatólétszámot oktató, alacsonyabb szinten nagy hallgatólétszámot oktató képzési intézményeknek. Ezek általában fõiskolák. Kevés esetben egyetemek. Nem kedvez természetesen a hallgatói normatíva alapján számított költségvetési támogatás a kisebb hallgatólétszámot magas szinten, magas kvalifikáltságú szinten oktató egyetemeknek például.
Az elõbbi normatíva, a kutatási normatíva viszont kedvez, természetesen azoknak elsõsorban egyetemeknek és fõiskoláknak, ahol magas a tudományos fokozattal rendelkezõk száma. De a tudományos fokozattal rendelkezõk száma alapján számított, normatív alapon elosztott kutatási normatíva is végsõ összegében a hallgatói normatívához, annak a háromszorosához van kötve.
Tehát ez tulajdonképpen egygyökerûvé válik - ez a látszólag elkülönített három, illetve négy finanszírozási forma egyetlen gyökerûvé válik, a hallgatói létszám alapján számított elosztásnak a gyökerében találkozik.
Ismét hadd olvassam föl, nem azért, mert nem olvasták, nyilván olvasták, csak azért, hogy a magam gondolatát továbbvihessem, hogy mit ír a képzési elõirányzatról a törvényjavaslat. Azt mondja, hogy "a képzési normatíva megállapítása az egyes képzési szakterületek fajlagos folyó ráfordításának értékelésével, teljesítménymutatók megállapításával és a hallgatólétszám alapul vételével történik". Nem tudom, mi az "a szakterületek fajlagos folyó ráfordításainak az értékelése". Nem tudom azt, hogy ki értékeli a közgazdászképzést, a bölcsészképzést, a bölcsészképzésen belül mondjuk a régészképzést és mondjuk a könyvtár szakos képzést vagy a történelem szakos tanárok képzését vagy a jogászképzést vagy pedig az orvosképzést - ki értékeli?
Ismerem - miután ezen a területen hosszabb idõt eltöltöttem nemcsak oktatóként -, ismerem elég jól azokat az oktatási mutatókat, oktatás- gazdaságtani mutatókat, amelyek mindenre és mindennek az ellenkezõjére használhatók bizonyítékképpen, csak egy dologra nem alkalmasak, hogy teljesen tiszta képet kapjon valaki abban a vonatkozásban, hogy mondjuk ezt hallottam éppen a helyettes államtitkár úrtól - Pécsett a jogászképzés miért kerül 300 ezer forintba és Budapesten miért kerül 400 ezer forintba? És hogyha ezt nekem mondja, és azt mondja, hogy hát érthetetlen, illetve indokolatlan ez az eltérés, akkor én pedig azt mondom, hogy egyrészrõl milyen alapon van ez kiszámítva - egészen más például az infrastrukturális háttere és költségigénye 120 telephelyen mûködtetett egyetem, mint az ELTE esetében, 120 helyen van fizikailag elhelyezve az Eötvös Lóránt Tudományegyetem. És ez nem azért van, mert a tudományegyetem rosszul gazdálkodott, hanem mert ilyen toldozott-foltozott fejlesztés zajlott. Egyszer megkapta az Izabella utcát, egyszer a Piarista Gimnáziumot, a Pesti Barnabás utcában kapta meg, a Szerb utcai volt kolostort kapta meg, aztán megkapta kollégiumként a Szerb utcában feljebb lévõ magánházat, megkapta diákszállóként a munkásszállónak épített Budaörsi úti kollégiumot stb. Tehát teljesen esetleges infrastrukturális gyarapodást - mert ezt nem lehet fejlesztésnek nevezni -, természetesen sokkal nagyobb fajlagos igényráfordítást igényelt, mint mondjuk az ilyen szempontból sokkal szerencsésebb helyzetben lévõ pécsi egyetem és jogászképzés.
A színvonalról nem is beszélve, nem is kívánok erre kitérni, mert nem kívánok érzékenységeket érinteni, de csak arra szerettem volna mutatni, hogy az úgynevezett fajlagos mutatók mögött lévõ számítások, illetve ezeknek a kiszámítása hihetetlen sok problémát vet fel.
Ez a mondat ráadásul azzal fejezõdik ki, hogy az elõbb felolvasott hihetetlenül bonyolult normatíva - számítási rendszer és hihetetlenül zavaros számítási rendszer - nem tudom, mi a teljesítménymutató. Csak az oktatókra jutó hallgatólétszám? Vagy az óraszám is be van kalkulálva? Csak az oktatók és a tanrendben szereplõ elõadások és vizsgák és stb. vannak bekalkulálva? Vagy elismertetik végre az, ami 10 éve már el volt ismerve? Hogy az egyetem például, de a fõiskola is, nemcsak oktató gyár, hanem közmûvelõdési funkciója van, képzési funkciója, közmûvelõdési, kulturális funkciója van stb. Pesti nevelési funkciója van stb., könyvtárként és közgyûjteményként is funkcionál, és ilyen funkciója is van stb., stb. Ez a mondat azzal fejezõdik be, hogy a képzési norma megállapításának részletes szabályait kormányrendeletben kell megállapítani. Ez jogilag elfogadhatatlan, hogy az egész felsõoktatást alapvetõen meghatározó normatív számítási módszert, módot, azt kormányrendeletre utalja a törvény, amely kormányrendelet akár évente változtatható.
Ugyanilyen utalás található még egy esetben, nevezetesen a rendezési eljárásra vonatkozóan, amellyel nekem amúgy is alapvetõ problémám van, mert nem dönti el, hogy ki indíthatja el ezt a rendezési eljárást. Nincs egyszerûen alanya, nincs megnevezett alanya ennek a paragrafusnak. A minisztérium ebben részt vehet, kérhetõ a minisztérium részvétele, és ez a rendezési eljárás végsõ soron, amennyiben a gazdaságügyi feladatok ellátása nem eléggé racionális, végsõ soron az intézmény megszüntetéséhez vezethet, és ennek a részletes szabályait is kormányrendeletre utalja a törvény.
Tehát legalább ez a két utalás jogalkotási szempontból és az egyetemek autonómiája szempontjából is elfogadhatatlan, a normatív finanszírozás minden egyes tétele a törvényben kell, hogy szerepeljen. Nyilván a részletszabályok mellékletben vagy máshová elhelyezhetõk és átutalhatók, de kormányrendeletre utalni a rendezési eljárás részletes szabályait, illetve a normatív finanszírozás szabályait nem szabad. Tulajdonképpen az egész felsõoktatási törvény módosításával kapcsolatban ezek voltak a legfontosabb kritikai észrevételeim, elismerve a törvényjavaslat számos erényét és számos pozitív eredménnyel kecsegtetõ megoldási javaslatait.
Utolsó megjegyzésként egy kritikai észrevételem lenne. Nevezetesen az, hogyha összehasonlítjuk a hatályos felsõoktatási törvényt, mint jogszabályt, mint jogi produktumot, hangsúlyozom még egyszer, és a javasolt felsõoktatási törvény módosítását és ennek a jogszabályi formáját, azt kell megállapítani, hogy nemcsak túlszabályozó, sok területen homályos és túlrészletezõ ez, hanem mint jogilag, mint alkalmazható jogszabály, mint jogi produktum, a kettõ között sajnos minõségi különbség van.
(19.00)
Azt kell, hogy mondjam, hogy nem a törvényjavaslat vagy az új törvényjavaslatnak a javára, hanem a hatályos törvényjavaslatnak a javára kell megállapítani azt, hogy jogszabályként sokkal jobb, pontosabb, egyértelmûbb, laikus számára is követhetõbb a hatályos törvény. Ezen lehet javítani természetesen, tehát félreértés ne essék, kodifikációs munkában, megfelelõ kodifikációs szakemberekkel ez javítható, tehát az elõkészítõk figyelmébe ajánlanám az integrációval kapcsolatos célkitûzés más módon való megoldását, illetve a finanszírozás esetében azt, hogy a finanszírozásnak az összes részletkérdéseit is a törvénybe kell beemelni. Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiból.)