DR. KÖKÉNY MIHÁLY népjóléti minisztériumi államtitkár: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyûlés! Rendhagyó ez a részletes vita, azt gondolom, de rendhagyó az az idõcsapda is, amelyrõl éppen Surján képviselõ úr az elõbb beszélt, és, tisztelt képviselõtársaim, lehet minõsíteni az eddigi módosító indítványokat, és ezt a bizonyos kapcsolódó módosító indítványcsomagot, amelyet - azt gondolom egyébként, az eddigi hozzászólásokból látom, hogy - ellenzéki képviselõtársaim is alaposan áttanulmányoztak annak ellenére, hogy ____________________ 2 ('90-'91?)
rövid idõ állt rendelkezésre, de én óvnám magunkat attól, hogy itt valamiféle borzasztó változást lássunk ebben, és ezt a változást ezt túldramatizáljuk.
Mert hiszen az alapvetõ cél és a törvény alapvetõ tartalma ezzel a módosító indítvánnyal nem változott meg.
(23.20)
A törvénynek valóban az a bevallott célja, hogy a túlfejlett kórházi kapacitásokat mérsékelje, egyáltalán nem valamilyen borzasztó nagyságrendben mérsékelje, és egyúttal pedig mérsékelje azokat a kiáltó egyenlõtlenségeket, amelyek mindig és minden egészségpolitikát nagyon is bosszantottak ebben az országban. Nem változott az a törvényjavaslatban, hogy normatív követelményeket állít fel a javaslat, nem változott az a törvényjavaslatban, hogy megállapodást kell kötnie az intézményfenntartóknak, és az ajánlat egyfajta iterációs folyamatban alakul ki, és nem változott itt tulajdonképpen az sem, hogy tulajdonképpen egy biztosítói, ha megváltozott eljárási rendben is, de tulajdonképpen egy biztosítói határozat születik a finanszírozandó kapacitások mértékérõl. Ami változott, ahogy erre Sarkadiné Lukovics Éva képviselõtársunk utalt, hogy milyen legyen a címzettek közötti munkamegosztás, változott az eljárási rend, a szereplõk garanciális jogai változtak, erõsödtek.
Úgy gondolom, hogy mindenképpen erõsíti a törvényjavaslatot az, hogy egy kétfokozatú döntési rend épül be bírósági jogorvoslattal együtt, változtak a határidõk és változott az országos és regionális, illetõleg speciális kapacitás meghatározásának a módja, illetõleg itt a fenntartókat egy nagyobb szabadság illeti meg. Én azt gondolom, hogy ezek összességében ha lényegi elemek is, de nem a törvényjavaslat leglényegesebb pontjai, és egyáltalán nem a céljait befolyásoló módon változtak meg.
Ami pedig az elhangzott hozzászólásokat illeti, nagyon röviden néhány megjegyzést engedjenek meg. Én nem gondolom azt, hogy a megyei tiszti fõorvosok majd egyfajta manipulatív szerepet játszanak. Az a cél, hogy egy titkársági feladatot lássanak el ezeken a fórumokon, és õk tulajdonképpen a minõségtanúsításnak a letéteményesei ebben a fórumban, amely gyakorlatilag együtt és párhuzamosan mozog majd a kapacitásátalakítással. Ennek a folyamata a szakmai standardok megjelenésével, mint ahogy errõl már az általános vitában is sokat szóltunk, ez a két folyamat együtt történik, együtt zajlik, hiszen a közeljövõben megjelennek azok a minimális standardok, amelyek alapul szolgálnak a minõségbiztosítás számára.
A Magyar Orvosi Kamara jogosítványai valóban bõvültek ebben a javaslatban, de én azt hiszem, hogy amennyiben egyetértési jog illetné meg a kamarát a döntési folyamatokban, ezzel gyakorlatilag a struktúrát merevítenénk, valóban ez egy olyan féket jelentene, nem várható a kamarától az, hogy alapvetõ szakmai és egzisztenciális érdekekkel szemben menjen, abban az esetben valóban végrehajthatatlanság egy garanciáját tennénk a törvénybe.
A területi ellátási kötelezettségek az egyetemeknél azért jelentek meg, mert ezeket mi valójában az oktatási feladatok érdekében gondoljuk szükségesnek, de ezen túlmenõen nyilvánvalóan a regionális kapacitásokból és valószínûleg az egyéb megyei alkufolyamatban kialakított kapacitásokból is részesednek az egyetemek, tehát én egyáltalán nem gondolom, hogy a helyzetük ebbõl a szempontból tragikusan alakulna.
Az elérhetõség kérdése, azt hiszem, az egy rendkívül relatív folyamat. Azt hiszem, hogy kár lenne abszolutizálni a kórházra, az egy kórházra jutó lakosságszámot, lehet, hogy 6800, de ha felbontjuk és megnézzük, hogy ez az ország különbözõ térségeiben mennyi lenne, akkor valamilyen iszonyú egyenlõtlenségeket kapnánk. Az, hogy ez Magyarországon ennyi, ez pontosan csak azokat az egyenlõtlenségeket mutatja be, amelyeket csak nagyon is igazságtalannak tarthatunk. Azt, hogy 30-50 km távolságot meg kellene valahogy szabni, mintegy minimális elérhetõségi, földrajzi elérhetõségi kritériumot a törvényben, én ezt nagyon aggályosnak gondolom, egyszerûen azért, mert egyáltalán nem mindegy, hogy egy adott intézmény az autópályán vagy makadámúton érhetõ el, egyáltalán nem mellékes, hogy milyen a mentõszervezetnek a kiépítettsége és nem tartanám szerencsésnek, ha mondjuk, ilyen címen nem akkreditálható intézményeket próbálnánk valamilyen menlevéllel ellátni.
Azt is szeretném hozzátenni, hogy egy kicsit ezzel az elérhetõségi vitával, és nem elõször, mert az általános vitában is volt erre példa, túldimenzionáljuk a kórházat és különösen az aktív kórházat a gyógyító tevékenységben, pontosan azt gondoljuk, hogy van nagyon sok olyan egyéb területe az egészségügyi ellátásnak, és nem szól ez a vita, nyilvánvalóan nem is szólhat, mert nem tárgya a törvénynek, az alapellátásról. Szólhatna ugyan a járóbeteg-szakellátásról, mert arról van szó a törvényjavaslatban, de nyilvánvalóan azért azt is figyelembe kell venni, hogy ezeknek a felkészültsége, kiépítettsége az adott rendszerben milyen.
Sok számot lehet mondani, én is tudnék számokat mondani. Ausztriában lehetséges, hogy ilyen arányok vannak, egyébként ott is napirenden van egy kórházkapacitás-csökkentési program, az Európai Unió 77/10 000 lakos arányában benne van az angliai 45, és még egy csomó minden számot is, amit el lehetne itt mondani, inkább nem teszem, mert elég késõre jár. Én attól is óvnám magunkat, hogy valamiféle olyan szakmai példákkal riogassuk a laikus képviselõket és a közvéleményt, az infarktusos beteg sorsa például szerintem a beteg elhatározási idejétõl függ, meg attól, hogy a mentõben kap-e vérrögoldó kezelést, s attól, hogy abban az adott intézményben adottak-e az intenzív ellátásnak a feltételei, van-e olyan szakorvos, nagyon sok kis intézményben és kis kórházban sajnos nincs szakorvos. Tehát akkor, amikor arról beszélünk, hogy mondjuk egy kis intézmény, ha ezt a példát hozta elõ képviselõtársam, az mondjuk, gazdaságosan mûködik, úgymond, az nem biztos, hogy ugyanakkor kellõ szakmai biztonságot is jelent. Egyáltalán nem biztos, hogy abból az intézménybõl, mondjuk, két-három órán belül nem kell azt a beteget továbbküldeni vagy nem kell nagyon sok beteget továbbküldeni. Én, mondjuk, tehát ezzel az egész elérhetõség-kérdéssel egy kicsit óvatosabban bánnék.
Úgyhogy én, engedjék meg, hogy még annyit jegyezzek meg, hogy nem a minisztérium ragaszkodik valamilyen konok és makacs módon ahhoz, hogy hát de azért legyen meg ez a törvény, egyszerûen a kérdés úgy merül fel, hogy ha az egészségügyi kiadások reálértéke az nem tartható olyan mértéken, amilyen mértéken jó lenne, meg szeretnénk, az ismert okoknál fogva - és nem szeretnénk az államháztartás gondjaiba belebonyolódni -, de akkor felteszem, hogy mi igazán a becsületes megoldás. Más országokban is feltették ezt a kérdést. Nyilvánvalóan, hogy a forráshiány megoldására nem választhatjuk a lakossági hozzájárulásnak egy széles körû kiterjesztését, nem lenne tisztességes megoldás a közfinanszírozásnak egy olyan típusú szûkítése, hogy mondjuk, a csípõprotézist, vagy a szívsebészetet, vagy egy csomó ellátást kiveszünk az alapbiztosításból, akkor nyilván az a választandó megoldás, hogy valamilyen módon a kínálatot, és - különösen ha tudjuk, hogyha ennek a kínálatnak, a rendelkezésre álló kínálatnak az átlagos kihasználtsága alacsony - akkor azt próbáljuk meg valahogyan értelmesen szûkíteni. Ez a törvényjavaslat erre nyújt egy megoldást. Úgy gondoljuk, hogy azokkal a módosító indítványokkal, amelyrõl itt a vita folyik, ez elfogadható. Köszönöm szépen.