SZABÓ GYÖRGY népjóléti miniszter: Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársaim! A törvényjavaslat benyújtásakor azt mondottam, hogy kemény, szenvedélyektõl sem mentes vitákra kell számítani, most hozzáteszem, hogy egészen biztos vagyok abban, hogy a végrehajtás során is, bizony fognak még felmerülni viták. Érthetõ is egy olyan törvényjavaslatnál, utaltam erre ugyancsak az expozéban, amellyel kapcsolatban bizony olyan újszerû, eredendõ megoldásokat kellett alkalmaznunk, amelyiknek bevett gyakorlata nemcsak hazánkban, hanem máshol sincs.
Kértem is ezért képviselõtársaimat, hogy fogalmazzák meg javaslataikat, eltérõ megoldásaikat, és a kormány nyitott lesz minden konstruktív megoldással kapcsolatosan.
Örömömre szolgál, hogy nagyon sok javaslatot kaptunk, ezeket tudtuk használni, mondhatnám úgy is, hogy eredendõen segítettek ahhoz, hogy bizonyos olyan megoldásokat, amellyel kapcsolatban aggályok vetõdtek fel, alkotmányos aggályok, ki tudtuk iktatni a törvényjavaslatból.
Én a szóbeli zárszavamban szeretném elõször is az ilyen módosító javaslatokat és a jó szándékú, bíráló kritikát megfogalmazó képviselõtársaimnak megköszönni a konstruktív hozzáállást.
Másodszor elnézést kérek azoktól, akiknek megfogalmazott felvetéseire itt és most nem tudok majd válaszolni, de azt hiszem az idõ erre nem ad teret, nem ad lehetõséget.
Két kérdéscsoporttal szeretnék foglalkozni. Egyrészt azokkal a kérdésekkel, amelyek a vitában nagyon gyakran visszaköszöntek, felvetõdtek, és amelyekkel vitám van, vagy félreértésre, félreértelmezésekre adott okot, nem is mindig jó szándékú félreértelmezésekrõl van szó, és természetesen szólni szeretnék azokról a módosító javaslatokról is, amelyeket a kormány támogat.
Az elsõ kérdéskör, amivel foglalkozni szeretnék, és nagyon sok ellenzéki képviselõtársam feltette a kérdést, hogy hát tessék mondani, ez tehát az egészségügy reformja? Ez az, amit a kormány megfogalmazott? Hadd mondjam el, hogy errõl természetesen szó sincs. Annak ellenére, hogy például Pusztai Erzsébet képviselõtársam a jegyzõkönyv tanúsága szerint azt mondotta, hogy "azt mondják ez az egészségügy modernizációs programja". Én meg elkezdtem magam szégyenleni, hogy biztosan valamit elfelejtettünk, mert tavaly õsszel kidolgoztunk egy 400 oldalas dokumentumot, amelyben a tárca modernizációs, reform értékû törekvéseit igyekeztünk összefoglalni. Mondom, elfelejtettük a képviselõ asszonynak megküldeni, pedig kértem a kollegákat, hogy minden egyes szakpolitikusnak küldjék meg. Aztán megnyugodtam, mert egy perccel késõbb a képviselõ asszony már ebbõl a programból idéz, ha úgy tetszik, a fejünkre idéz, mondván, hogy a kórház igénybevételi arányának csökkenése csak akkor lehetséges, még egyszer mondom, igénybevételi arányának csökkenése akkor lehetséges, ha kiépül a háziorvosi rendszer, a szakorvosi..., és akkor felsorolta mindazt: szociális otthon, krónikus ágy és így tovább. És a végén dörgedelemmel hozzátette, hogy egyetlenegy feltételt sem teljesítettek. Engedjenek meg ehhez három megjegyzést.
Elõször is szeretném megköszönni képviselõ asszonynak, hogy önmagát megcáfolta egy percen belül, hiszen az, amit elmondott, csak azt bizonyítja, hogy van modernizációs program, de nem a benyújtott törvényjavaslat az, hiszen abból tetszett idézni. (Derültség a kormánypártok padsoraiban.)
Másodszor, én szeretném még egyszer elmondani, hogy az az idézet, amit a programból idézett, az a kórházak igénybevételi arányáról szól. A törvényjavaslat pedig a kórházak esetében, a kapacitásfölösleg leépítésérõl.
Szeretném ráirányítani arra a képviselõ asszony figyelmét, hogy a kettõ nem ugyanaz. A kapacitás-fölösleget, ha leépítem és az igénybevételi arány netalántán változatlan, sõt, nõ, akkor egy dolog következik be, a kapacitás- kihasználás javul. Ez az összefüggés a kettõ között és sajnálom, hogy a képviselõ asszony ezt nem fedezte fel.
Meg hát hadd tegyek még valamit hozzá, mert az is gyakran elhangzott, hogy teszünk-e egyáltalán valamit azért, hogy necsak leépítsünk, szûkítsünk kapacitásokat, hanem fejlesszünk, építsünk is. Én nem várom el képviselõtársaimtól, hogy lapozzák a Népjóléti Közlönyt, szakpolitikusoktól természetesen ez elvárható. A Népjóléti Közlöny ez év 4., február 29-ei számában nagyon sok olyan programot hirdettünk meg, amelyet ellenzéki képviselõtársaim is hiányoltak, amelyre én utaltam már az expozémban, és amely azt jelzi, hogy a kormány csak az idén három és fél milliárd forintot kíván fordítani úgynevezett építkezõ elemekre. Tehát a háziorvosi ellátásra, a szociális ellátásra, a szerkezet-átalakításhoz kapcsolódó egyéb kérdéskörökre.
Figyelmébe ajánlom a Népjóléti Közlönyben ugyancsak megjelent és a Magyar Közlönyben is megjelent kormányhatározatot, amely a törvény benyújtásához kapcsolódik, és amelyik arról szól, hogy áttelepülésekhez, olyan infrastrukturális gépmûszerelemek megvásárlásához, amelyek a felszabaduló kapacitásokhoz kötõdik, a kormány ugyancsak forrásokat kíván biztosítani.
(16.40)
Ezek együttes összege eléri, megközelíti a 7 milliárd forintot. Szóval, még egyszer azt szeretném hangsúlyozni, hogy amit beterjesztettünk, nem a reform - el lehetne mondani, csak nem itt van most a helye annak, hogy a reformelképzeléseket megfogalmazzuk -, hanem a reformnak egyik szükséges és nélkülözhetetlen alapfeltétele.
Ha már elõbb a fölöslegekrõl volt szó, engedjék meg, hogy még egyszer visszatérjek arra a kérdésre, hogy ebben az egészségügyi rendszerben vajon benne van-e ez a tízezer kórházi ágy, mint fölösleg?
Hadd húzzam ismételten alá: rengeteg helyen kellett errõl vitatkozni szakmai fórumokon és más helyeken is, és én négy olyan kérdést fogalmaztam meg minden egyes esetben, amire egyszavas válaszok adhatók. Én kérem, hogy ki-ki ugyanezt az egyszavas választ fogalmazza meg magában, a következõ kérdésekre, nevezetesen:
Igaz-e, hogy az a torz ösztönzési rendszer, ami a kórházaknál kialakult, az teljesítmény-manipulációkat eredményez? A szakma minden egyes képviselõje azt mondja erre, hogy igaz.
Másodszor: igaz-e, hogy kórházi ágyak egy jó részén - egyes becslések szerint 10-20 százalékán - szociális okokból fekszenek betegek? Erre is azt mondják, hogy természetesen igaz.
Harmadszor: vajon igaz-e, hogy a kórházi ágyak kapacitás-kihasználtsága mindezek mellett alig haladja meg a 70 százalékot? Erre is azt mondják, hogy igaz, hiszen ez tény, adat.
És vajon igaz-e, hogyha beállítunk egy képletet, amelyik azonos mércét igyekszik alkalmazni az ország különbözõ térségeiben, akkor vannak megyék, ahol bizonyos hiány mutatkozik, máshol jelentõs fölösleg. Erre is azt mondják, hogy igaz, hiszen be lehet bizonyítani.
Hát akkor tisztelettel kérdezem, hogy vajon jelen van-e ez a fölösleg ebben a rendszerben? Bedõ Tibor képviselõtársam vette a fáradságot - külön köszönöm neki egyébként remek hozzászólását, amelyben sok félreértést igyekezett tisztázni, mint gyakorló fõorvos, és értelmezte a törvény célkitûzéseit, helyesen és okosan -, hogy naponta 24 200 ágy áll üresen. Ebbõl tízezer ágy megszüntetését javasoljuk, amivel a kihasználtság 80 és 85% közé kerül.
Nos, én úgy gondolom, hogy ezek után nem érdemes ugyanezt a kérdést ismételten fölvetni.
Aztán azon is sokan elmeditáltak, hogy hogy is számoltuk ki vajon ezt a tízezer kórházi ágyat, mint leépítendõ fölösleget, mert ezt a képletbõl nem lehet igazából kiolvasni. Morfondírozott ezen Kis Gyula József képviselõtársam, Pusztai Erzsébet képviselõ társam, aztán Trombitás Zoltán képviselõ úr rájött arra, hogy ez nem a képletbõl következik, hanem ez tulajdonképpen egy szakmapolitikai döntés.
Nem kellett volna egyébként, hogy ezen sokáig morfondírozzunk, mert mindezt én az expozémban elmondtam, csak kellett volna rá figyelni, és semmi mást nem célzott meg, mint az elõbb már említett okok miatt a 24 200, hadd ismételjem meg Bedõ képviselõtársam számára, 40 százalékának a leépítését. Ezt célozta meg. Az összefüggés innentõl kereshetõ.
Szóval, nagy baj az, amit tapasztaltam, ahogy az expozét elmondottam, és a vezérszónoklatok elhangzottak, hogy gyakran úgy éreztem, hogy nem is figyelnünk egymásra. Elbeszélünk egymás mellett.
Ha már errõl van szó, sokan hiányolták azt is, hogy nem folytatunk kellõ párbeszédet szakmai szervezetekkel, mi több, megfogalmazták a Magyar Orvosi Kamara, az Egészségügyi Dolgozók Demokratikus Szakszervezete, a Kórházszövetség, egyetemi vezetõk, más szakmai testületek elutasító véleményét.
Egyrészt, amit el szeretnék mondani, hogy minden egyes szervezettel jómagam is személyesen - a felsoroltak közül - párbeszédet folytattam, nem is egy alkalommal. A másik: abszolút nem csodálkozom azon, hogy elutasító véleményt fogalmaztak meg. Tessenek már elképzelni, létezik egy Kórházszövetség, amelynek minden egyes kórház tagja. Beterjesztésre kerül egy törvény, amely akárcsak egyetlen egy kórháznak, vagy annak egy részlegének a sorsát a késõbbiekben megkérdõjelezheti. Mit mondhat erre egy kórházszövetség? Vagy mit mondhat az orvoskamara akkor, amikor az orvosok érdekeit nekik képviselni kell, hacsak egyetlen egy orvosnak a jövõje az egzisztenciálisan veszélyeztetett? Vagy mit mondhat egy egészségügyi szakszervezet, ha fölvetõdik több száz, sõt, mit több, ezres nagyságrendben is bizonyos fajta foglalkoztatási probléma?
Természetesen nem fognak egy ilyen törvényjavaslat mellett kiállni. De hadd mondjak el ezzel kapcsolatban önöknek egy személyes tapasztalatot. Elmondottam egyik olyan testületi vezetõnek, akivel gyakran folytatok párbeszédet, hogy ugyan mondd már el, hogy miért nyilatkozzátok, hogy nektek ez a törvény elfogadhatatlan, amikor egymás közötti beszédekben mindig megfogalmazod, hogy a törvény benyújtásához kapcsolt indokok, sõt, még a javasolt megoldás is alapvetõen jó és célszerû. Erre szégyenlõsen elmosolyodott és azt mondta, hogy hát értsem meg, szolidaritás is van a világon. Én ezt megértettem. Viszont abszolút nem értettem - bevallom õszintén - Surján képviselõ társamat, pedig igen gyakran mondogatta, valaki megszámolta, azt hiszem pontosan 37-szer, hogy: elfogadhatatlan a törvényjavaslat, mert..., elfogadhatatlan a törvényjavaslat, mert.... Ennek ellenére, amit utána mondott, azt abszolút nem értettem, vagy pediglen amit mondott, az megítélésem szerint egyetlenegy pontjában sem helytálló.
De vegyünk néhányat csak úgy példabeszédként. Azt mondotta Surján képviselõ úr, hogy elfogadhatatlan a törvény, mert nem szól a betegekrõl, nem szól a szabad kórházválasztásról, nem szól a házi ápolásról, és még sorolt néhány témát. Én meg csak úgy megrökönyödve figyelem, hogy egy volt népjóléti miniszter vajon hiszi-e komolyan, hogy egyetlen egy törvényjavaslatba - amelyik meghatározott célt fogalmaz meg, és a címében is jelzi - belegyömöszölhetõ-e az egészségügy összes problematikája. Vagy hiszi-e, hogy egyáltalán minden egyes problémához törvényt kell alkotni? Mert ha hiszi, akkor azt hiszem, hogy igazából a jogalkotással kapcsolatos rendet és rendszert nem volt kellõ ideje elsajátítani. De én nem hiszem, hogy errõl van szó, inkább hiszem, hogy egy ellenzéki retorikai fogásról.
És még néhány más kérdés. A legnagyobb vád - és ezt nemcsak Surján képviselõ, hanem mások is megfogalmazták -, hogy visszacsempésszük a Rákosi- és Kádár-korszak tervutasításos rendszerét a kapacitásszabályozás kapcsán. Igen, ahogy mondják itt mögöttem ismételten, úgy is van. Hát akkor tessenek már nekem elmondani, hogyha szerepel egy olyan képlet, amelynek minden egyes elemét be tudjuk mutatni, nyilvánosságra tudjuk hozni, és ezek a képletek, képlethez kapcsolt adatok mind egzakt ténymutatókat összegeznek, és ez alapján lehet kiszámolni azt egy-egy térségben, hogy milyen mennyiségû és összetételû teljesítményekre van szükség az egészségügyi intézményrendszerben, akkor ez mitõl tervutasításos rendszer?
Mert megítélésem szerint pontosan ez a képlet, amely átlátható, kiszámítható, ez zárja ki azt, hogy bármifajta adminisztratív beavatkozást lehessen tenni ebben a rendszerben, hiszen törvénnyel kerül elfogadásra.
Egyébként hadd tegyek hozzá még valamit, hogy a tervezés - az én megítélésem szerint - egy rendkívül sajátos emberi tevékenység, legjobb tudomásom szerint más élõlényre ez nem igazán jellemzõ, ezért kár volna ezt kidobni az alkalmazott módszerekbõl.
Ehhez kapcsolódott persze a követelménytámasztás - ezt is sokan megfogalmazták -, hogy teljesítményfinanszírozást, azaz gyakorlatilag egyfajta gazdasági szabályozást próbáljunk meg alkalmazni. És ezt mi nem vettük figyelembe.
Én nem akarok most arra utalni, hogy Schwarcz Tibor, Szolnoki Andrea, Bedõ Tibor képviselõtársaim nagyon pontosan rámutattak arra, hogy az elmúlt években alkalmazott teljesítményfinanszírozás a kórházaknál sok mindent eredményezett, hogy a kapacitásszabályozáshoz nem vezetett, az egészen biztos. Mihez vezetett? Egyrészt a már említett teljesítménymanipulációhoz, és természetesen a kórházak egy jó részének az eladósodásához. Szóval, az az igazi probléma, kedves képviselõtársaim, hogy bevezettek egy olyan rendszert, aminek a másik lábát, a teljesítmények ellenõrzését elfelejtették kiépíteni.
(16.50)
Tisztelt Képviselõtársaim! Azt hiszem, hogy ha valaki cipõfelsõrészt készít, akkor feltehetõleg a mûszak végén megszámolják, hogy hány felsõrészt készített. És feltehetõ, hogy még valamifajta szabványhoz is hozzá mérik, hogy minõségileg megfelelõ legyen. Itt alkalmaznak egy rendszert, ahol sem a mennyiséget, de még inkább a minõséget abszolút nem ellenõrzik. Így lett kiépítve. Nos, én azt hiszem, hogy az emberek gyógyítása esetén ezt kár lenne elmulasztani. De azért hadd tegyem hozzá - talán kikapcsolódásként is megengedik -, hogy egy ellenõrzésnek, amely szúrópróbaszerûen, tehát nem folyamatosan, a közelmúltban - talán éppen a képviselõtársaim folyamatos igénytámasztásának és a kormány ez iránti követelményeinek megfogalmazása alapján - egy magyarországi megyében megtörtént. Megvizsgáltak néhány kórházat. Engedjék meg, hogy a vidéki napilap - hadd ne mondjam, melyik megye, mert jellemzõ -, mit ír: Nem ritka, hogy egy kórházi ágyon egy idõben négy beteg fekszik. Az sem egyedi eset, hogy ugyanazt a beteget egy idõben két kórházi osztályon is ápolják. A méregdrága komputertomográfus vizsgálatot elszámolta ugyan a kórház a társadalombiztosítás felé, viszont a vizsgálatról, a beteg nevérõl, diagnózisáról semmilyen dokumentumot nem tudunk felmutatni. A kisebbek közé tartozik - így a vizsgálat -, hogy egy belgyógyászati vizsgálatot és annak részeit, például a vérnyomásmérést külön is elszámolnak az orvosok. Vagy el sem végzik a vizsgálatot, legalábbis a beteg adatainak nincs nyoma, csupán dokumentálják. Tessenek figyelni, mert ez csakugyan érdekes! Elõfordult az is, hogy egy betegnél két egymást kizáró beavatkozást tüntettek fel. Például egy kismama a dokumentáció szerint elõbb megszült természetes úton (Taps az FKGP padsoraiból.), majd kisvártatva császármetszéssel is gyermekét. Az is elgondolkodtató - így a vizsgálat -, hogy az emelkedõ árak mellett, amikor egy kórház teljes áron szerzi be a gyógyszert, hogyan költhet kevesebbet gyógyszerre, mint két évvel ezelõtt. Vagy a betegek szenvednek hiányt, és ez törvénysértõ, mint ahogy az is, hogy a betegekkel hozatják be a kórházba a gyógyszert.
Szóval, tisztelt Surján képviselõ úr! Azt hiszem, hogy ez az elfogadhatatlan, ami ilyen rendszert alakított.
Meg az is elhangzott, hogy több pénzt kellene fordítani erre a rendszerre, és megoldódna minden baj. Például fordítsunk több pénzt fejlesztésekre. Messzemenõen egyetértek és támogatom az ilyesfajta törekvéseket, de csak egyet szeretnék, hogy ezt is kísérje valamifajta tervszerûség. Hadd mondjak el ismét egy tapasztalatot, ha megengedik. Van Magyarországon egy kis kórház, az ország egyik szerencsés vidékén. 600 ágyas kórházról van szó. Eddig sok-sok - nem mondom, mennyi, de tízes nagyságrendû - milliárd forintot költöttek a beruházásra. Gyönyörû, fantasztikus, csodálatos. Mindennek az ember csak örülhetne, ha ugyanakkor nem tudná, hogy van olyan megye, ahol 6000 kórházi ágy van, és az elmúlt években egy negyed milliárdot sem tudtak erre szánni. Ha a pénzeket így használjuk fel, akkor ez a rendszer nem épül, hanem tovább fog pusztulni. Azóta is keresem, hogy ki lehetett akkor a tárca vezetõje, amikor ez a beruházás engedélyezésre került.
Megfogalmazzák azt is, hogy lefejezzük a felsõoktatási intézményeket. Az elõbb szavaztunk a felsõoktatásról, eléggé komoly vád ahhoz, hogy itt is megálljunk egy pillanatra. Szeretném elmondani, hogy a kormány tökéletesen tisztában van azzal, hogy az egyetemek a felsõoktatásnak és természetesen az orvoslásnak, a gyógyító munkának és a kutatásnak is kiemelt terepei, mûhelyei. Ha nem fedezték volna fel, akkor most elárulom, annak minden kockázatával együtt, hogy az egyetemek különleges védelmet élveznek a törvény szerint. Egyrészt azért, mert ahol egyetem van, ott az egyetemi ágyak 30 százaléka eleve hozzáadódik egy-egy térség ágyszámához. Másrészt - csodálom, hogy ezt nem vették észre - az egyetemeken nem az adott térségbõl fogadnak be betegeket, márpedig ez eléggé jellemzõ, hiszen a progresszív ellátás legmagasabb szintjét képezik, akkor azt is figyelembe kell venni, adott esetben tehát kétszer is figyelembe veendõ.
Harmadrészt: a regionális ellátásokkal kapcsolatosan a törvényjavaslat azt fogalmazza meg, hogy a miniszter fogja felkérni a regionális ellátások biztosítására az intézménytulajdonosokat. Szeretném már most mondani, hogy magától értetõdik, hogy az egyetemeknek e tekintetben egyfajta preferenciát biztosítani kívánunk. Harmadrészt, az egyetlen olyan intézmény, amelyik a regionális ellátás mellett területi ellátási kötelemmel is az ágyanyag 25 százalékát a védett kategóriában tudja tartani.
Tisztelt Képviselõtársaim! Lehetne még sorolni, de tudom, hogy meglehetõsen elõre haladt az idõ. Mindazokat a felvetéseket, amelyek elhangzottak, és amellyel kapcsolatosan azt hiszem, hogy elég könnyen bizonyítható, hogy komoly megalapozottsággal nem rendelkeznek. De miután még kormánypárti képviselõtársaim is fölvetették, ezért egy kérdésre engedjék meg, hogy kitérjek a bírált megjegyzések közül. Nevezetesen: sokan azt mondták, hogy az egészségbiztosító önkormányzatnak túlságosan nagy hatalmat adunk ezzel a törvénnyel, hiszen õk fogják majd kiválogatni az ajánlattétel során, hogy mely intézményeket finanszíroznak. Komolyan mondom, hogy ezt sem igazából értem, hiszen a törvény megmondja az egészségbiztosító önkormányzatnak, hogy mennyi szolgáltatást vásárolhat. A törvény azt is megmondja, hogy milyen szakmai összetételben vásárolhatja meg a szolgáltatásokat. A törvény azt is megmondta, hogy milyen eljárásban vásárolhatja meg a szolgáltatásokat. A törvény azt is megmondja, hogyha konszenzus alakult ki az intézményfenntartók között, és ez a törvénynek megfelelõen, akkor el kell fogadni az ajánlatot. A törvény megmondja, hogy a szakmai követelményeket a minisztériumnak vagy a kormányzatnak kell meghatározni. Hát akkor a finanszírozható nem mondhatja meg? Õ finanszíroz. Hogyha mindennek eleget tesz valaki, akkor melyik szolgáltatást vásároljam meg? Nem talán azt, amelyik a lehetõ leggazdaságosabban mûködtethetõ? Mitõl olyan nagy hatalom - én ezt inkább korlátnak érzem az egészségbiztosító számára.
Tisztelt Országgyûlés! A végén szeretnék néhány olyan elemre rámutatni, amit a kormány támogat, és szeretném megköszönni az ezzel kapcsolatos javaslatokat. Elfogadtuk azokat az aggályokat, amelyek az önkormányzati alapjogok érintettsége folytán alkotmányossági aggályként vetõdtek fel, mondván, hogy ne határozzuk meg egy önkormányzat számára, amelyik egészségügyi szakellátásért is felelõsséget visel az önkormányzati törvény szerint, hogy milyen mértékben biztosítsa ezt a szolgáltatást. Tegyem hozzá, hogy a '95. évi XX. törvény ma is meghatározza ezt a mértéket, és azt nem találták korábban alkotmányosnak. Ennek ellenére, hogy ezek az aggályok megszûnjenek, a törvényjavaslat módosított változata az egészségbiztosító számára határozza meg a kötelezõ járulékok finanszírozott kapacitásoknak a mértékét.
Gyökeresen átalakítottuk a regionális ellátásokkal kapcsolatos szabályozást, ahol megjelenik az a miniszteri felelõsség is, amit képviselõtársaim - ellenzéki és kormánypártiak egyaránt - hiányoltak az ilyen szolgáltatásokkal kapcsolatos kijelölésben, illetve ajánlattételre való felkérésben. Természetesen figyelembe vettük azt is, hogy a törvényjavaslathoz benyújtott határidõk meglehetõsen feszesek, szorosak voltak, hiszen október 1- jével gondolták a megyei egyeztetések lefolytatását. A határidõt megnyújtottuk, a határidõt egy kicsit kitoltuk, hogy az egyeztetésekre több idõ maradjon, így most az év végével szûnne meg azon intézmények, részlegek finanszírozása, amelyek a különbözõ térségi egyeztetések során konszenzussal nem sikerült kijelölni, nem sikerült a további mûködtetését javasolni.
Tisztelt Képviselõtársaim! Ezzel a mondandómnak a végére értem. (Derültség, zaj.) Köszönöm szépen. Mindössze annyit szeretnék mondani, hogy akár hiszik, akár nem, és akármi ennek a törvényjavaslatnak a címe, a törvényjavaslat nem a kórházról szól, nem az intézményekrõl szól, nem a járóbeteg-szakellátásról szól. Ez a törvényjavaslat alapvetõen a betegekrõl szól. Tessenek belõle kiolvasni! És én jó meggyõzõdéssel tudom azt mondani, hogyha ezt a javaslatot azokkal a módosításokkal, amelyeket támogat a kormány, és amely nagyon-nagyon sok változtatást és kompromisszumos megoldást tartalmaz, olyan javaslatot támogatnak, amely lehetõvé teszi, hogy a betegellátásra fordított pénz a jövõben értelmesebben, racionálisabban, humánusabban tudjuk majd elosztani. Köszönöm a figyelmüket. (Taps, derültség.)
(17.00)