IVÁNYI TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Néhány gondolatot szeretnék az integráció tárgykörében elmondani, úgy szeretnék érvelni az integráció szükségessége mellett, hogy néhány meggondolásra méltó gondolatot szeretnék azért fölvetni a dologgal kapcsolatban.
A kiindulási helyzet mindannyiunk által ismert, hogy ma Magyarországon egy túlszakosított felsõoktatási rendszer létezik, kis intézményekkel, melyeknek a rendszere egyre kevésbé átlátható. Tudjuk jól, hogy közel száz felsõfokú oktatási intézményünk van, benne harminc egyetem. Ismert analógiákat tudnánk fölhozni Magyarországhoz hasonló méretû országokkal kapcsolatban, Hollandiát, Finnországot, Ausztriát például, ahol körülbelül egyharmada az egyetemek száma a magyar egyetemek számának, amellett is, hogy a lakosság összességében jóval nagyobb az egyetemet végzettek aránya, mint Magyarországon.
Kevesen vitatják az integráció szükségét, de talán érdemes néhány gondolatot fölvetni azzal kapcsolatban, hogy milyen integrációra és milyen áron van szükség. Érdemes elgondolkodni az integráció fajtáin is, de beszélhetünk területi integrációról, elsõsorban vidéki városainkban, ahol az infrastruktúra jobb kihasználása vagy az adminisztráció hatékonyabb megszervezése lehet az egyik oka az integrációnak. Beszélhetünk szakmai jellegû integrációról, amikor az azonos szakok különbözõ szintû képzését integráljuk.
Sok szó esik, és sokan említik a klasszikus négykarú egyetemet, ahol ugye a négy klasszikus szak, a jogi, az orvosi, a teológiai és a bölcsészeti kar van egyidejûleg jelen az egyetemen. Szeretnék néhány dilemmát fölemlíteni, ami az integrációval kapcsolatban fölmerül, amellett, hogy mondom, az integráció szükségességét azt hiszem, kevesen vitatják. Egy ilyen dilemma, ha már a négy klasszikus kart említettem, hogy például a teológiai karok nem igazán óhajtanak - csekély kivételtõl eltekintve - integrálódni, és én azt hiszem, hogy az õ esetükben különösen nehéz volna bármilyen erõs ráhatás, adminisztratív intézkedés, amelyik az integrációra kényszerítené õket.
Általában véve is az integráció egy icipicit aggályos az intézmények autonómiája szempontjából, de különösen így van ez az egyházi felsõoktatási intézmények esetében. Rajk László képviselõtársam beszélt már arról, hogy milyen problémákat vet föl az integráció a mûvészeti intézmények esetében. Azt hiszem, hogy nehéz volna elképzelni, hogy mondjuk egy koncerttermet jól lehet összeházasítani egy iparmûvész keramikus mûhelyével, és más szélsõséges példákat is lehetne fölhozni. Én azt hiszem, hogy ha már integrálódnia kell vagy kellene a mûvészeti intézményeknek, akkor közelebb vannak ahhoz, hogy bölcsészek, bölcsészkarokhoz integrálódjanak, minthogy erõszakolt módon különféle mûvészeti egyetemeket egymáshoz integráljanak.
Szívesen megemlítenék egy konkrét példát szûkebb környezetembõl, hogy milyen dilemmák merülhetnek föl konkrét integrációs kérdésekkel kapcsolatban. Adva van például Nyíregyházán négy fõiskola, egy agrár jellegû, egy tanárképzõ, egy hittudományi fõiskola és egy egészségügyi fõiskola. Fölvetõdhetne a területi integráció például, lévén, hogy egy - ráadásul elég nagy vonzáskörzettel rendelkezõ - régióközpontban célszerû lenne egy többkarú fõiskolát létrehozni, ugyanakkor persze fölvetõdhet az is, hogy például az agrár fõiskola a Gödöllõi Agrártudományi Egyetemhez, az egészségügyi mondjuk a Debreceni Orvostudományi Egyetemhez és a többi és a többi, tehát máshová integrálódna, ahelyett, hogy egy többkarú fõiskolát hoznának létre. Azt hiszem, hogy csínján kell bánni tehát az integrációval, és elmondható, hogy bármennyire indokolt és szükséges is, mindenképpen kerülni kell a túlzottan kemény beavatkozást.
Mindenképpen kerülni kell az adminisztratív eszközök alkalmazását, vagy akár egy ilyen túlzottan erõs kormányzati szándéknak akár a sugallását is.
(21.20)
A szövetség, mint átmeneti forma a Szabad Demokraták Szövetsége számára átmenetileg elfogadható, bár itt fölvetõdik egy olyan kérdés, hogy egy túlságosan merev lezárása a szövetségnek, tehát mondjuk azt mondani a törvényben, hogy két év alatt mindenképpen integrálódniuk kell a felsõfokú intézményeknek és a szövetségi forma - mondjuk - mereven két évig elfogadható, ez talán egy kicsit aggályos lenne.
Fölmerül a kérdés, hogy van-e értelme az integrációnak akkor, hogyha pusztán pénzügyi megtakarításokat eredményez. Azt hiszem, hogy nem ilyen integrációról álmodunk, hanem olyan integrációt tudunk csak elfogadni, amely szakmailag indokolt, és szakmailag jól elõkészített.
Amint az elõbb említettem, gyakran esik szó a klasszikus négykarú egyetemrõl, és sokkal kevésbé beszélünk az integrációnak egy, talán még sarkalatosabb és lényegesebb problémájáról, arról, hogy hogyan tudnak a fõiskolák egyetemekkel integrálódni, és azt hiszem, hogy ha ennek a fontosságát igazán fölismerjük, akkor látnunk kell, hogy a fõiskolák és egyetemek egymáshoz való integrációja kívánatos esetben a kétszintû alapképzés irányába mutat.
Ugyanakkor, hogyha egy fõiskola egyetemmel egyesül az integráció keretében, akkor annak csak úgy van haszna, hogyha ez elõsegíti az átjárhatóságot. Tisztázni kell például, hogy egy egyetemen induló hallgató mikor, hogyan tud kilépni fõiskolai oklevéllel a képzésbõl, illetve hogy egy fõiskolai diploma birtokában hogyan folytatható a tanulás az egyetemi diploma megszerzéséig. Több szempontból is fontos ez, hiszen így valósul meg a hallgató nagyobb szabadsága alternatív életstratégiák megválasztásában. Nyilván olcsóbb így a rendszer, mert ha valaki menet közben szeretne kilépni alacsonyabb szintû diplomával, akkor nem kell többet tanulnia, mint amennyire a tehetsége vagy az anyagi lehetõségei predesztinálják. Másrészt ha a fõiskola után kíván továbbtanulni az egyetemen, akkor nem kell elõlrõl kezdenie olyan ismeretek elsajátításával, amelyekbõl egyszer már vizsgát tett.
Nem szól érv amellett, hogy egy integrált intézményben a képzési szint alapján különüljenek el a karok - itt fõiskolai karra, vagy tanárképzõi karra gondolok elsõsorban.
Itt vetõdik föl még egy szempont: a fõiskolai és egyetemi normatíva közelítése egymáshoz. Annál is inkább, mivel az integráció megvalósulása esetén egyre inkább - reményeink szerint - egy intézményen belül szerezhetõ lesz majd fõiskolai és egyetemi diploma. Rab Károly képviselõtársam is tett említést arról, hogy a normatívák különbözõsége esetén az intézmények abban lennének érdekeltek, hogy lehetõleg minden képzést egyetemi szinten folytassanak a magasabb normatívák kedvéért, és különösen ha egy karon belül van fõiskolai és egyetemi szint, akkor még kevésbé indokolt a finanszírozásban az eltérés.
A finanszírozás kusza rendszerébõl igazából a továbblépés a kreditrendszerre való áttérés, általában véve is, és a finanszírozásban is.
Kimondhatjuk tehát, hogy egy olyan integrációs folyamat kívánatos, amely az átjárhatósághoz - ezen belül a kétszintû alapképzéshez és a kreditrendszerhez - nyújt alapot.
És végezetül az euro-integrációt, hogyha mint célt magunk elé tûzzük, akkor ebben a törekvésünkben nem az a cél vezérel minket, hogy az intézményi struktúra hasonlítson az európai, nyugat-európai országokéra, hanem a végzettségek és a szakképesítések, illetve ezek egymáshoz való viszonya legyen megfeleltethetõ a nyugati standardoknak, és mindenekelõtt a tanulmányi teljesítmények, a kreditek által nemzetközileg is átszámíthatók legyenek, hiszen tudjuk, hogy igen sok hallgató - elsõsorban nyelvszakos hallgató - tölt el több-kevesebb idõt külföldi egyetemeken és nyilván kivánatos, hogy az ott szerzett ismereteket beszámíthassa az itthoni tanulmányainak a folytatásába is. Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Általános taps.)