MOLNÁR GYULA (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kedves Vendégeink! Innen több ezer kilométerre egy elnökjelölt kampányában hidakat épít a jövõbe, és ezzel vívja ki támogatói hatalmas ovációját. Mi Európa szívében, nagyhatalmi álmok és realitás nélkül, egy kis közép-kelet-európai ország minden gondjával állunk egy parton, híd nélkül, és néha arra sem vagyunk képesek, hogy tétován intsünk a túlsó parton felénk bizalmatlanul tekintõnek.
Úgy gondolom, sokan sokféle jelzõvel fogják illetni e mai napot; én úgy gondolom, hogy egy kiemelkedõ fontosságú és jelentõségû ügyben ülésezik ma a Ház. Ez a kérdés jogosan izgatja és közvetlenül érinti a Magyarországon élõ tíz és fél millió magyar állampolgárt, a Romániában élõ kétmillió magyart és természetesen a több mint húszmillió román állampolgárt is.
Közvetve persze érinti a többi szomszédos államban élõ magyar nemzetiségûeket, és látható érdeklõdést váltott ki a régió minden országában, mivel a kérdés - ahogy Kovács László említette - összefüggésben van Európa biztonságával és stabilitásával. A rendszerváltás óta napirenden van a barátsági szerzõdések átalakítása, a szomszédsági viszony rendezését célzó alapszerzõdések elõkészítése.
Ennek a folyamatnak a végeredményeképpen Magyarország több olyan kétoldalú alapszerzõdést kötött szomszédaival, melyek az adott történelmi pillanatban elfogadható kompromisszumokkal szabályozták az akkori döntéshozók által vázolt célokat. Ehhez a felfogáshoz csatlakozott az MSZP választási programja is, 11 majd a koalíciós megállapodás, mely kiemelte a külpolitikai célkitûzések között a határon túli magyar kisebbséggel történõ kapcsolattartás fontosságát, és ezzel összefüggésben a szomszéd országokkal a viszony rendezését. Ennek az eredménye a '95-ben megkötött magyar-szlovák alapszerzõdés és ennek a ma napirenden lévõ magyar-román szerzõdéstervezet is.
A közel ötéves tárgyalássorozat, a képviselõi körben többször nyilvánosságra került szövegtervezetek, a számtalan információcsere és konzultáció az RMDSZ vezetõivel cáfolják azt az állítást, mely szerint az érintettek számára váratlan, újszerû fejlemény volt augusztus közepén az alapszerzõdés szövegének tervezete.
Tény, hogy vita és nézetkülönbség van arról, hogy milyen funkcióval és háttérrel szabad vagy kell megkötni ilyen alapszerzõdéseket. Az általunk többször rögzített elv szerint az alapszerzõdés nem cél, nem meríti ki két ország együttmûködését, hanem az az eszköz, melyet ha kölcsönösen kihasználunk, érhetünk el bizonyos eredményeket a viszony javulásában.
Kovács László ezt elmondta, én megismétlem: az alapszerzõdés, ahogy a neve is mondja, alap- és - a szójáték kedvéért mondom - nem tetõszerzõdés.
(14.10)
Értem és érzem természetesen az aggályokat és a félelmeket, nem értem azonban az ezzel párhuzamosan megfogalmazódó kirekesztõ és arrogáns hangokat, amelyeket bõven hallhattunk az elmúlt napokban. Nem értem, hogyan lehetséges olyan szavakat használni elsõ reakcióként, mint "gyûlölet", "faji diszkrimináció", "Magyarország holocaustja", "hazaárulás", "magyarellenes cinkosság". Tisztában vagyunk persze azzal, hogy mint oly sokszor - e Ház falai között - az érzelmek és az ész konfliktusának lehetünk tanúi. Mégis nagyon bízom abban, hogy a vita végén elmondhatjuk azt, hogy ezúttal a józan ész diadalmaskodott. Talán a méltóság és a tárgyilagosság fogja jellemezni a vitát, hiszen érezniük kell: itt ma többrõl van szó, mint egyszerû tudományos tanácskozásról vagy pártfórumról. Hiszen az okos és a higgadt szavak esélyt és hitet adhatnak, ellenkezõ esetben tovább élezhetik a meg nem értést. Ne mi adjunk felesleges érvanyagot szerzõdõ partnerünk számára, és ne mi vegyük el a reményt az amúgy is oly sok éve bizonytalanságban élõ magyaroktól a határainkon túl.
Mindezen elvek betartása mellett szeretnék egy konkrét ügyrõl magam is szólni. Az elsõ a lábjegyzet. Egy bizonyos oldalról még talán örülhetünk is annak, hogy vitatkozhatunk errõl a lábjegyzetrõl, hiszen ez azt jelenti, hogy az 1201. számú európa tanácsi ajánlás bekerült a tervezetbe. Hogy ez fontos nekünk és a romániai magyarságnak, ez természetes, ahogyan természetes - úgy gondolom - a román álláspont is. De tudnunk kell, minden nappal, minden újabb és újabb nyugat-európai értelmezéssel és állásfoglalással távolabb kerültünk attól, hogy jogi kötelezettségként, valódi hivatkozási alapként szerepeltessük a dokumentumban ezt az ajánlást.
Ma, ahogy már elhangzott, egy ténymegállapító, nem korlátozó lábjegyzettel, a szerzõdéstervezet tartalmazza az ajánlást, és ezzel azon kevés országok közé kerültünk - Magyarország és Románia -, akik jogi kötelezettségként alkalmazzák ezt a dokumentumot.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Vegyék észre, hogy - a magyar ellenzéki pártokat leszámítva - senki nem nyilatkozott még úgy, hogy ez a lábjegyzet a teljes alapszerzõdésben és minden formájában kizárja a kollektív jogok érvényesítését és elutasítja az autonómia minden formáját. Önök mégis ezt hangoztatják, ezért szeretnék újra kijelenteni, hogy mind az alapszerzõdés sokat emlegetett 15. cikkébõl, mind pedig a szerzõdésben hivatkozott dokumentumból következõ jogokról és jogosítványokról a szerzõdés nem mond le. Nézzék meg például az alapszerzõdésnek szintén részét képezõ koppenhágai EBESZ-dokumentumot, mely kimondja a 35. cikkben: "Kisebbségek speciális történelmi és területi körülményeinek megfelelõ helyi vagy autonóm közigazgatás megteremtését célozzák az érintett államok politikájának megfelelõen." Úgy gondolom, hogy ez világos és érthetõ megfogalmazás egy olyan, a szerzõdés részét képezõ dokumentumból, melyet nem korlátoz sem negatív, sem pozitív, sem ténymegállapító, sem értelmezõ lábjegyzet.
Mindebbõl következõen az MSZP-frakció úgy látja, hogy bár egy kétoldalú szerzõdés valóban sok kompromisszumot igényel, de ebben a dokumentumban az elfogadott európai normáknál szélesebb jogosítványokat sikerült biztosítani a romániai magyar kisebbség számára azzal, hogy egyes eredeti 12 kötelezettségvállalások jogi érvényûvé válnak. Joggal vetheti fel valaki, hogy akkor már csak egy dolog hiányozhat: a politikai akarat valamelyik fél részérõl. A kormány ezzel kapcsolatos álláspontja a külügyminiszter úr hozzászólásában, már hallható volt.
Az MSZP-frakció és párt nevében kijelenthetem, hogy a programunkhoz hûen, továbbra is kiállunk a határon túli magyarok egyéni és közösségben gyakorolható kisebbségi jogai mellett és támogatjuk az európai normáknak megfelelõ autonómiatörekvéseiket. Ezeket az eszközöket olyannak tekintjük, melyek szükségesek magyarságuk megõrzéséhez és országuk állampolgáraiként szülõföldjükön történõ boldoguláshoz.
A másik szerzõdõ fél politikai akarata megfelelõ szándék nélkül, nem kikényszeríthetõ sem alapszerzõdéssel, sem alapszerzõdés nélkül. Bizakodásra okot adó tény maga a megállapodási szándék, mely - úgy tûnik - jelzése annak a felismerésnek, amelyre oly régen várunk szomszédunktól. Talán ez felismerése annak, hogy a nemzeti kisebbségek az állam társadalmának integráns részeként nem destabilizálják az államot, hanem hozzájárulhatnak annak békés, igazságos jellegéhez.
Mindezen értelmezõ, gyakran félremagyarázó viták miatt szükséges jelezni, hogy az említett 15., kisebbségi cikkely, amely - megjegyzem - a legterjedelmesebb fejezete a szerzõdéstervezetnek, tartalmaz számtalan más jogosítványt is, mely támogatásra talál a romániai magyarok és a magyarországi románok részérõl és sok, eddig soha nem szabályozott problémát kezelhet. Ilyenek például a (3) pontban az anyanyelv használata, a (4) pontban az anyanyelvi média kérdése, a részvétel a közéletben az (5) pontban, a mûemlékek, emlékhelyek megõrzése a (6) pontban, az anyaországgal való kapcsolattartás a (7) pontban és a (9)-ben pedig az asszimilációs politika elutasítása.
Nem érdektelen talán figyelembe venni, hogy a szerzõdés nem egy vitatott cikkelybõl, a 15.-bõl áll, hanem összesen 25-bõl. Foglalkozik az alapszerzõdés a gazdaság, kereskedelem kérdéseivel, 7.-8. cikkely, a tudománnyal a 9. cikkely, a környezetvédelmi együttmûködéssel, a 10.-11. cikkely, a 12. cikkely a kulturális, tudományos, oktatási kapcsolatokkal, a 19. cikk a konzuli kapcsolatok bõvítésével, új határátkelõk nyitásával, a jogsegély intézményével a 20. cikk.
Ezen említett pontok, ahogy a kisebbségi kérdések és a három említett dokumentum, az alapszerzõdés szerves részei. Az alapszerzõdés bármilyen oldalú sommás vagy árnyalt megítélése, csak ezen kérdések együttes áttekintése esetén lehet megalapozott. Látható tehát, hogy van egy huszonöt pontból álló szerzõdés, három nemzetközi dokumentummal, egy alapszerzõdés, mely minden kritika ellenére utal a kollektív jogokra és jogi kötelezettségként tartalmazza például a koppenhágai dokumentumot, mely már az említett módon szól az autonómiáról és van egy kormány- és egy pártdeklaráció a szándékokról. Mégis mi akkor a baj, mi a drámai hang oka, amit Isépy Tamás kérdésként feltett nekünk? Talán az a hit, hogy valakik, persze nem mi, nem akarják betartani a szerzõdést? De ugye, tisztelt képviselõtársaim, belátják, hogy ilyen alapon nem lehet létezni a huszadik század végén Európában? Talán nem látszanak a végrehajtás garanciái. Pedig a szerzõdésbõl következõen a nemzetközi jogi normáknak megfelelõen szerepel a monitoring-elv elfogadása és a szakértõi vegyesbizottság felállítása. Talán a politikai akarat gyakran érzékelhetõ hiányától való félelem, pedig ahogy már említettem, úgy tûnik egy fontos felismerés megszületett szomszédunkban, mégpedig az, hogy az integráció, a szükséges feladatok megoldása csak rajtuk múlik, az õ felelõsségük. Ebben a jószomszédi viszonynak Magyarországgal számukra is kulcsszerepe lehet.
Mindenki tudja, hogy a világ nagy jelentõséget tulajdonít annak, hogy Európa középsõ zónája ne puskaporos hordó, kicsinyes ellentétekkel felszabdalt övezet legyen, hanem a nyugalom és a stabilitás könnyítse meg a felzárkózás mindenki által annyira óhajtott elérését. Mindenki óhajtja tehát: ellenzék, határon túli magyar szervezetek, a magyar kormány, a koalíciós pártok, csak, tisztelt képviselõtársaim, akkor figyelembe kell venni, amit Stendhal mondott: aki a célt akarja, annak az eszközöket is akarnia kell. Nem lehet tehát a konkrét kérdésben futni a bizonytalanért és eközben elveszteni a biztost. Támogatni a kis lépések politikáját, légies határokról, integrált Európáról beszélni, és amikor egy ilyen lépést meg kell tenni, akkor meghátrálunk.
Mi azért támogatjuk a tervezetet, mert minden alapszerzõdés, a magyar-ukrán vagy a magyar-szlovák érdeme éppen az, hogy megsértése tettenérhetõ és 13 kifogásolható és azért van szükség a ma vitatottra is, hogy nemzetközi garanciákat nyújtson a magyar kisebbségnek.
Mi, az eddig elmondottak miatt, nem tudjuk támogatni a rendkívüli ülésnap összehívásával párhuzamosan benyújtott határozati javaslatot. Nem zárkózunk el a tárgyalás semmilyen formájától sem ebben, sem a politikai élet bármely területét érintõ kérdésben. Legyen az vitanap, bizottsági ülés, kerekasztal vagy magyar-magyar csúcs. De ebben az esetben nem látjuk indokoltnak a kormány alkotmányban rögzített jogát korlátozni a parlament vagy a határon túli magyar szervezetek által.
Befejezésképpen szeretném elmondani, hogy gondolataim összeállításánál sokat merítettem a külügyi bizottság rendkívül higgadt, nyugodt hangvételû vitájából és az elõzõ parlamenti idõszak sokat vitatott alapszerzõdésének, a magyar-ukránnak a parlamenti beszélgetéseibõl, vitájából és az akkori külügyminiszter gondolataiból, aki azt mondta: "Egy szerzõdés mindig két fél érdekei közötti kompromisszum és egy adott történelmi pillanat terméke." Én ezt nagyon bölcsnek és megfontolandónak tartom. Tegyük, tegyenek azért, hogy a magyarság és az RMDSZ konfrontációt kerülõ bölcs álláspontja érvényesüljön a mai vitában. Higgyük el, hogy a preventív diplomácia és általában az elõrelátó politika mindig keresi, hogyan lehet a konfliktusokat megoldani, elsimítani. Az idõben megtett engedmények elõzhetik meg a robbanásokat. Ezek a nem kevésbé bölcs szavak is az elõzõ külügyminisztertõl hangzottak el. Higgyenek neki és tegyenek így, meglátják könnyebb lesz. Köszönöm. (Taps.)
(14.20)