RÁCSKAY JENÕ (SZDSZ): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Egy olyan alapszerzõdést vitat most meg a Ház, amely nemzetközi jogi értelemben még nincs is. Ez teljesen egyedülálló a magyar parlamentarizmus történetében.
Egy olyan ellenzéki javaslat vitája folyik, amelynek ha eleget tennénk, teljes mértékben szakítanánk a hazai parlamenti szokásokkal. Érdemes felidézni, hogy még az aláírásakor agyonhallgatott ukrán-magyar alapszerzõdés 1991. december 6-án történt aláírása után közel másfél évvel, 1993 tavaszán folyt le az akkori kormánypártokat mélységesen megosztó parlamenti vita, majd az akkori ellenzék támogatásával a pozitív döntés.
Vajon ez az elnyújtott ratifikáció miért nem jelentett problémát a magyar ellenzék jelentõs részének? Vajon ekkor miért nem kérték a parlament elõzetes kontrollját? Ez a kontroll nemhogy az aláírás elõtti szakértõi idõszakban nem volt meg, hanem ezután közel másfél évig sem.
Érdemes itt felhívni a figyelmet arra, hogy a magyar-román alapszerzõdést vehemensen támadó ellenzéki pártok közül a Fideszen kívül mindegyik tagja volt annak az Antall József vezette kormánynak, amely 1991. december 6-án aláírta a területi klauzulát tartalmazó ukrán-magyar alapszerzõdést, amely alapszerzõdés kisebbségvédõ paragrafusai alatta maradnak a magyar-román alapszerzõdésben elfogadásra kerülõ 1201-es ajánlásnak és az alapszerzõdés más paragrafusainak. Akkor még egyikük sem emlegetett hazaárulást, nemzetvesztést, nem öltözött gyászruhába. Ennyit az ellenzék következetes kisebbségvédõ magatartásáról.
Ekkor még nyilvánvaló volt, hogy mi a kormány és mi a parlament feladata egy alapszerzõdés megkötésének kapcsán. Az akkori ellenzék nem csinált politikai kampánysorozatot az elõzetes kontroll kapcsán, hanem késõbb támogatta az ukrán-magyar alapszerzõdés elfogadását a parlamentben.
A történeti kitekintés után térjünk vissza a magyar-román alapszerzõdésre. Az ellenzék megismételt vádjai között élen jár az az állítás, hogy a koalíció feláldozza az európai integráció érdekében a határon túli magyarságot. Le kell szögezni, hogy ez nem igaz.
Elõször is melyik Magyarország az, amelyik leghatékonyabban segítséget nyújthat a határon túli magyarság identitásának megõrzésében? Vajon az a Magyarország-e, amely kikerült az európai fejlõdés fõ áramából, nincs beszélõ viszonyban szomszédaival, vagy az, amelyik az euro-atlanti integráció, az Európai Unió és a NATO befolyásos tagjaként hathatós segítséget tud nyújtani a kétoldalú kapcsolatok és a nemzetközi intézmények segítségével?
Tisztelt Ház! Azt hiszem, a válasz kézenfekvõ. Éppen ezért tarthatatlanok azok a vádak, amelyek a kisebbségi kérdés és az integráció szembeállítását hirdetik. A másik kérdés, amire felhívnám a figyelmet az, hogy az egykor konszenzusra épülõ külpolitika, amelynek hármas prioritását minden parlamenti párt osztotta vagy talán még most is osztja, az euro-atlanti integráció a 45 határon túli magyar kisebbség kérdéskörén túl a harmadik egyenrangú pillérként a szomszédsági politikát öleli fel.
A szomszédsági politika kormánypárti megközelítése talán egy komplexebb egészet jelent gazdasági, határmenti, kulturális és katonai vonatkozásokban is. A szomszédsági kapcsolatokat tehát nemcsak kisebbségi szempontból tekintjük fontosnak, a két szomszéd ország viszonyát nemcsak a kisebbségi magyarság helyzete határozza meg, hanem sok minden más tényezõ is.
Tisztelt Ház! Itt sokan, sokféleképpen foglalkoztak már az alapszerzõdés kérdésével. Ez az alapszerzõdés nyilvánvalóan, mint azt már sok kormánypárti szónok elõttem elmondotta, hosszas kompromisszumok eredménye. Mindannyian el tudtunk képzelni ennél jobbat, szebbet, de olyat, amelyet mindkét - szerzõdést létrehozó - fél magára kötelezõ érvénnyel elfogadna, nehezen tudnánk elképzelni.
Gondoljunk csak arra, hogy mekkora fejlõdésen ment keresztül a román álláspont az 1201-es ajánlás jogi normaként történõ alkalmazásáig. Attól az idõszaktól jutottunk el idáig, amikor az alapszerzõdés rögzíti azt, hogy miniszterelnöki szintû éves találkozók jönnek létre, valamint a külügyminiszterek is évente legalább egyszer áttekintik a szerzõdés végrehajtását.
Azt a szerzõdést, amellyel kapcsolatban bátran mondhatjuk, hogy a 15. cikke részletesen tartalmazza azt, hogy a szerzõdésben foglaltaknak megfelelõen két ország területén élõ kisebbségnek egyénileg vagy csoportjuk más tagjaival, tehát közösségben gyakorolva joguk van etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk szabad kifejezésére és megõrzésére, és joguk van saját oktatási, kulturális, vallási intézmények létrehozására is, amelyek aláhúzottan fontosak a mai modern világban. Anyanyelvükön juthatnak hozzá az információkhoz, a nyomtatott információkhoz. Azonkívül saját médiumokat is mûködtethetnek, akár közösségben is.
Ezekhez a pontokhoz onnan jutottunk el, hogy a rendszerváltás közel négy évéig nem utazott magyar külügyminiszter Romániába, és a mai napig sem történt még államfõi találkozó, hosszú évek óta. Ezek a jegelt kapcsolatok nyilvánvalóan a bizalom minimuma nélkül nem felmelegíthetõk. De az alapszerzõdés kötelezettségei oldhatják a bizalmatlanságot.
Ezt az oldást nemcsak az integráció, hanem a szomszédság is sugallja. Nincs olyan józan ember hazánkban, aki ne kívánná a kiegyezést, a kapcsolatok építését egy húszmilliós szomszéddal. Egy olyan szomszéddal, ahol kétmillió magyar él, és gazdasági, határmenti és más egyéb kapcsolatépítésben a mindkét kultúrában járatos romániai magyarság bebiztosíthatja jövõjét, kialakíthatja a túlélés mindennapi stratégiáját, felidézve ezzel a sokszáz éves román-magyar együttélés pozitív idõszakait.
Végezetül hangozzanak el itt Gyulai Pál ma is és talán a jövõben is érvényes szavai: "A román századok óta együtt szenved, együtt örül a magyarral, nem egy román név ragyog a magyar történet lapjain. Külön-külön kevésre mehetünk, együtt sokra." (Taps.)
(17.30)