DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt - még jelen levõ - Képviselõtársak! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! A múltkor is említettem már, de idõhiány miatt nem tudtam részletezni, hogy egyházi oldalról súlyosan sérelmezik, hogy a törvényjavaslat megkülönböztetés nélkül veszi egy kalap alá az egyházi egyetemeket és fõiskolákat a magán-, illetve alapítványi egyetemekkel és fõiskolákkal, amennyiben következetesen állami és nem állami egyetemekrõl és fõiskolákról beszél, holott ez így a legkevésbé sem logikus, mert nem felel meg pontosan a tényeknek, mert nem csekély mértékben sérti az egyház méltóságát, amelyet több évszázados, sõt évezredes múltja alapján vívott ki, illetõleg élvez a társadalom és az emberek szemében.
Aligha vitatható, hogy az egyháziak idézett kifogásai jogosak és mindenképp méltánylandók. Mert ha az egyetemek és fõiskolák esetében nem a lényeg a lényeg, tehát nem az a fontos, hogy milyen szintû a tanári kar, milyen a nevelés és az oktatás, milyen a tanárok és a hallgatók tudományos és szellemi teljesítménye, mennyire képzett a szakembergárda, amit évrõl évre adnak a társadalomnak stb., hanem mondjuk az, hogy az illetõ intézmény egyházi, állami vagy más, akkor tartsuk tiszteletben a tényeket, és a formális logika legalapvetõbb szabályai szerint járjunk el, és ne negatívumok alapján adjunk meghatározást, ne azt mondjuk a dologról, hogy mi nem, hanem éppenséggel azt, hogy mi, minthogy a látható világ dolgait fõ jellegzetességeik, lényegi összefüggéseik alapján szokták meghatározni. A napraforgót se úgy határozzuk meg, hogy arról kezdünk beszélni, hogy nem tulipán, nem rózsa, de mégcsak nem is gyöngyvirág, hanem úgy, hogy nevén nevezzük és ismertetjük fõ tulajdonságait.
Jogos tehát az igény, hogy a felsõoktatási intézmények az egyházi oldal igényei szerint kerüljenek felsorolásra, éspedig így: állami, egyházi, magán- és alapítványi egyetemek és fõiskolák. A továbbiakat illetõen az is elfogadható, hogy a múlt, a történetiség is lehet hivatkozási alap, és a történelmi jog is jog. Szupermodernek vagy más oldalon üresfejû tökfilkók talán csak legyintenek erre, de mûvelt ember nincs és nem is lehet ebben a helyzetben.
Végül azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság tárgyában alkotott 1990. évi IV. törvény 19. §-a teljes egyértelmûséggel és félreérthetetlenül mondja ki, hogy az állam az állami intézményekkel azonos mértékû költségvetési támogatást nyújt az egyházi intézmények mûködéséhez. Így tehát a tényekhez és a pontos minõsítéshez való ragaszkodás nem mellékes, nem lényegtelen körülmény.
És ha már itt, az egyháziak oldaláról sérelmesnek mondott és kifogásolható motívumoknál tartunk, legyen szabad a többit is szóba hoznunk, a legfõbbeket legalábbis. Kiemelkedõen sérelmes, a gyakorlatban rosszindulatúan is értelmezhetõ visszaélésekre, erõszakos intézkedésekre is lehetõséget, alkalmat nyújtó a 7. § (7) bekezdése, mely a következõket mondja ki, idézem: "A nem állami felsõoktatási intézmények felsõfokú szakemberképzését az állam csak az erre vonatkozó megbízás alapján finanszírozza. Eddig az idézet. Hogy értsük ezt, mint fenyegetést, hadüzenetet vagy gyöngéd célzást a várható jövõt illetõen. Vigyázzatok, mert ha az államnak úgy tartja kedve, visszavonja a megbízást, elveszi a pénzt, s ti pedig becsukhatjátok a boltot.
Félretéve az érzékenységet, teljesen tárgyilagosan erre a következõket mondhatjuk: az egyház kiváltképp is autonóm szervezet, így tehát intézményei se lehetnek megbízásos viszonyban az állammal. Másfelõl: bármennyire állami prerogatíva legyen is az egyetemalapítás, a valóságban az igazi legitimációt minden egyetem és fõiskola a társadalomtól kapja. Mert ha a puding próbája, hogy megeszik, az egyes egyetemeké és fõiskoláké, hogy tömegesen járnak oda, sokak becsvágya, hogy ott szerezzenek diplomát, és hogy az ott szerzett diplomának a társadalom értékítélete szerint is különleges jelentõsége van.
Józan belátás szerint tehát támogatni, finanszírozni a teljesítõképes egyetemeket és fõiskolákat kell és érdemes, és ehhez képest teljesen mellékes, lényegtelen, huszad- sõt századrangú körülmény, hogy a támogatott intézmény állami, egyházi, magán- vagy alapítványi egyetem vagy fõiskola-e.
Mindenesetre a hivatkozott törvényhely is bizonyság lehet rá, mennyire ostoba, sõt kifejezetten stupid dolog a szellemi életben az ilyen és hasonló megkülönböztetés, pontosabban kirekesztés. Hiszem és vallom, hogy a minõséget kell preferálni, és nem azt kell nézni, hogy a preferálandó állami, egyházi vagy magánintézmény-e. Egyben arról is meg vagyok gyõzõdve, hogy elõbb-utóbb a megalománia, az etatizmus egy egyházellenesség is a gyógyítható betegségek közé fog kerülni, kiváltképp ha nem organikus eredetû. A 96.§ (2) illetékmentes vagyonszerzést tesz lehetõvé állami, felsõoktatási intézmények részére. Miért nem kaphatnák mindezt az egyházi és alapítványi egyetemek és fõiskolák is? Egyházi oldalról ugyan nem sérelmezik, a magam részérõl mégis az egyházi autonómia súlyos sérelmét látom benne, hogy az egyházi egyetem és fõiskola rektorát, fõigazgatóját és professzorait ugyanazon eljárás szerint, és ugyanazok nevezik ki, mint az államiakét. Nem hinném, hogy az egyházi felsõoktatási intézmények támogatásának feltétele volna, hogy a kinevezési jogot az államnak kell gyakorolnia, és nem tudom, mennyivel értékesebb és nagyobb súlyú legitimáció, ha valaki a kinevezését nem a prímás érsektõl, protestánsoknál a zsinati elnöktõl vagy más elsõ számú vezetõtõl kapja, hanem a köztársasági elnöktõl vagy a miniszterelnöktõl.
(22.00)
Évezredes múltunk és hagyományaink tanulságait levonva nem túlzás azt állítani, hogy nem kisebb méltóság prímás érseknek lenni, mint mondjuk miniszterelnöknek. Sõt. Konzervatív értékelés és gondolkodás szerint egészen biztosan nem. Ugyancsak elfogadhatatlan a 48. § (3) bekezdésében található tétel. Ismét idézet: "Az egyházi egyetemek, fõiskolák hitélettel összefüggõ tárgyainak oktatásához az állam hozzájárulhat." Eddig az idézet. Ez röviden, magyarán azt jelenti, hogy az állam, ha akarja támogatja, ha nem akarja, nem támogatja a teológiai tárgyak oktatását. Mi, kisgazdák, konzervatív és vallásos képviselõk minden idegszálunkkal és minden gondolatunkkal tiltakozunk az ilyen és hasonló kinyilatkoztatások ellen. Mindaddig, míg vallásos emberek lesznek, mindaddig, míg felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül szedik az adót, mindaddig, míg lesznek emberek, akik igényt tartanak az egyház szolgáltatásaira, István király országában ilyen szabály nem alkotható és nem iktatható törvénybe. De ezen túl sem menti semmi az ilyesfajta, tetszés szerint értelmezhetõ rendszabályokat, minthogy a hitélettel kapcsolatos kollégiumok, kutatás és oktatás épp úgy akkreditációs eljárás tárgyai, mint az egyéb tudományok és tantárgyak. Továbbá, miután az egyház az állampolgárok erkölcsi életének változatlanul is fontos, ha nem éppen legfõbb tényezõje, az állam és a társadalom szempontjából sem mindegy, hogy a ma sem csekély tömegekre befolyást gyakorló lelkészi és hittanári kar milyen képzettséggel rendelkezik és fejti ki tevékenységét. Itt szeretnék kitérni - ha mégoly röviden is - az egyetemi, fõiskolai autonómia kérdésére is. Miután az autonómiák kérdésében, ahogy azt már többször is elmondtam, Eötvös és a centralisták követõjének hiszem magam, kívánatosnak és egyedül helyeslendõnek kizárólag csak azt a konstrukciót tartom, amely a kormányhatalom és az autonóm szervezetek összhangja, illetve egyensúlya alapján jön létre. A legkevésbé sem vagyok híve a parttalan autonómiáknak, annak tehát, amikor az autonóm szervezetek és intézmények fölött semmi ellenõrzés sem érvényesül, vezetõik gyakorlatilag azt tesznek, amit akarnak. Nálunk mindez maga lenne a tökéletes tyrannis, amellett az adózó állampolgár legdurvább megsértése is, mert mindaddig, míg az autonóm szervezetek az adózó állampolgár pénzébõl gazdálkodnak és tartják fenn magukat, addig igen is, neki is, de legalább képviselõjeinek joga van tudni, mi történik az autonómiák falai közt, illetve háza táján. Nem veszem ki mindebbõl az egyetemi, fõiskolai autonómiákat se, mert mindaddig, míg versengés, túlkapások, visszaélések, kontraszelekció, professzori megalománia és egyéb nem kívánatos jelenségek lesznek, és az egyetemek és fõiskolák nem csupán a békés alkotó és oktató munka csöndes otthonai, hanem különféle formális és informális csoportok összecsapásának színterei is, nem lesz felesleges az ellenõrzés, sõt idõnként az aktív beavatkozás sem, illetve - ahogy 1993-ban magasan kvalifikált, akadémikusi rangban elismert professzorok fejtették ki elõttem - az aktív és jól mûködõ minisztériumi háttér se. Ugyanakkor az is elfogadhatatlan elõttem, hogy az egyetemi, fõiskolai autonómia, legalábbis a múlt évi nagy elbocsátások és óraszámemelések tanulsága szerint, a lényeget tekintve, üres vagy csekély tartalmú szólam legyen, és hogy a rektorok, dékánok és fõigazgatók döntési jogköre is úgy valósuljon meg, mint azé a német családapáé, aki a falvédõkön olvasható versike szerint így adja elõ helyzetét, idézem: "Én vagyok a ház ura, de csak azt tehetem, amit a feleségem megenged." Jól tudják tisztelt képviselõtársaim, mire gondolok. Nagyon sajnálatos volna, ha prolongálódnék a múlt évi helyzet, és a magyar rektornak is az idézett versike mintájára kellene jellemezni körülményeit, ismét csak idézem: "Én vagyok a nagy tekintélyû rektor magnificus, de csak azt tehetem, amit a pénzügyminiszter, illetve a Pénzügyminisztérium megenged." Eddig az idézet. Így semmiképpen sem mehet tovább, tûrhetetlen és elszenvedhetetlen, hogy a magyar felsõoktatást néhány pénzügyi bürokrata és salabakter tartsa hatalmában. Ezért sem fogadhatom el az 54. § j) pontjában foglalt intézkedést, mely kormányhatáskörbe utalja a hallgatók által fizetendõ díjat és térítés szabályozását. Miért ne lehetne mindez egyetemi, fõiskolai jogkör? Miért ne dönthetnének minderrõl, akik közelrõl, pontosan és jól ismerik a dolgokat, a lehetõségeket és a körülményeket. A tandíj bevezetését egyébként a Független Kisgazdapárt a leghatározottabban ellenzi. Elannyira, hogy dr. Torgyán József frakcióvezetõ az ifjúság kérésére ez év április 9-én beadvánnyal fordult a Magyar Köztársaság Alkotmánybíróságához és az ENSZ 1996. (sic!) december 16-án elfogadott gazdasági, szociális, kulturális jogok nemzetközi egységokmánya alapján utólagos... (Dr.Szabó Zoltán mûvelõdésügyi államtitkár közbeszól: Egyezség.) egyezség, igen, utólagos felülvizsgálatát kérte az 1990. évi CXXX. törvény 31. §-ában foglalt rendelkezéseknek. Mondani sem kell, hogy ez a kérelem határozott szembefordulás azokkal az intézkedésekkel is, amelyek a mostani javaslattal kívánják bevezetni és szóhoz juttatni felsõoktatásunkban a tan- és egyéb díjakat. Nem lennék azonban hû a tényekhez, se önmagamhoz, ha elhallgatnám, hogy ebben az ügyben különvéleményt képviselek. A magam részérõl nem tarton ugyanis antidemokratikus intézménynek a tandíjat. Az egyetemek és a fõiskolák - az én megítélésem szerint - csak úgy tudják fenntartani létüket és biztosítani mûködésüket, ha felújítják azt a gyakorlatot, ami 1945 elõtt dívott, azaz, hogy az egyetemek és fõiskolák fenntartását jórészt az állam finanszírozta, a szükséges összeg többi részét pedig a hallgatóságtól szedték be. Mindezzel együtt sem tudok egyetérteni azonban az olyanfajta megfogalmazásokkal, mint ami a törvényjavaslat 27. §-ában olvasható, hogy tudniillik a hallgatók, idézem: "tandíjat és egyéb díjakat" - idézet bezárva - fizetnek, mert ez így, ebben a formában a legkevésbé sem megnyugtató. Egyéb díjak címszó alatt ugyanis akár száz tétel is felsorolható. Tessék tehát pontosan és félreérthetetlenül megnevezni, milyen díjakra gondolnak, és milyen díjak bevezetését tartják kívánatosnak az elõterjesztõk.
És természetesen nem értek egyet az általánosan, mindenkire kötelezõ tandíjjal sem. Mert meggyõzõdésem szerint az egyenlõtlenségek megragadásán keresztül juthatunk el az igazságos megoldásokig, másfelõl a tandíj intézménye akkor jogos és lehet elfogadható a társadalom számára, ha mellette ott van a tandíjmentesség és a kedvezmények is. Minderrõl, persze, a törvényjavaslat is szót ejt, de nem történik említés, hogy a mentességek és a kedvezmények milyen esetekben és milyen feltételek mellett adhatók, illetve vehetõk igénybe. Egyetemi és fõiskolai tanulmányokra - a megítélésem szerint - csak a tehetség, a tudás és a szorgalom, röviden: a kiválóság jogosíthat. Sajnálattal veszem tudomásul, hogy mind ennek elismerése nem jut megfelelõen és kellõ hangsúllyal szóhoz a törvényjavaslatban. Múltkori felszólalásomkor is kifogásoltam már, hogy az elõterjesztõk ma sem tudtak szakítani a felesleges, tartalmatlan jogászkodással. Jó mutatói ennek a törvényjavaslatban meghatározatlanul hagyott fogalmak is. Például, küldetésnyilatkozat, akkreditált iskolarendszerû felsõfokú képzés, kreditrendszer. Szerintem feltétlenül jó lett volna, és csak elõbbre vitte volna az ügyet, ha ezek szabatos meghatározására is sor kerül, mint ahogyan - nagyon helyesen - a habilitáció fogalma esetében történt. Nem tudom, mivel lesz jobb, ha az egyetemek által adományozható fokozatokat a jövõben, a klasszikus hagyományoktól eltérõen, nem latinul, hanem angolul fogják megnevezni.
(22.10)
Miért nem Doctor Philosophiae vagy Doctor Artium Liberalium (rövidítve DAL)? Amikor az okleveleket magyar mellett latin nyelven lehet, illetve kell kiállítani, és az említett elnevezések nemzetközileg ugyancsak elfogadottak és ismertek. Nem hiszem, hogy bizonyítanom kellene, hogy barátja vagyok az angolszász kultúrának, hiszen talán méltóztatik emlékezni, hogy a Londonban létesítendõ Collegium Hungaricum ügyét is én hoztam a tisztelt Ház elé. És bár igaznak tartom, hogy korunk latinja az angol, ebben a vonatkozásban mégis indokolt volna a régi hagyományok mellett kitartani, megérzésüket törvénybe iktatni.
Azzal sem értek egyet, hogy a jelen indítvány változatlanul hagyja a 119. §. (2) bekezdését, amely egyszerûen közli a kandidátusokkal, hogy a törvény hatályba lépésétõl az egyetemi doktori fokozat használatára vannak jogosítva. Az ilyen közléseknek ugyanis nem ez, hanem az az intelligens módja, hogy utánvéttel vagy anélkül megküldik az illetékeseknek az újmódi doktori oklevelet. Véleményem szerint a most benyújtott törvényjavaslatnak ebben a tekintetben errõl is intézkednie kellett volna.
De ha már itt tartunk, a kandidátusi fokozatnak kiváltképp és azok esetében, akik szorgalommal és eredménnyel mûvelték a szakmát, nem ez, hanem az automatikusan megadott habilitáció volna a mindenképp kijáró, méltó átváltása. Ez lehetne ugyanis az egyedül helyes és méltányos eljárás azzal az értelmiségi csoporttal szemben, melyet oly ügybuzgalommal igyekezett maga alá rendelni, kiváló és öntudatos egyedeiben pedig annyiszor megbántani és megalázni a letûnt diktatúra.
Végül azzal zárhatom mondanivalómat, sajnálattal kell megállapítanom, hogy a magyar felsõoktatás a jelen törvénytervezettel sem jut megfelelõ szabályozáshoz. Így az volna a leghelyesebb, ha az elõterjesztõ visszavonná és a hozzászólások tanulságait levonva nyújtana be megfelelõ törvénytervezetet, mely felsõoktatásunk múltjához is méltóbb lenne, de a jövõt is megnyugtatóbban rendezné. Köszönöm.