LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Elnök Asszony, tisztelt Országgyûlés! Megint provokálnak bennünket.
A július 5-i magyar-magyar csúcstalálkozó jogos reményei után most elválik, hogy kormányzati cinizmus, tudatos félrevezetés avagy nemzetstratégia nélküli, rendkívül rossz taktikai érzék miatt került szembe az MSZP és az SZDSZ a Kárpát-medence népeinek jóakaratú együttélését szolgáló érdekeivel, jövõjével.
A mai napon nemcsak arról folyik a vita a kormánypárt és az ellenzék között, hogy a Horn Gyula vezette kormány a jelenlegi szöveggel írja-e alá a magyar-román alapszerzõdést, hanem sokkal inkább arról, hogy lelkileg egyek vagyunk-e a határon túli magyarsággal.
Ha ma a kormánypárt elveti az ellenzék határozati javaslatát és igent mond a magyar-román alapszerzõdés jelenlegi szövegének elfogadására, drámaian megbomlik az erdélyi magyarság és az anyaország közötti viszony. Budapest cserbenhagyja a Romániában élõ magyar nemzetrészt. Miként azt már korábban, a szlovákiai magyarsággal is megtette.
A magyar-szlovák alapszerzõdés aláírása után a szlovákiai magyarság helyzete tovább romlott, korlátozták nyelvhasználati jogát, lehetetlenné tették fontosabb intézményeit, s a közigazgatási határokat a magyarság számára kedvezõtlenül megváltoztatták. A magyar kormány nem tanult a szlovák kudarcból.
Most, íme, aláírásra kész a magyar-román alapszerzõdés, amelynek szövege okkal és joggal elfogadhatatlan az erdélyi magyarság számára, mivel nem tartalmazza a legfontosabb követeléseiket, s nem tartalmaz olyan biztosítékokat, amely a szlovákiaihoz hasonló helyzet kialakítását meg tudná akadályozni.
A magyarság rettenetes drámákat élt meg századunkban. A trianoni és a párizsi békeszerzõdésekben vélt nemzetközi érdekeknek megfelelõen felszabdalták országunkat, a magyarság egyharmada a környezõ államokba került. Vesztesek voltunk és áldozatok. S a gyõztesek kedvükre tombolhattak felettünk.
Az idõsebb nemzedékek, akik átélték az elsõ és a második világháború végóráit, tudják, mennyire esetleges volt az, hogy ki lesz anyaországbeli, és kire vár a kisebbségi sors keserû gyötrelme. A magyarság azonban ennek ellenére lélekben, nyelvben és kultúrában egy kívánt maradni. Nem elõször kerültünk olyan helyzetbe, hogy a nemzetrészek elszakadtak egymástól. A XVI- XVII. században három különbözõ államhoz tartoztunk, egységünk, közös együvé tartozásunk azonban megmaradt. A magyarság nagy gondolkodói Németh Lászlótól Illyés Gyuláig abban bíztak, hogy a XX. században sem lesz másként. Tévedtek.
Magyarország az 1947-48-as kommunista hatalomátvétel után rab nemzet lett. Nemcsak polgári és paraszti hagyományvilágából forgatták ki, hanem magyarságtudatát is csonkították, szétzilálták. Magyarságunkat csak titokban vallhattuk meg, a határon túlra szakadt nemzetrészeinkrõl pedig nem is szólhattunk. Tudjuk, hogy ezt Moszkvából kényszerítették ránk, de a magyar kommunista rendszernek lelkes szálláscsinálói voltak Magyarországon, akik még moszkvai megbízóikon is túltettek.
Az 1956-os forradalom hetekre ismét lelki egységet teremtett a határon innen és túl. A megtorlás azonban éppoly kegyetlen volt Erdélyben, mint Magyarországon. A magyar összetartozás hirdetése ugyanolyan büntetendõ 30 cselekmény lett Kádár János Magyarországán, mint Ceauseºcu Romániájában, Husák Csehszlovákiájában, Tito Jugoszláviájában és Brezsnyev Szovjetuniójában.
Az 1970-80-as évek Magyarországa mindent megtett annak érdekében, hogy az anyaország felnövõ nemzedékei ne ismerjék meg a magyar sorskérdéseket, ne ismerjék a határon túli magyarságot, s ne érezzenek vele sorsközösséget. A hetvenes években már ott tartottunk, hogy a magyar fiatalok többsége nem tudta, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek.
Az 1990. évi rendszerváltás ennek a nemzetrombolásnak, nemzetgyilkolásnak, öngyilkosságnak kívánt gátat vetni. A magyarság lelki és szellemi egységét szerettük volna helyreállítani, az öt magyarságnak a felemelkedés esélyeit megadni. Megdöbbenten kellett azonban tudomásul vennünk, hogy ennek ellenségei nemcsak Bukarestben, Pozsonyban, Belgrádban voltak, hanem Budapesten is.
A Kádár-rendszer nem múlt el nyomtalanul. Döbbenetes, hogy a magyarországi lakosság egy része nem érez önazonosságot a határon túli magyarsággal. Naponta riogatnak azzal egyszerû, félszázalékos nyugdíjemeléssel megszégyenített, pénzszûkében levõ embereket, hogy a határon túli magyaroknak szánt adományok és támogatások a magyar társadalmat szegényítik el.
(16.00)
Ennek hatásaként pedig már lehet olyan közvélemény-kutatási adatokat felmutatni, amelyek azt mutatják, hogy az anyaországbeliek nem akarnak sorsközösséget vállalni a határon túliakkal. Ezen a magyar értelmiség egy része nem háborodik fel, hanem tudomásul veszi, s teret ad a magyar összetartozás szétrombolásának, az önrombolásnak. Az MSZP és az SZDSZ nem vonja le ebbõl azt a tanulságot, hogy a nemzeti összetartozást nem gyengíteni, hanem erõsíteni kellene, elfeledkeznek arról is, hogy az Európai Unió öntudatos és felemelt tekintetû nemzetek közössége.
A magyar-szlovák és a magyar-román alapszerzõdés ennek a politikának természetes következménye, amely az elmúlt választásokat követõen kormányzati szintre emelkedett. 1994-ben az a két politikai párt: az MSZP s az SZDSZ kapott többséget, amelynek vezetõi, tisztelet a kivételnek, sohasem tudtak azonosulni a magyarság együvé tartozásával. (Zaj a bal oldalon.) Az MSZP köreiben ma is ott vannak azok, akik a március 15-i ünnepléseket betiltották, a nemzeti színû szalagokat leszedették, akik a határon túli magyarság szellemi termékeinek magyarországi megjelentetését akadályozták, s akik 1989 januárjáig a Magyarországra szökött erdélyi magyarokat átadták a román hatóságoknak. (Közbeszólás a jobb oldalon: Úgy van. Taps ugyanott.) Ezért az MSZP öregfiúi és derékhada még sohasem követte meg az anyaországbeli és a határon túli magyarságot.
Az SZDSZ ugyan kezdeti korszakában sorsközösséget vállalt a határon túli magyarsággal. Közös élményünk 1989 decembere, amikor több száz személyautóval, teherautóval vittük a gyógyszert, a kötszert, az élelmiszert román és magyar bajbajutottakkal egyaránt. Azonban 1991-ben az SZDSZ az elsõk között volt, akik az Antall-kormányt a határon túli magyarok melletti határozott kiállása miatt gúnyosan támadták. Õk tekinthetõk egyben a Horn- kormány által követett külpolitika szellemi megalapozóinak is.
Az SZDSZ külpolitikusai a felelõsek azért, hogy a határon túli magyarság ügye a Horn-kormány számára nem nemzetstratégiai kérdés, hanem általános emberi jogi probléma lett.
A magyar-román alapszerzõdés tervezete arról szól, hogy az erdélyi magyarságnak nincs joga az eredményes és békés boldoguláshoz Romániában. Nincs esélye arra, hogy szülõföldjén bátran megvallott magyar önazonossággal élhessen. Álomnak tûnik csupán, hogy a magyar gyermekeknek ne kelljen naponta azt hallaniuk, hogy egy keleti barbár nép leszármazottjai, s anyanyelvüket korlátozások nélkül megtanulhassák, s a Himnusz sorait énekelve ugyanazt érezzék, mint az anyaországiak. Egymás között hivatalos helyiségekben nem beszélhetnek magyarul. Az orvosnak nem tudják elmondani bajukat, mert nem beszélik jól egymás nyelvét. Falvaik, városaik sorsát nem irányíthatják úgy közösségeik boldogulására, miként szeretnék. Mindehhez az autonómia adna biztos keretet, mely a kisebbségek kollektív jogaira épül.
Az erdélyi magyarok céljai és követelései nem idegenek Európában. Svájcban ez az elv hozott évszázados békét az etnikumok között, Dél-Tirolban pedig ennek köszönhetõen állt helyre a bizalom az ottani németek és olaszok között. Erdélyben pedig ez biztosította a szászoknak hét évszázadig, hogy távol hazájuktól németként megmaradjanak és gazdagodjanak. Számukra és mindenki másnak azonban intõ tanulság, hogy egykori virágzó városaik ma romhalmazok, nem találták meg boldogulásukat Romániában, s a németek végleg elhagyták 31 szülõföldjüket. A román kormány illetékeseitõl még nem hallottam olyan nyilatkozatot, amely fájlalta volna, hogy a németeknek Románia nem tudott vonzó hazája lenni. Iliescu elnök úr ígéreteit a magyar-román kapcsolatok javulását illetõen a romániai németség, valamint a romániai zsidóság kivándorlása, menekülése is hiteltelenné teszi. Nem azt szeretné-e elérni, hogy a Székelyföld is elnéptelenedjék, s a románság Erdélyben új életteret nyerjen?
Jól tudjuk azonban már azt is, hogy Iliescunak az alapszerzõdésre nem magáért a megállapodásért volt szüksége, hanem sokkal inkább azért, hogy a körülötte lévõ vitát választási kampányában saját céljára fölhasználja. Kísért a múlt, hiszen a magyar-szlovák alapszerzõdés Balladur belsõ pártküzdelmének kampányrésze volt. Most Romániában a Demokratikus Konvenciónak az RMDSZ támogatásával esélye van arra, hogy megnyerje az elnökválasztást, s Romániát európai útra lendítse. Mivel az RMDSZ a mérleg nyelve lehet a romániai választási küzdelemben, Iliescu elnöknek alapvetõ érdeke volt, hogy a magyar pártot kiszorítsa a politikai palettáról. Tudta, hogy az alapszerzõdés szövege az RMDSZ-nek elfogadhatatlan, s fel fog lépni a jelenlegi szöveggel történõ aláírása ellen. Ezt a román média fel tudja úgy használni, hogy az RMDSZ-t a magyar-román megbékélés kerékkötõjének tüntesse fel, s a Demokratikus Konvenciót az RMDSZ-szel való együttmûködéstõl eltérítse. Ezzel, valamint az alapszerzõdésért begyûjtött nyugati vállveregetésekkel biztosíthatja választási gyõzelmét.
Ehhez nyújt támogatást a magyar kormány azóta, hogy júliusban felújította az alapszerzõdés tárgyalásait, és annak szövegét még a hivatalban lévõ elnökkel alá akarja írni. A magyar-román alapszerzõdés elhíresült lábjegyzetében a kollektív jogok és a területi etnikai autonómia megadásának lehetõségét elveti, s az ET parlamenti közgyûlésének 1201-es ajánlását szûkítõen értelmezi, amelynek széles körû európai elfogadtatása a magyar külpolitikának legfõbb törekvése volt az elmúlt években. A román politikai gondolkodás történetének ismeretében aligha lepõdünk meg azon, hogy Bukarest elutasítja a kollektív jogokat és az autonómiákat. A magyar külpolitika álláspontján azonban joggal háborodnak fel itthon s a határainkon túl.
A magyar kormány a magyar-román alapszerzõdés jelenlegi szövegével azt üzeni nekünk, hogy nincs többé lelkileg együvé tartozó egyetemes magyarság, csak nemzetrészek, amelyek külön életet élnek. Ha az erdélyi magyarok több jogot akarnak, vívják ki maguknak, halljuk ezt naponta magyar kormánypolitikusoktól. Akik ezt mondják, nem tudják vagy nem akarják tudni, hogy mi, anyaországiak is lélekben és szellemiségünkben erdélyi magyarok vagyunk. Ha nem így érzünk, a magyar nemzet elveszítheti belsõ összetartó erejét.
Tisztelt Képviselõtársaim! Itt külügyminiszter úr is, mások is sokat hivatkoztak arra, hogy Nyugat-Európa mit mond, és az integrációs folyamatban miért kell nekünk akár taktikai megfontolásokból is ezt az alapszerzõdést aláírni. Szeretném fölhívni elsõsorban a kormánypárti politikusok figyelmét arra, hogy Nyugat-Európa másképpen is gondolkodik. Az Európai Demokratikus Unió, a keresztény konzervatív pártokat tömörítõ európai szervezet, amelyiknek közel 30 ország több mint 30 pártja, s köztük kormányzó pártok Spanyolországban, Németországban, Franciaországban és így tovább, ennek az Európai Demokratikus Uniónak fõtitkára, Aleicsis Wintoniak többek között egy magyarországi elõadásában A kommunizmus öröksége Kelet- és Közép-Európában címmel azt mondta: "Nem tudom, és nem tudnám elfogadni, hogy a kommunisták a hátsó ajtón beosonjanak a mi döntéshozatalunkba. A kommunista örökség leküzdése és az európai integráció az érem két oldala." (Az elnök pohara megkocogtatásával jelzi a felszólalási idõ leteltét.) Nagyon kérem, hogy mindezek figyelembevételével döntsenek a magyar-román alapszerzõdés ügyében. Köszönöm. (Taps a jobb oldalon.)
(16.10)