DR. OROSZ ISTVÁN (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselõtársaim! Nagyon sok mindent szerettem volna én is elmondani a felsõoktatási törvényrõl, mégis úgy tûnik, hogy erre most nincs lehetõség, sajnálom hogy nincs rá lehetõség, de gondolom, hogy gazdálkodni kell az itt lévõ képviselõk idejével. Az elsõ kérdés, amit én a törvénymódosítással kapcsolatosan mindenképpen felvetendõnek tartok szükség van-e az alig három évvel ezelõtt megalkotott felsõoktatási törvény módosítására? Úgy vélem, nem áll fenn olyan helyzet, hogy a felsõoktatás mûködésképtelen lenne, ha nem kerülne sor törvénymódosításra, pontosabban azok a mûködésképtelenné vált intézmények, felsõoktatási intézmények, amelyek ilyen helyzetbe kerültek, nem azért kerültek ilyen helyzetbe, mert a '93-as törvény alapján nem lehetett volna mûködniük. Véleményem szerint, 1993-ban a parlament jó törvényt alkotott. Fõ érdemének azt tartom, hogy a felsõfokú képzésben meghatározónak tekinthetõ egyetemeket elindította az európai normáknak is megfelelõ univerzitasok felé vezetõ úton, ismét összekapcsolta a felsõoktatást és a tudományt az egyetemeken folyó doktori képzés megszervezésével, visszaadta a tudományos utánpótlás képzésének jogát az egyetemeknek, s ami nem mellékes, több évtizedes széttagoltság után egységes irányítást valósított meg a felsõoktatásban, a Mûvelõdési és Közoktatási Minisztérium égisze alatt. Ez az egységes irányítás a szakminisztériumi irányítást váltotta fel.
Szakegyetemek szakminisztériumok általi irányítását már csak azért sem tudom helyeselni, mert meggyõzõdésem szerint a szakegyetemek felett eljárt az idõ. A szakegyetem a kelet-európai szovjet típusú felsõoktatás jellegzetes formája volt, amely nálunk az 1950-es évektõl kezdve alakult ki. A szovjet típusú szakegyetemek felszámolása, spontán módon, már 1993 elõtt megkezdõdött. Többnyire nem úgy, hogy az 1950-ben szétszabdalt egyetemek valódi univerzitásszá szervezõdtek volna, hiszen a karrá történõ visszaminõsítést senki nem vállalta, hanem úgy, hogy a szakegyetem újabb, más tudományágat felölelõ kart hozott létre. Ez történt Miskolcon vagy Veszprémben. Ha van hiányossága az 1993. évi törvénynek, akkor leginkább az, hogy megalkotása nem ösztönzött a szakegyetemi rendszer mielõbbi felszámolására, de meghagyta a specializált szakfõiskolákat is. A 12. §-ban lehetõséget teremtett ugyan társulások létrejöttére, ezeknek jogi személyiséget is adott, a társulások azonban nem jelentettek elõrelépést az integráció útján, legfeljebb arra szolgáltak, hogy a társult intézmények bizonyos fejlesztési eszközöket megszerezzenek. Kapcsolódva Szabad György, Bihari Mihály és mások által kifejtett nézetekhez, hadd próbáljam az integrációt egy másik aspektusból megközelíteni. Az integráció legfõbb kérdése számomra valójában az, hogyan lehet a szakegyetemekbõl és szakfõiskolákból valódi, legalább két tudományterületet felölelõ sok karú egyetemeket létrehozni.
És itt csodálkozva hallgattam, meg kell vallanom, Cseh Mária képviselõtársam elõadását, azt, hogy a Független Kisgazdapártban a paternalista állam iránti nosztalgiák élnek, ezt korábbi véleményükben is hallottam. De azt, hogy az '50-es évek szakegyetemeteit nemcsak visszaállítani és erõsíteni kívánják, hanem ezek számát szaporítani is, ezt egyszerûen nem tudtam hova tenni. Természetesen az integrációban az is járható útnak tûnik, ami Miskolcon, Veszprémben, vagy a Pannon Agráregyetem esetében történt, de ezzek az intézmények száma nem csökken, márpedig az igazi gond az, hogy ez a kis ország nem tud eltartani 130 helyen lévõ, csaknem 90 felsõoktatási intézményt. Valódi integrációnak én a meglévõ intézmények összevonását tekintem, ahol erre lehetõség van, még akkor is, ha ez azt fogja jelenteni, hogy ma önálló szakegyetem egyetemi karrá alakul. Erre a szándékot az egy városban mûködõ egyetemek, Debrecenben, Pécsett, Szegeden már korábban kinyilvánították. Aligha van akadálya, hogy ilyen integráció fõiskolák között is végbemenjen. A hatályos törvény társulásai valódi integrációt nem tudtak teremteni. A törvénytervezet készítõi ennek pótlását igyekeztek megteremteni a szövetségekben. Ha a szövetséget olyan átmeneti formának tekintjük, amelyben a szövetségre lépõ intézmények - záros határidõn belül - egységes univerzitássá alakulnak, akkor a célkitûzés még méltánylandó lehet. Félõ azonban - és ezzel a nézetemmel sem állok egyedül -, hogy a szövetség nem a teljes integráció elõkészítõjévé válik, hanem annak helyettesítõjévé és ezáltal mindenképpen zsákutca. Úgy vélem, hogy azoknak az intézményeknek, amelyek teljes integrációjára nem kerülhet sor, pl. a mûvészeti felsõoktatásban, és ebben teljesen egyetértek Rajk Lászlóval, vagy a teológiai képzésben, a szövetkezés vagy társulás lehetõségét meg kell hagyni. Fontosabbnak tartom azonban, hogy a törvényben erõteljesebben jelenjék meg a valódi integráció lehetõsége és szükségessége. Módosító indítványaink lényege tulajdonképpen erre vonatkozik. A szövetség erre a valódi integrációra azért nem alkalmas, mert a késztetés eszközei nem elégségesek. Az integráció kérdése elválaszthatatlan az intézményi autonómiától. Ha igaz az, amit a törvény általános indoklásában olvashatunk, hogy - idézem: "A felsõoktatás autonómiája egyes megoldások elrendelését, például integráció létrehozása összevonások útján, válságkezelõ és állami eszközökkel történõ megoldása, felhasználói kör bevonásának elrendelése a felsõoktatás feladataiban való közremûködése még törvényi szinten sem tûri meg..." eddig az idézet, abból az alapító, adott esetben a parlament, csak várakozó álláspontra helyezkedhet, hajlandók-e az intézmények az integrációra, vagy sem.
Tisztelt Képviselõtársaim! Engedjenek meg annyi szubjektivitást felszólalásomban, hogy kijelentsem négy évtizedes egyetemi pályafutásom alatt mindig az autonómia híve voltam. S a magam szerény eszközeivel igyekeztem is tenni érte akkor is, amikor az intézményi autonómia nem volt kedves kifejezés a felsõoktatás irányítói körében.
(20.50)
Ha most mégis arra hivatkozom, hogy az autonómiának kell legyen korlátja legalább az alapító és a megalapított között, akkor ezt azért teszem, mert nem látom egyéb útját az integrált felsõoktatási rendszer létrejöttének. Ha elfogadjuk azt - márpedig, azt hiszem, el kell fogadnunk -, hogy az autonómia forrása az alapítói akarat, akkor tudomásul kell venni, hogy az alapítónak joga van törvényi szinten rendelkezni a felsõoktatási intézményekkel is. Ha ez nem így lenne, csorbulna a népakaratot megtestesítõ parlament szuverenitása, s nem lenne értelme a felsõoktatást vagy a szintén autonómiával rendelkezõ önkormányzatokat érintõ törvényalkotásnak.
Három olyan eszközt látok, amelynek segítségével a törvényalkotó akarata érvényesülhet a korábban már elnyert autonómiák sérelme nélkül.
Az elsõ: ha nem tudományágakat, hanem tudományterületet jelölünk meg az egyetemek mûködési kritériumaként, akkor azok az intézmények, amelyek mûködési területe nem ölel fel legalább két tudományterületet, nem mûködhetnek tovább önálló egyetemként, legfeljebb egy egyetem fakultásaként.
A második tulajdonképpen benne szerepel a törvénymódosítás 89. §-ában. Ez ugyan az akkreditálásról szól, de nemcsak az akkreditálás szükségességét tekinti az intézmények további mûködése feltételének. A 89. § (2) bekezdése a következõképpen szól, idézem: "Ha az akkreditálási eljárás során bizonyítást nyer, hogy a felsõoktatási intézmény nem felel meg a 3. § (1) bekezdésében, illetve a 4. § (1) bekezdésében foglalt követelményeknek, azokat legkésõbb 2000. június 30-ig sem teljesíti, e határidõ eltelte után önálló felsõoktatási intézményként nem mûködhet tovább, államilag elismert oklevelet nem bocsáthat ki, és a képzési tevékenysége államilag nem finanszírozható. Az intézmény átszervezésérõl vagy megszüntetésérõl a fenntartó gondoskodik". Eddig az idézet.
Az akkreditálási eljárás során arról kell az intézményeknek tanúbizonyságot tenniük, hogy az oktatás minõsége és színvonala megfelel az egyetemtõl vagy fõiskolától elvárhatónak. Ha igen, ez még nem elégséges a további önálló mûködéshez, ha nem felel meg annak a követelménynek, hogy önálló intézmény maradhasson. Ennek a kritériumát fogalmazza meg a hivatkozott 3. § (1) bekezdése az egyetemek és a 4. § (1) bekezdése a fõiskolák számára. Ezért kell az idézett bekezdéseket a törvényjavaslatban szereplõnél - véleményem szerint - sokkal szigorúbban megfogalmazni. Nem tudományágról, hanem a klasszikus egyetemeknek megfelelõen tudományterületrõl beszélni.
A másik eshetõség, hogy az adott intézmény struktúráját tekintve megfelel ugyan a fentieknek, de az oktatás egészében vagy bizonyos részterületein nem felel meg az akkreditáció által megkövetelt szinvonalnak. Mindez persze világosabb lenne, ha külön paragrafusban elválna az oktatás színvonalát vizsgáló akkreditáció kérdéskörétõl, s az, hogy az intézmény megfelel-e az egyetem, illetve a fõiskola azon követelményeinek, amelyeket különbözõ törvényhelyek tartalmaznak.
Természetesen elõfordulhat, hogy egy ma önálló egyetemként mûködõ intézmény a legmagasabb szinten felel meg a szakmai követelményeknek, de magas szakmai színvonalát a jövõben egyetemi karként kell õriznie.
A harmadik lehetõség az, hogy az Országgyûlés mint alapító az elsõ számú mellékletben az állami felsõoktatási intézmények felsorolását tekintse ideiglenesnek és csak akkor véglegesítse, két-három éven belül, ha az egyetemek és fõiskolák benyújtották alapító okiratuk tervezetét, és ez megfelel a törvény kritériumainak. Ez utóbbit azért tartom fontosnak, mert a hatályos törvény rendelkezései is azért nem mentek át, nem mehettek át a gyakorlatba, mert a melléklet szentesítette a status quót.
Mindezek mellett azt is fontosnak tartom, hogy azok a kivételek, amelyekre fentebb már utaltam, megjelennének a törvényben és a nem integrálható, nem integrálandó intézmények ne éljenek bizonytalanságban.
Az eddig elmondottak, úgy vélem, igazolják, hogy a felszólalásom elején jelzett kérdést: szükség van-e a három évvel ezelõtt megalkotott felsõoktatási törvény módosítására? És erre igennel kell válaszolni.
Befejezésül engedjék meg - sok mindent kihagytam közben -, hogy néhány mondatot szóljak a nem állami felsõoktatási intézményekkel, mindenekelõtt az egyházi egyetemekkel és fõiskolákkal kapcsolatosan. Néhány év tapasztalata alapján úgy vélem, joggal állapíthatjuk meg, hogy a nem állami felsõoktatási intézmények gazdagították a magyar felsõoktatást.
Mégis úgy tûnik, hogy a módosítás során gyakran elsikkad az egyházi felsõoktatási intézmények sajátossága, aminek elismerése abban az esetben, ha tudomásul vesszük, hogy az egyházi felsõoktatási intézmények mûködésük minden területén társadalmilag hasznos és szükséges feladatot látnak el, nem lehet kétséges. Így a hitélettel összefüggõ tárgyak hallgatóinak eltérõ kezelése azt is sugallhatja, hogy az õ képzésük nem szükséges és nem hasznos.
A tervezet szerint a hallgatói és a képzési normatíva csak azok után a hallgatók után jár, akik külön megbízás alapján, államilag finanszírozott szakemberképzést is ellátnak. A létesítmény-finanszírozásban azonban e helyzet után is csak 50 százalékban jogosultak.
Engedjék meg, hogy az egyházi egyetemeken külön megbízás és szerzõdés alapján folyó világi képzés jövõjét illetõ aggályokat is közvetítsem, annál is inkább, mert a jövõt a törvénytervezet alapján helyenként magam is bizonytalannak látom. Ha az állam nem finanszírozza a hitélettel kapcsolatos tárgyak hallgatóinak képzését, a részben finanszírozott világi képzés létszámát pedig a Felsõoktatási és Tudományos Tanács javaslatára évente a miniszter fogja meghatározni ugyanúgy mint az állami egyetemeknél és a fõiskoláknál, ez a létszám nulla is lehet. Ez a frissen alakult egyházi egyetemek halálát jelentené. Én remélem, sõt, meg vagyok róla gyõzõdve, hogy nem így lesz. Mégis jó lenne, ha az egyházi vezetõk aggályait, a miniszterelnök úr ígérete alapján, a törvényszöveg módosítása is eloszlatná olyan formában, hogy a már megindított szakok esetében az egyházi egyetemek szerzõdéses biztosítékokat kapnának arra, hogy a szakok nem szûnnek meg a finanszírozott hallgatói létszám eltûnésével.
Úgy vélem, még ebbõl a sorból is ki kell emelnem a debreceni, esztergomi és zsámbéki tanítóképzõt, amelyek mûködésére 1993-ban szerzõdés született. Eszerint az átadó, tudnillik a magyar állam, a jogutód fõiskola tevékenységét állami feladat ellátásának ismerte el, s finanszírozását az állami fenntartású tanítóképzõkkel azonos szinten biztosította és mindaddig biztosítja, amíg állami feladatokat látnak el.
(21.00)
Nem teljesen érthetõ számomra a nem állami intézmények kimaradása a kutatási támogatásból. Gondolom, tudományos kutatást folytatni kell azokon a területeken is, amelyeken a nem állami egyetemi és fõiskola államilag finanszírozott szakemberképzést folytat.
A bizalomerõsítés szempontjából is fontosnak tartanám, hogy a Felsõoktatási és Tudományos Tanácsnak olyan tagja is lenne, aki nem állami egyetem és fõiskola oktatója. A jelenlegi tervezetben ez nem szerepel. Talán ha errõl majd születik egy miniszteri utasítás, már a tanács megalakításáról és a belsõ összetételérõl, akkor ez megoldható kérdés.
Az európai gyakorlattól teljesen eltér, hogy a 43. § szerint az egyházi egyetem rektorát a fenntartó javaslata alapján a mûvelõdési és közoktatási miniszter terjeszti elõ és a köztársasági elnök bízza meg, illetve menti fel. Errõl szólt már Bihari Mihály, az õ nézetével teljesen egyetértek. Tudom, hogy a rektorok államfõi kinevezését az alkotmány írja elõ a 30/A. § i) pontjában. Az alkotmány megváltoztatására moratóriumot hirdettünk, mégis furcsának tartom, hogy a placetum regium, amely szerencsére eltûnt már a püspökök kinevezésénél, megmaradt a rektoroknál. Talán mérlegelni kellene, hogy 1990- ben, amikor a jelenleg hatályos alkotmány született, még nem voltak államilag elismert egyházi egyetemek és fõiskolák.
Végül is így is hosszúra nyúlt felszólalásban egy sor jól megoldott kérdésre nem tudtam kitérni: a felsõfokú szakképzés bevezetésére, az intézményi felügyelõ-bizottságok megteremtésére, az egyéni és kollektív hallgatói jogok különválasztására, a finanszírozás - szerintem - jól megoldott rendjére. Mindent összefoglalva úgy vélem, hogy a szükséges módosítások elvégzése után, amelyeket több módosító indítványban magam is kezdeményezni és indítványozni fogok, a törvényt elfogadhatónak mondhatom, és képviselõtársaimnak is elfogadásra ajánlhatom. Köszönöm szépen. (Taps.)