DR. SALAMON LÁSZLÓ (független): Köszönöm a szót. Tisztelt Képviselõtársaim! Mivel itt most 116 módosító indítvány szerepel együtt mint a most tárgyalandó vitaszakasz alkotóelemei, eléggé többelemû felszólalásra kell vállalkoznom, annak ellenére, hogy az itteni témából, az emberi és állampolgári jogok témakörébõl, néhány módosító indítványom indoklásáról le is mondok, mert olyan apróbb súlyú kérdéseket képeznek ezek az itt most majd nem szóba hozandó ügyek, amik, úgy gondolom, hogy tényleg nem érdemelnek bizottsági megtárgyaláson túlhaladó nyilvánosságot. Viszont feltétlenül érinteni kívánom a 109-es számú módosító javaslatomat, amely a hiteles és sokoldalú tájékozódáshoz való jog felvételére irányul. Ezt követõen majd beszélni kívánok a második generációs jogok kérdésérõl, melynek témakörében a vita mai elsõ szakaszában eléggé beleszaladtunk, de én fegyelmezetten megvártam, amíg elérjük a vitának ezt a részét, amikor ténylegesen ezek a kérdések szerepelnek. Itt érinteni kívánom majd a 145., 146., 148., 153., 155., 158-as módosító javaslatot, illetve Bihari képviselõtársam 134-es számú módosító javaslatát. Majd végül az emberi és állampolgári jogok korlátozásának kérdéseirõl kívánom véleményemet kifejteni.
Elõször tehát áttérek a 109-es számú módosító indítványomra. Ebben tulajdonképpen egy új jog felvételét javaslom az alkotmányba, vagy, ha úgy tetszik, a sajtószabadságnak egy ikertestvérét szeretném nevesíteni. Úgy nevezem el ezt a jogot, hogy a hiteles és a sokoldalú tájékozódáshoz való jog. A következõ szöveggel javaslom ezt az alkotmányban feltüntetni. Ennek a jognak egyfelõl részét képezi a hiteles, pontos, tárgyilagos tájékoztatási kötelezettség, másfelõl magában foglalja a nagyobb számú azonos vagy hasonló vélemény megismeréséhez fûzõdõ jogot, melynek érvényesülését az állam támogatni köteles.
Tisztelt Országgyûlés! Ez a kérdéskör - mint arra már elõbb utaltam - szorosan kapcsolódik a sajtószabadság kérdéséhez.
(16.00)
A sajtószabadság funkciója az, hogy az emberek, az állampolgárok az információkat meg tudják ismerni, és azoknak minél teljesebb mértékben birtokába kerülhessenek. Annak idején, amikor a polgári alkotmányosság elvét meghirdették, ez a jog súlyponti, sarkponti kérdést képezett. Nem véletlen, hogy politikusok, vagy akár költõk, Petõfire utalok, azt fogalmazták meg, hogy sajtószabadság nélkül nincs szabadság.
Részletes vita keretében én nem akarom ezt a gondolatot tovább boncolgatni, hiszen képviselõtársaim a politikai tudományokban történeti vonatkozásban is nyilván jártasak, és nagyon jól tudják, hogy mit jelent ez a tétel, amit idéztem, s mi ennek a jelentõsége.
Ugyanakkor az a folyamat bontakozik ki folyamatosan a XX. század folyamán, amelynek kapcsán olyan változások játszódnak le, hogy felmerül a szemlélõdõben, hogy önmagában a sajtószabadság, tehát az, hogy bárkinek joga van sajtó útján gondolatait terjeszteni, joga van lapot alapítani, joga van elektronikus médiát alapítani, és ezeken keresztül véleményét, nézeteit hirdetni és az információkat továbbítani, hogy önmagában ez a sajtószabadság azt a funkciót, amire hivatott, önmagában teljes mértékben betölteni nem tudja.
Én úgy gondolom, hogy mindaddig, amíg az írott sajtó volt az egyedüli, úgy tûnik, ez nem volt igazán probléma. Mert hiszen az írott sajtó alapításához is tehát a lapok alapításához is, persze tõkére volt szükség, de történeti ismereteinkbõl tudjuk, hogy az anyagilag nyilván legszegényebb helyzetben álló munkásmozgalom is meg tudta teremteni a maga sajtóját, a Népszavát, hogy magyarországi példában maradjunk, 1890-tõl létezett ez a lap, tehát az írott sajtó viszonyai mellett gyakorlatilag lehetõség volt arra, hogy minden lényeges politikai, társadalmi filozófia, vélemény, véleményeket összesítõ gondolkodásmód és szemlélet sajtó útján megnyilatkozhassék. Következtetésképpen az állampolgárok oldaláról nézve mindenkinek meg volt adva az esélye, hogy mindenféle információkhoz szabadon hozzájuthasson.
Ez a helyzet változik meg a technika korlátainál fogva, természetesen, legalábbis eredendõen ide kell visszavezetni, a technika korlátainál fogva az elektronikus médiák megjelenésénél. Mert egy rádiót alapítani, egy televíziót létrehozni már nem olyan egyszerû, mint egy lapot alapítani, mert a rádió és a televízió jelentõsége, információhordozó és -továbbító szerepe sokszorosan felülmúlja a sajtóét, mert a frekvenciák korlátozottak, mert a rádió- és televízió-állomások száma korlátozott. Tehát az a fajta, végtelennek tûnõ lehetõség, ami az írott sajtó korszakában - a XIX. századra gondolok és a XX. század elsõ évtizedeire - rendelkezésére állt a társadalomnak, itt lényeges mértékben korlátozódik és beszûkül. Igenis fönnáll az a veszély, hogy ezek a médiák egy meghatározott politikai filozófia mellett, egy meghatározott vélemény és gondolkodásmód mellett vagy szellemében mûködjenek, és az egyes gondolkodásmódok, egyes vélemények, egyes politikai filozófiák vagy szellemiségek messze nem arányosan jelennek meg a médiában.
Úgy is megfogalmazható ez, hogy a médiák - bocsánat, tudjuk, rosszul mondom, mert a média többes szám -, tehát a média világában igenis ott van a monopóliumok problémája rögtön. Ez egy olyan kérdés, amit kezelni óhajtottunk, és igyekeztünk kezelni a médiatörvény megalkotásánál is. A probléma tehát adott. Hadd tegyem hozzá, a félreértések elkerülése végett, hogy probléma ez Magyarországon is, de én nem csak magyar viszonylatban látom ezt a problémát, és nem csak magyar viszonylatban gondolkodom errõl.
Engedjék meg, a kérdés talán van olyan súlyú, hogy ezt is elmondhassam: most hétvégén Rómában egy emberi jogi konferencián vettem részt, amelynek tárgya az UNESCO égisze alatt mûködõ Ius Primi Veri, azaz emberi jogok szervezetének egy tízéves oktatási projectje. Ezen a konferencián érdekes módon több nemzet képviselõje részérõl hangzott el, fogalmazódtak meg félelmek a médiában, a média világában összpontosuló hatalmi, monopóliumszerû helyzetekkel szemben. Tehát nem kifejezetten, vagy egyedül magyar problémakörrõl, magyar sajátosságról van szó, hanem tényleg arról, hogy az információk áramlása, az információk esetleges visszatartása, a társadalom ilyen irányú pontos vagy nem pontos, sokirányú, vagy nem sokirányú informáltsága eszköz, manipulációs eszköz. Nemcsak politikai értelemben, hanem kulturális, szellemi ízlésvilág értelmében is, egy olyan eszköz, amely eszközzel szemben aggodalmak fogalmazódnak meg.
Aggodalmak fogalmazódnak meg, és én úgy gondolom, hogy ezek az aggodalmak nem alaptalanok. Én azt hiszem, hogy ezzel a gondolattal nem vagyok egyedül, mert, máris hadd áruljam el, ezt a módosító javaslatomat három párt támogatta, és csak kettõ nem. Támogatta a Kereszténydemokrata Néppárt, a Fidesz és a Magyar Demokrata Fórum, sõt, a Magyar Szocialista Párt igen tisztelt képviselõje, Bihari Mihály úgy nyilatkozott, hogy a tartalmával neki különösebb problémája nincs, hanem stiláris, szövegbéli gondjai vannak vele. Amire én, mondom, mint azt eddig is mondtam korábban, hogy bárkinek a javító munkáját elfogadom.
Tehát amirõl én beszélek, azzal itt, ebben a parlamentben a politikai pártok többsége egyetért, s többek között az erõsebb, a nagyobb kormánykoalíciós párt képviselõje is elméletileg a gondolattal, a problémával, a problémafelvetéssel kapcsolatban egyetértésérõl biztosított. Ezért vagyok bátor ezt a kérdést idehozni, és errõl itt külön beszélni. Úgy gondolom, hogy alkotmányosan is meg kell kísérelnünk a probléma kezelését. Én olyan módon, olyan irányban látom ennek a gondnak alkotmányos kezelése lehetõségét, hogy a sajtószabadság mellett megfogalmazom a társadalomnak a jogát arra nézve, hogy minden súlyponti véleményt, gondolkodásmódot joga legyen megismerni. Joga legyen megismerni, vagyis az állampolgárok oldaláról fogalmazom meg a monopolisztikus helyzet kialakításának a tilalmát.
(16.10)
Ennek egy alkotmányos jellegû megfogalmazására teszek javaslatot.
Tisztelt Országgyûlés! Nem normaszövegrõl van szó, hanem koncepcionális kérdésrõl. Egy olyan koncepcionális kérdésrõl, ami - úgy gondolom - a XXI. század kihívása. Még egyszer szeretném hangsúlyozni: nem egyszerûen magyar, nem belsõ problémáról van szó, és - mint mondtam - nem egyszerûen politikai problémáról, hanem szélesebb problémáról, területi értelemben is, nemzetközi, tehát az egész, ha tetszik, az egész világot érintõ problémáról, aminek természetesen mi része vagyunk, ennyiben van ehhez köze a magyar alkotmányhoz, és természetesen az egész ízlésvilág, szemlélet, ha tetszik, erkölcsi fogékonyság és fejlõdés alakulásának a problémájáról is.
Tudom azt, hogy ezt a javaslatot nem tekinthetem többnek ebben a pillanatban, mint egy gondolatcsírának. Gyarló javaslat, gyarló szöveg. Két nap feszítésében kellett ötvenhárom módosító javaslatot megfogalmaznom, mert úgy éreztem, hogy ennyivel hozzá kell járulnom ehhez a munkához és a koncepció javításához. Erre a javaslatra sem jutott annyi idõm, mint amennyi idõt egy ilyen súlyú kérdés megérdemelne. Kérem, hogy úgy kezeljék ezt az ötletcsírát, hogy ebbõl valamikor legyen valami. Ne tapossák el! Még lesz normaszöveg- alkotás. A problémával foglalkoznunk kell, a problémát kezelnünk kell. Kérem a nyitottságukat, kérem a konstruktív hozzáállásukat, és, lehet hogy nem ebben a szövegezésben, lehet hogy más szövegezésben, kérem, hogy ennek az állampolgárok oldaláról megfogalmazott jognak a felvételét valamilyen formában szíveskedjenek támogatni. Ez volt a 109-es számú módosító javaslatom indoklása.
A második kérdéskör, amivel foglalkozni szeretnék, a második generációs jogok problematikája, amit már érintettünk itt a délelõtt folyamán. Oda kapcsolódnék vissza, amikor Isépy Tamás képviselõ urat tájékoztattam arról, hogy tulajdonképpen az alkotmány-elõkészítõ bizottságban hosszas hasonló keserves vita után, mint ami délelõtt itt lefolyt, eljutottunk egy olyan lélektanilag kedvezõ pillanathoz, hogy megállapodás jött létre az öt párt között abban, hogy ezt a problémakört, nevezetesen az elsõgenerációs alanyi jogi értelemben vett emberi és állampolgári jogokat, illetve a második generációs szociális és kulturális jogokat hogyan és miként lehet kezelni. Egy olyan formulát talált az alkotmány-elõkészítõ bizottság, ami, ha a részletkérdésekben nem is, de a megközelítésben egy ötpárti egyetértésig jutott el.
Ezt nagy örömmel üdvözlöm, és nagy örömmel köszöntöm, mert elõrelépést jelent. Annak ellenére örülök neki, hogy az ebben a kérdésben sarkosabb felfogásomtól el is tér egy kicsit, kompromisszumot találóbb megoldás, mint az én sarkosabb megfogalmazásom. Mégis amikor üdvözlöm és köszöntöm ezt a megoldást ebben a témakörben, annyit mindenképpen kötelességemnek tartok, hogy a részletes vitában is felhívjam a figyelmet arra, hogy nekünk azért kell tudnunk bátornak lennünk. Kell eléggé bátornak lenni ahhoz, hogy amikor ezzel az alkotmánykoncepcióval a társadalom elé kiállunk, akkor az embereknek mondjuk el, hogy az emberi és állampolgári jogok katalógusában érvényesíthetõségét illetõen nem egyforma mindegyik jog.
Akkor, amikor ez a vita volt, a szünetben az egyik jogtudósnak azt mondtam - kicsit a szünetben is kihozva a vitaérveket -, hogy ne haragudjon, de én csak azt nevezem jognak, ami a bíróság elõtt terelhetõ, és amit bíróság végrehajtható ítéletben meg tud ítélni. Abból a szempontból számomra különbség van azon jogok között, amelyek így megragadhatók és azon jogok között - mint, mondjuk, a szociális biztonsághoz való jog, ahol ha pert kell indítanom, nem tudom, hogy ki az alperes, és a bíróság nem fog tudni olyan ítéletet hozni, hogy valakit kötelez arra, hogy a nyugdíját háromszorosára emelje föl, és én ezzel az ítélettel nem fogok tudni végrehajtást eszközölni. Tehát én azt mondtam a vita egyik jogtudós résztvevõjének, hogy számomra csak ez a jog, én csak ezt nevezem jognak, ami bíróság elõtt terelhetõ, és amit bíróság végrehajtható ítéletben meg tud ítélni.
Erre õ azt mondta nekem, hogy ez egy processzuális jogfelfogás, és fel lehet máshogy is fogni azokat. Igen, csak egy lesz a probléma, hogy én attól tartok, hogy a magyar nép is ilyen processzuális jogfelfogásban él majd, amikor az alkotmányt nézi. Nézi a jogoknak a katalógusát, és szembesülni fog esetleg azzal a kérdéssel, hogy itt vannak olyan jogok is, amiket nem tud bíróság útján így kikényszeríteni, mint ahogy én elmondok. Csak attól szeretném óvni az igen tisztelt Országgyûlést, hogy ne teremtsünk olyan látszatot, olyan képzetet, amirõl két-három év múlva fog kiderülni a gyakorlatban, hogy nem egészen úgy van. Mert annál rosszabbat nem tehetünk, hogyha mi olyanokat mondunk, vagy a megfogalmazásainkról az derül ki utólag, hogy ez azért nem egészen úgy van. Ezt nagyon fontosnak tartottam elmondani amellett, hogy mondom, üdvözlöm azt a megoldást, ami az öt pártot ebben a kérdésben végre egy hajóba terelte. Azért figyelmébe ajánlom az igen tisztelt Háznak, és itt utalok 145-ös és 146-os számú javaslataimra, hogy bizony a jogok körében ezt a fajta megkülönböztetést nem tudjuk megkerülni.
Az én javaslataim használják az államcél fogalmat, amely fogalom kifejezésre juttatja azt, hogy az állam nem tudja a bíróság útján kikényszeríthetõ módon az alanyi jogokat biztosítani, csupán kötelezettségek róhatók az államra, hogy a jogok megvalósítása érdekében minél többet kövessen el, intézményrendszereket állítson fel, jogszabályokat alkosson, tehát teremtse meg a jogi és közgazdasági környezetét annak, ami az államcélban megvalósítandó, államcélként megjelölt feladat megvalósítására szolgál. Ezeknek a köre, ezeknek a szegmentje bizony megkülönböztetendõ azoktól a jogoktól, amik - a klasszikus kifejezéssel élve - alanyi jogon érvényesíthetõ.
Kísérletet teszek módosító indítványaimban egyébként arra is, hogy a szociális jogok kategóriái körében különválasszam ezeket az alanyi jogként igényelhetõ jogokat és az alanyi jogként nem igényelhetõ jogokat.
Szabadjon legyen megemlítenem a 148-as javaslatomban a munkához való jog értelmezését. Úgy gondolom, hogy a munkához való jog témakörében alanyi jogként kell felfognunk azt, hogy a foglalkozás és a munkahely megválasztása szabad. Azaz senki nem kényszeríthetõ akarata ellenére valamilyen foglalkozás gyakorlására, és senki sem kényszeríthetõ nem kívánt munkaviszony fenntartására. Persze, ez nem valami bombasztikus dolog, mert már II. József elrendelte a szabad foglalkozásválasztást, de legyünk tisztában azzal, hogy a munkához való jog alanyi jogi körén néhány ponton szerintem még túl tudunk menni, de nagyon sokon nem.
(16.20)
Hozzá kell tennem, hogy a bizottság ebben a körben látta csupán az alanyi jog világát megállapíthatónak. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy alanyi jogként a munkaszerzõdésben meghatározott méltányos bérhez való jog is biztosítható és elismertethetõ, és én ezt javaslom feltüntetni. Sajnálom, hogy a bizottság nem tette, mert hadd tegyem hozzá, az elõbb kifejtettekbõl képviselõtársaim láthatják, hogy én sarkosabban fogom fel a kérdést, és bátrabban merem vállalni a különbségtételt államcél és alanyi jogon igényelhetõ jog között. Viszont ebben az esetben nem félek olyan elemeket is alanyi jogként elismerni, amelytõl az alkotmány-elõkészítõ bizottság óvakodott. Íme, erre példa a most említett munkaszerzõdésben meghatározott méltányos munkabérhez való jog, nem látom be, hogy ez miért nem bíróságilag perelhetõ és végrehajtható jog. Ez igen is bíróság elõtt perelhetõ és végrehajtható jog.
Hasonlóképpen a biztonságos és egészségóvó munkakörülményekhez való jogot is ilyennek gondolom. A biztonságos jelzõn nem lehet vita, hiszen a munka törvénykönyve is tartalmazza az elõírásokat, a biztonságos munkafeltételeket, a munkafeltételek biztonságos módját a munkaadónak biztosítani kell, bizonyos elõírásokat teljesíteni kell. Ha ez nem valósul meg, és a dolgozót kár, baleset éri, akkor kártérítési jog áll fenn. Tehát úgy gondolom, hogy ez is alanyi jogként értelmezhetõ, vagy fogalmazzuk úgy, hogy bíróság elõtt kikényszeríthetõ jogként. Ha óvatosabban is, ha nem is abban a megfogalmazásban, hogy egészséges munkakörülményekhez való jog, mert erre valamelyik képviselõtársam szellemesen azt mondta az alkotmány-elõkészítõ bizottságban, hogy azt nem tudja, hogy a tûzoltó tekintetében hogy lehet megvalósítani. Meg kell hogy mondjam, hogy igen, a szellemes példa óvatosságra int a megfogalmazást illetõen. Ezért én inkább egészségóvó munkakörülményekhez való jogról beszélek. Úgy gondolom, hogy ez is biztosítható bíróság elõtt, ami azt jelenti, hogy a munkaadónak mindent el kell követnie ahhoz, hogy a dolgozó egészségét a lehetõségekhez képest megvédje.
Ami viszont alanyi jogon nem írható elõ, de az állam számára kötelezettségvállalásként elõírható, azt úgy fogalmaztam meg, hogy az állam feladata a minél teljesebb foglalkoztatottság elõsegítése.
Tehát ez a javaslat ebben az elemében figyelemmel van arra, hogy piacgazdaságban teljes foglalkoztatottság nincs. Ami nem jó, hogy így van, de természete a piacgazdaságnak. Azt viszont ki lehet tûzni és ki kell tûzni feladatként, és az államra kötelezettségként rá kell róni, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel arra törekedjék, hogy minél teljesebb foglalkoztatottság jöjjön létre.
Szeretném megköszönni azt és örömmel venni, hogy bár a módosító javaslatomban az elõbb említett két elemet, nem ezt, hanem az azt megelõzõ két elemet nem támogatta a bizottság, ezt az elemet, a minél teljesebb foglalkoztatottság elõsegítését állami feladatul megszabni, ezt az elemet a bizottság támogatta, és egységes kezelhetõség érdekében - igaz, nem az én nevemen -, de ez nem fontos, Bihari Mihály az ülésen, a vita eredményeként és hatásaként módosított javaslatára, a 134-es számú módosító javaslatban ez megjelenik. Ez pozitívum, ez elõrelépés, ennek én személy szerint örülök, és támogatom a továbbiakban is ennek a kérdésnek ilyen kezelését.
Tisztelt Képviselõtársaim! Nem akarom itt az összes elemet ilyen részleteiben érinteni (általános derültség a teremben), ne tessenek rajta mosolyogni. Én azt hiszem, hogy a munkához való jog, a teljes foglalkoztatottság problematikája, ennek az alkotmánynak annyira, hogy úgy mondjam, pars pro toto súlyponti része, hogyha valamire odafigyel a magyar társadalom, akkor úgy gondolom, erre odafigyel és teljes joggal figyel oda. Tehát ez tényleg megérdemli azt, hogy kiemelten kezeljük.
Annyit engedjenek meg, hogy a 153-as számú javaslatomra is utaljak, ahol hasonló mértékben, nem részletezem, de lehetõséget látok a pihenéshez, a szabadidõhöz, a munkaerõ ésszerû korlátozásához, a rendszeres fizetett szabadsághoz, a törvényes munkaszüneti napra járó díjazáshoz való jog szintén bíróság elõtt kikényszeríthetõ formában való elismerésére, kétségtelenül, a törvény által megállapított mértékben és módon. Tehát itt az alkotmány nem tudja saját hatáskörébe vonni a teljes körû szabályozást.
Ugyanígy a 155-ös számú módosító javaslatomban jelenik meg az az indítvány, amit sajnálom, hogy nem támogat a bizottság, hogy állami feladatot képezzen a mind teljesebb szociális biztonság és ellátás feltételeinek elõmozdítása. Ebben megfogalmazódik az, hogy teljes szociális biztonság és ellátás a világon sehol nincs. Még az Egyesült Államokban, Svédországban vagy Németországban sincs. De az igenis állami feladat, hogy az állam törekedjen arra, intézmények megteremtésével, jogi környezet, közgazdasági környezet megteremtésével, elõsegítésével, a maga lehetséges eszközeivel a piacgazdaság körülményei között is, hogy mindazok a feltételek lehetõség szerint létrejöjjenek, amelyek a mind teljesebb szociális biztonságot és ellátást biztosítani tudják.
Tisztelt Országgyûlés! A jogok korlátozásának a kérdésére térek ki végül. Én elnézést kérek, tudom, hogy hosszú a felszólalás, de hát most annyi módosító javaslatot tárgyalunk egy csomagban, hatvannyolctól a száznyolcvan- mennyiig, amennyit reggel óta nem tárgyaltunk idáig. Ebben a témakörben a fõ gondom a koncepció ellentmondásossága. Az alkotmánykoncepció átveszi a 8. szakasz (2) bekezdését, amely úgy szól, hogy a Magyar Köztársaságban alapvetõ jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. Az alapvetõ jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
Én úgy gondolom, hogy az a kitétel, hogy a jognak van egy lényeges tartalma, amit törvény sem korlátozhat, egy olyan kitétel, ami valójában nem is valósul meg. Úgyis fogalmazhatnám, hogy az egész magyar jogrendszer felesel a hatályos alkotmány 8. szakasza (2) bekezdésével. Szabadjon néhány példát mondani. Itt van a végrehajtási törvény. A végrehajtási törvény alapján az adóssal szemben a hitelezõi igények érvényesítése érdekében árverésre van lehetõség. Az árverés eredményeként a tulajdonjogot a tulajdonos akarata ellenére elveszti. Tessék mondani, ez nem a jog lényeges tartalmának a korlátozása? Ha én komolyan veszem az alkotmány 8. szakasz (2) bekezdését, nem tudok az Alkotmánybírósághoz fordulni és azt mondani, hogy kérem a végrehajtási törvény alkotmányellenességének a megállapítását?
Más: a polgári törvénykönyvben található szomszédjogok, amelyek korlátozzák a tulajdonost tulajdonjogának gyakorlásában, adott esetben nem a jog lényeges tartalmának a korlátozása? A közös tulajdon megszüntetésének a szabálya, amely annak tûrésére kényszeríti a közös tulajdonban állókat, hogyha kell, árverés útján is a közös tulajdon szûnjön meg, azaz tulajdonát mindenki veszítse el, és helyette készpénzben az árverési vételárban osztozzanak megfelelõ arányban. Ez nem a tulajdonjog lényeges korlátozása?
Az elbirtoklás: amikor valaki azáltal veszti el tulajdonjogát, hogy más, az illetõ dolgot tíz éven át szakadatlanul sajátjaként birtokolja, az nem a tulajdonjog lényeges tartalmának a korlátozása? Ha komolyan vesszük az alkotmány 8. szakasz (2) bekezdését, nem lehet a polgári törvénykönyvet odavinni az Alkotmánybíróság elé, és azt mondani, hogy kérem szépen, ez a polgári törvénykönyv nem felel meg, tele van olyan korlátozással, amely szemben áll az alkotmány 8. § (2) bekezdésével.
(16.30)
Kérem szépen, a bizottsági vitában erre valaki azt mondta, hogy versengõ jogokról van szó, ezt már az Alkotmánybíróság kifejtette. Akkor szabadjon azt kérdeznem, hogy az élethez való jog és a halálbüntetéssel elvett jognál nem versengõ jogokról van szó?
Szóval, itt fejezem be a példáimat, amit annak illusztrálására szánok, hogy jogtechnikailag a jogok korlátozása a 8. § (2) bekezdésével nem jó. Elismerem, hogy ez elméleti dolog. Elismerem, hogy a gyakorlatban ez nem okoz problémát, mert az Alkotmánybíróság saját ízlése szerint, a maga elé tûzött láthatatlan alkotmány szabályai szerint ebben a dologban eldönti, hogy mi az alkotmányellenes.
De mégsem ezt érzem igazán a megnyugtató megoldásnak. Ennek az orvoslására terjesztettem elõ egy olyan javaslatot, amely javaslat - a 174. számú módosító javaslatomról van szó - úgy javasolja, akként javasolja a jogok korlátozását szabályozni, hogy vegyük át az emberi és polgári egyezségokmány gondolkodásmódját. Ebben benne van az, általános szabályként megfogalmazva, megtalálható, hogy miként lehet a jogokat korlátozni. Kimondja, hogy az alkotmányban a jogok korlátozásának általános korlátjaként, mások alapvetõ jogának védelmét, bûncselekmény elkövetését, közegészségügyi, közrendvédelmi és közerkölcsvédelmi okot indokolt megjelölni.
Én úgy gondolom, hogyha ezt az általános szabályt vesszük alapul, akkor ezen általános szabály mellett és amellett, hogy elõírjuk, hogy ez a korlátozás milyen lehet, csakis abban az esetben alkalmazható, ha az kényszerítõ és elkerülhetetlen. Csakis oly módon, hogy az arányos legyen, tehát a korlátozással elérõ céllal arányban álljon, továbbá ne haladja meg azt a legkisebb mértéket, ami a korlátozásra okot adó fenyegetés elhárításához szükséges. Ha ezeket általános szabályként bevesszük az alkotmányba, akkor nyugodtan rá lehet bízni a törvényekre a korlátozás kérdését konkrétan.
És ez a megoldás nem zárja ki, hogyha úgy gondoljuk, hogy alkotmányos fontossága miatt a korlátozások egynémelyikét, adott jogoknál az alkotmányban kell feltüntetni, akkor úgy járjunk el.
Én még egyszer javaslom, hogy a bizottság ezt a megoldást gondolja végig, vegye számba, és még egyetlenegy dolgot hozzáteszek. Természetesen nem ez indított erre a javaslatra, de figyelmébe ajánlom a Háznak. Ez a megoldás mentesítené az alkotmányt attól a vitától, hogy mi legyen a halálbüntetéssel. Mert ez a megoldás elvi szinten határozná meg a jogok korlátozásának a kérdését, és a továbbiakban az a kérdés, hogy és mint legyen a halálbüntetés ügye, már nem magának az alkotmánynak egy konkrét szabályán múlna, hanem ezen általános szabályok értelmezésébõl, adott esetben törvényhozási, illetõleg alkotmánybírósági megítélés kérdése lenne.
Megértésüket kérem, hogy ilyen hosszasan beszéltem. Még egyszer mondom, számos módosító javaslatom egységes indoklására kényszerültem, hogy itt ilyen nagy részt foglaltunk össze a metodikánál és még egyszer kérem, hogy érveimet ismét végiggondolva az alkotmány-elõkészítõ bizottság támogassa azokat a módosításokat, amiket jónak lát, és ugyanerre kérem képviselõtársaimat is. Megtisztelõ figyelmüket köszönöm. (Szórványos taps az MDF padsoraiban.)