DR. SZABAD GYÖRGY (MDNP): Tisztelt Elnöknõ! Tisztelt Országgyûlés! A késõi idõpontban nyilvánvalóan nem lenne helyes részletekkel foglalkoznom, egy utalást szeretnék tenni elhangzott megállapítással kapcsolatban, s két súlyos kérdéssel - talán a legsúlyosabbal - szeretnék foglalkozni igen rövid idõkeretben.
A megjegyzést Takács Péter felszólalásához kapcsolódik. Feltehetõen én nem fogalmaztam egész pontosan, semmi esetre sem arra kívántam utalni, hogy bármilyen kiválóságot pályáztatás nélkül alkalmazzanak az egyetemen, arra hívtam fel a figyelmet, hogy indokoltnak tartom a régi seregszemlék módjára meghívni pályázásra olyan kiválóságokat, akik maguktól nem gondoltak esetleg fõiskolai felsõoktatásban való részvételre.
A két téma, amivel foglalkozni szeretnék - nagyon röviden - az integráció, illetve a hallgatóitandíj-probléma.
Az integrációról, mivel érdemlegesen elhangzottak azok az észrevétek, amelyekkkel - úgy gondolom - egyetértek, csak nagyon rövid állásfoglalásban szeretnék foglalkozni. Magyarán mondva, úgy fogalmaztam, hogy a szervetlen felsõoktatási szövetségek kreálása helyett egyetértek azzal, hogy a meglévõ egyetemek integratív jellegû fejlesztésére kerüljön sor, illetve arra, ami régóta közkeletû óhaj, de a megvalósítás tekintetében nagyon elmaradt a magyar felsõoktatás és tudományosság, önálló intézmények munkamegosztáson alapuló együttmûködésére. Ezzel én úgy gondolom, hogy egyfelõl egyes intézmények elszigetelõdését, elszigetelõdését a felsõoktatástól lehet feloldani, másfelõl hézagokat lehet feltölteni, és a kettõ együtt a fokozatosság elvét is teljesítheti, hiszen itt lépcsõk keletkeznek, amelyek integratív irányban mutatnak. Nem is kívánok errõl többet mondani, én azt hiszem nyitott ajtót döngetünk, akik kb. ilyen állásponton vagyunk.
A tandíj kérdésében legyen szabad egyetlen utalással szólni arról - örömmel hallottam, hogy a Mûvelõdésügyi Minisztérium is kritikusan fogadta azt a pénzügyminisztériumi elgondolást, hogy tandíjemelésre kerüljön sor. Hadd mondjam azt, tartson ki a Mûvelõdési Minisztérium, ezt legyen szabad az Országgyûlés szószékérõl mondani, tartson ki nagyon-nagyon sok okból, de - természetesen - keressen megoldásokat.
Én arra szeretném fölhívni a figyelmet - és erre is kidolgozott, rövid, de kidolgozott javaslatot, módosító javaslatot juttattam el -, hogy vissza kellene térni, de magasabb szinten, ahhoz a gondolathoz, ami az 1993-as törvényben benne volt, amelyik szólt arról, hogy bankok állami garancia mellett nyújtsanak hallgatói hitelt.
Én tudom, hogy nehéz kérdés, azt is tudom, hogy olyan módszer, ami Nyugaton több országban sikeres megoldáshoz vezetett.
Mirõl van szó? Arról, hogy a hallgató potenciálisan hitelképes, hiszen befektet a tanulásával valamibe, ami egy késõbbi életszakában gyümölcsözõ lesz.
(20.10)
Ha a hallgató kellõ tanulmányi elõmenetelt mutat, akkor a hitelt nyújtó bank nem jár rosszul, hiszen a fináncmûvelet eredményeként a hallgató szellemi tõkéjébõl egy fizetés realizálódik, amely fizetés alapot ad arra, hogy a hallgató az elnyert hitelt törlessze. Igen ám, de itt van két probléma. A bank az ismeretlen hallgatót nem kívánja lenyomozni, neki egy biztos fedezet kell, és ezt a biztos fedezetet nem teremtheti meg más, mint az állam, amelyiknek - most nem akarok részletesebb fejtegetésbe bonyolódni - az egyik legfõbb kötelessége, és ha jól csinálja, legjobban gyümölcsözõ számítása lehet az, hogy a felnövekvõ nemzedékbe fektet be bizalmat. Mert az állami garancia, amit oly sok célra, rostálandó célra nyújtott és nyújt az állam, úgy gondolom, itt nagyon fontos és kívánatos célra fordítódik. Igen ám, mondják, és már hallom a fenntartásokat, mert próbáltam tájékozódni a fináncvilágban, hogy itt két probléma van. Az egyik probléma az, hogy vajon az állam hajlandó-e a banknak megfelelõ garanciát nyújtani, erre kell nekünk politikai eszközökkel ráhatni, másfelõl - vetik föl a bankosok - az állam nem lesz hajlandó, mert hiszen az állami garanciának nincs fedezete. Itt kell nekünk segíteni, hogy a dolgok összetalálkozzanak. Hogyan? Oly módon, és ez hiányzott, bocsánatot kérek, ez hiányzott az 1993-as törvénybõl, és ezt javasolom most. Olyan törvényt kell alkotnunk, amelyben az állam is biztosítva van. Egy viszontbiztosítás révén. A bank adja a kölcsönt, az állam garantál, és ki garantál az államnak? Mi! Azzal, hogy az államot fölhatalmazzuk arra, hogy a tanulmányok megszakítása, vagy a tanulmányok befejezése után, nem fizetés esetén, adó módjára behajthassa az általa garanatált bankhitelt. Gyakorlatilag ez így megy a világon mindenütt, kétségtelen kell, egy - mint a világ mozgásához, ki hogy képzeli el, kell egy - kezdõ lökés, de ebben, igenis, kezdeményezõnek az Országgyûlésnek kell lenni, amelyik a folyamatot megindítja, s ez a folyamat - utána már - öntáplálóvá válik. Ennél hosszabb távú hitelezéseket végeznek a bankok, állami garancia mellett, nekünk ráhatással kell élnünk, s e téren kiváló lehetõségeink vannak, amikor olyan pénzügyminiszterünk van például, aki fenntartotta vezetõ állását egy pénzintézet élén, és így tovább, nem akarom szaporítani a szót, de e téren igazán a jelenlegi kormányelitnek a lehetõ legkitûnõbbek a kapcsolatai, szavazzuk mi meg azt, hogy egy ilyen törvény megszületése esetén az államot felhatalmazzuk, hogy adó módjára hajtsa be az elmaradó hallgatótól a támogatást. Az elmaradó hallgatót pedig ez a hitel egyfelõl csalogatni fogja a jobb tanulásra és a gyorsabb végzésre, másfelõl nyomást gyakorol rá az a fenyegetés, hogy adóvégrehajtás útján kell állnia a nemcsak becsületszóra felveendõ kölcsönt. Nagyon sok mindent szeretnék mondani, azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy olyan nagy jelentõségû kérdéshez nyúlt a mûvelõdési kormányzat, hogy a dolgot elsietni vétek lenne. Úgy gondolom, hogy a részletes vita során ki fog derülni, hogy hány sebbõl vérzik a javaslat, amelynek vannak ép elemei, tehát érdemes vele foglalkozni, de csak egészségesként szabad a hallgatóságunkra és az egyetemek oktatóira, a tudományok kutatóira - kvázi - az új jogszabályt rászabadítani, vagy áldást hozóvá tenni. Köszönöm szépen.
(Taps.)