RAJK LÁSZLÓ (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. A felsõoktatási törvénymódosításnak egy szûk szegmensérõl, de elég fontos részérõl szeretnék beszélni, mégpedig a mûvészeti oktatásról, illetve mûvészoktatásról. Tulajdonképpen általánosságban azokat a pontokat vizsgálnám, hogy hol illeszkedik a mûvészoktatás a felsõoktatási törvényben, és hogy hol vannak gondok, illetve hol vannak olyan pontok, ahol valószínû, hogy csak a tapasztalat fogja megmutatni azt, hogy a törvényjavaslat jó vagy rossz. Elöljáróban annyit, hogy azért gondolom, hogy errõl a helyrõl mégiscsak érdemes errõl beszélni, bár ahogy mondtam, szûk szegmens, mert elég fontos része életünknek, és ha csak itt a Házban körülnézünk, akkor - ha nem is az alkotókkal -, de legalábbis az alkalmazott mûvészeknek a teljesítményeivel találkozhatunk. Akár hogyha arra gondolunk, hogy azt, amit magunkon hordunk, azt is ruhatervezõk csinálták, tehát alkalmazott mûvészek. Tehát azt gondolom, hogy az életünket át- meg átszövik. És nagyon fontos, fontos kérdés abból a szempontból is, hogy eléggé elhanyagolt területe a felsõoktatásnak, nem az elõzõ kormánynak és nem a mostani kormánynak a hibája, hanem egészen egyszerûen Magyarországon így alakult, hogy a háború elõtt volt egyfajta mûvészeti oktatás, ami azonban általában a mesterkurzusokra épült és mesterekhez kötõdött, háború után pedig ugyan intézményesültek ezek a mûvészeti oktatások, de tulajdonképpen rejtve a régi háború elõtti metodika maradt meg, és mesterhez kötõdõ, tehát mondhatnánk azt, hogy múlt századi oktatás zajlott Magyarországon.
Azt hiszem, hogy ma is, talán még azok is, akik itt a Házban ülnek, néha mosolyra fakadnak, hogyha megkérdeznek egy külföldit, hogy mit tanul, és õ azt válaszolja, hogy: írni. Pedig ez is egy tudomány, akik regényeket írnak és íróemberek, azok igazán mesélhetnének róla, hogy milyen nehéz ezt megtanulni, és milyen szükség lenne például, hogy Magyarországon - mondjuk - legyen egy írói szak. De ne menjünk ebbe a vágyakba bele, hogy mi az, ami hiányzik. Tény az, hogy ez a fajta intézményesített, intézményekhez kötõdõ oktatás Magyarországon nemcsak azért fontos, hogy megteremtõdjön, hanem nagyon sok újat kell teremteni, ezért rögtön a törvény elején meglévõ pont, ahol különbözõ szakalapítások és magánegyetemek alapítását lehetõvé teszi a törvény, ez biztos, hogy nagyon jót fog tenni a mûvészeti oktatásnak, vagy legalábbis annak a fejlõdésének. Kicsit szét kell választanunk, mert a magánalapítási mûvészeti egyetemek vagy mûvészeti oktató egyetemek nyílvánvalóan egy fajta visszahozatala ennek a bizonyos mesterképzésnek és mesterhez kötõdésekhez. Ha megfigyeljük, hogy Magyarországon hány mûvészeti tanoda, mozgásmûvészeti tanoda és egyéb létesült az elmúlt hat évben, akkor rögtön láthatjuk azt, hogy mire gondolok, hiszen ezek mindig egyes mesterekhez kötõdnek.
Ami lényeges pont még ebben a törvényjavaslatban, az egyrészt az integráció, amirõl majd késõbb fogok beszélni, programfinanszírozás, ugye ezek azok a pontok, ahol ezeket a bizonyos hiányzó láncszemeket bele lehet tenni a magyar felsõoktatásba, nagyon fontos a székhelyen kívüli képzésnek az elismerése a törvényben, ez egy olyan sajátszerûsége a mûvészeti oktatásnak, akár mûvésztelepekre, bármi másra gondolunk, akkor rögtön érezzük, hogy miért nagyon fontosak. Kicsit áttérve azokra a pontokra, amelyek talán, ha nem is vitára adnak okot, de mindenesetre jelen pillanatban nem igazán lehet eldönteni, hogy milyen hatással lesznek a mûvészeti oktatásra, errõl ejtenék még néhány szót.
Rögtön, amint már említettem, az integráció. Sajnos, jelek mutatkoznak arra, hogy különbözõ önálló mûvészeti egyetemek Magyaroarszágon úgy képzelik az integrációt, hogy az összes mûvészeti egyetem együvé fog menni, és akkor ebbõl lesz egy nagy-nagy mûvészeti egyetem, és akkor az milyen nagyon hatékony lesz és egyebek. Az én személyes véleményem az, hogy ez az egyik legrosszabb koncepció az integrációnál.
(20.20)
Sokkal fontosabb itt a szakalapítást és egyebeket is figyelembe venni. Nagyon könnyen lehet, hogy mondjuk egy filmakadémiának több köze van a mûszaki egyetemhez, mint mondjuk a zeneszerzõkhöz, vagy a cirkuszi artistaképzõkhöz, vagy nem tudom mi, de ezeket, mindenesetre, nagyon át kell gondolnia azoknak az egyetemeknek, amelyek az integrációra hajlamosak.
Másik ilyen pont, hogy meddig tartható az a koncepció, hogy a kitüntetéssel rendelkezõ emberek automatikusan egyetemi tanárrá válnak, biztos, hogy az idõk végezetéig ez nem mehet így, mert az akadémiai képzést és a mûvészeket, mind gyakorló mûvészeket valahol ketté kell választani, az õ karrierjüket, és egy ponton túl szigorúbban kell venni ezeket a kötelmeket. Ma ez a kötelem, természetesen, abszolut érvényes, hiszen nem volt akadémiai karrierje, nem volt lehetõsége az akadémiai karrierre semmilyen úgynevezett "gyakorló mûvésznek".
Utolsó pontként megemlíteném azt, hogy szinte egyértelmûen a mûvészeti felsõoktatásra, illetve képzésre vonatkozik az érettségi nélküli bekerülés a felsõoktatásba, ez ma egy teljesen elfogadott dolog, hogy ilyenek léteznek, azonban a világban egyre több kérdés vonatkozik arra, hogy vajon helyes-e az, hogy mondjuk instrumentális zenemûvészek úgy kerülnek ki a különbözõ konzervatóriumokról és akadémiákról, hogy nem tudják a mûvészettörténetet, hogy nem tudják a zenetörténetet, hogy nincs történelmi áttekintésük; egyre többen kérdezik azt meg, hogy lehet hogy Mozartot nem lehet anélkül elõadni, vagy elénekelni, hogy valaki ne tudná II. Józsefnek a történelmi jelentõségét, vagy egyáltalán Magyarország történetét, tehát, ha el is fogadjuk ezt, hogy érettségi nélkül be lehessen jutni felsõoktatási intézményekbe, biztos, hogy gondolnunk kell arra, hogy ezeket a kérdéseket feltegyük magunknak. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)