GELLÉRT KIS GÁBOR (MSZP): Tehát túl azon, hogy magam is ott voltam, és akkor voltam ott, amikor lövöldöztek. Szeretném emlékeztetni képviselõtársaimat arra, hogy az itt ülõ miniszter képviselõtársunk, Keleti György akkor lett országosan híres ember, és nem azért, mert az erdélyi magyarok ellenére képviselt volna valamit. (Taps a kormánypárt padsoraiban.) És azon fölül, itt, ezekben a padsorokban tucatnyian, több tucatnyian ülnek olyan képviselõtársaim, akik kint voltak akkor, vittek segélyeket, (SZDSZ padsoraiból bekiabálás: Úgy van.) csak legfeljebb nem képzelték azt, hogy glória jár ezért a fejük fölé, nem viselik magukon a dicsfényt, mert természetesnek tartották azt, amit akkor tettek. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
Most már a mai vitára rátérve. Több ellenzéki képviselõtársam szóvá tette azt, ami egyébként az RMDSZ álláspontjában is szerepel, hogy rendkívül aggasztó, hogy az elkobzott egyházi és közösségi javak visszaadásával kapcsolatosan egyelõre semmiféle megállapodás nem született. Magam is amondó vagyok, hogy ez egyéb tekintetben hiányossága a szerzõdésnek.
Csakhogy végig kell gondolni, hogy túl azon, amit elmondott a miniszter úr is, Kovács László, hogy Romániában nincs a vonatkozó ügyben érvényes törvény, meg kell néznünk azt, hogy Magyarországon a mi törvényeink hogyan szabályozzák ezt a kérdést. Vajon mi magunk teljesíthettük volna a kimaradt szövegrészekbõl ránk háruló kötelezettségeket?
Igen, egy 1991-ben, tehát az elõzõ kormányzat idején hozott törvény szabályozza a kérdést. Ennek - egyébként az 1991-es XXXII. törvényrõl van szó - volt egy 15. szakasza. Idézem: "A kormány és az érdekelt egyház megállapodhat abban, hogy az állam abból a célból, hogy az egyházak a társadalom számára hasznos tevékenységéhez megfelelõ anyagi feltételeket teremtsen, részleges kárpótlást ad azokért az ingatlanokért, amelyek törvény alapján nem kerülnek átadásra, valamint az egyháztól kártalanítás nélkül 1948. január 1-je és utána állami tulajdonba került az elsõ szakaszban nem említett ingatlanokért. A kárpótlásra fordított összeget az Országgyûlés évente az állami költségvetés keretében állapítja meg."
Ezt a szakaszt - tisztelt képviselõtársaim - 1993-ban az Alkotmánybíróság törölte. Megállapította alkotmányellenességét, a következõ alapon: "Ésszerû indokát kellene adni annak, hogy a hasonló tulajdoni kárt szenvedett jogi 50 személyek és más szervezetek közül miért az egyházak részesülnek kárpótlásban. Az egyházak sajátosságai a törvénnyel érintett egyházak részére a funkcionalitás elvén nyugvó tulajdoni juttatást kielégítõen indokolják. A kárpótoltak közötti megkülönböztetés alkotmányosságát, a tulajdoni sérelmet szenvedettek teljes körét nézve, csakis a tulajdoni sérelemre szorítkozva, és az eddigi kárpótlási törvények szabályozási koncepciójába illeszkedve lehet elbírálni."
Mi történt? Az történt, ha ez a szövegrész történetesen benne marad a szerzõdésben, a magyar fél nem tudja teljesíteni a vállalt kötelezettségeit. Ezt úgy gondolom, hogy végig kell gondolnunk, még akkor is, hogyha fájlaljuk önmagában azt, hogy erdélyi magyar társainknak milyen fontos közeg volna az oktatás, a kultúra, a mûvelõdés szempontjából, ha az egyházak visszakapnák egykori javaikat. De a szerzõdés mindkét oldalra nézve kötelezõ.
Most így, a felszólalásom vége felé pedig általánosságban szeretnék egy történeti analógiát a figyelmükbe ajánlani. 1963-ban megkötötték a német- francia szerzõdést, a két ország történeti megbékélésének ez volt az alapja. Az 1963-as januári szerzõdés szövegszerûen technikai dokumentum, amelynek legnagyobb részét olyan részletek töltik ki, amelyek államférfiak, miniszterek találkozójának rendjét rögzíti. De nem fogalmazták meg a két ország politikai érdekeit a dokumentumban. Ráadásul - és erre külön felhívom az önök figyelmét - a német fél a parlamenti ratifikáció során egy olyan preambulumot csatolt az aláírt szerzõdéshez - az eljárás a nemzetközi jog mindenféle szabályát egyszerûen negligálta -, szóval ez olyan pontokból állt, amelyek ellentétben álltak a francia szándékokkal. De Gaulle értesülvén arról, hogy ezt a preambulumot a német törvényhozás a szerzõdés elé biggyesztette, elég maliciózusan, szarkasztikusan reagált, valahogy olyan módon, hogy a szerzõdések emlékeztetnek a fiatal lányokra és a virágokra. Hamar elveszítik hamvasságukat.
De a maihoz kísértetiesen hasonló viták zajlottak le annak idején - tehát 33 esztendõvel ezelõtt - Párizsban és Bonnban. Ha az akkori antagonisták indulatai most újraélednének, akkor egyszerûen csodálkozva néznénk, hogy ez a két ország hogyan is kerülhetett ilyen helyzetbe. Ezek az antagonisták voltak azok, akik történeti okokból csak a sérelmek okozta tapasztalatok alapján ítélték meg és utasították el a szerzõdést. Ha ez a politikai felfogás a meghatározó annak idején, aligha beszélhetnénk európai integrációról ma.
Sok igazság van az önök aggodalmaiban. Ezt magunk is elismertük. De ha képtelenek volnánk felülemelkedni a történeti sérelmeken, ha képtelenek volnánk elfogadni, hogy talán a román politika túl tud jutni - rövidebb vagy hosszabb idõtávon belül - a maga bizantinus, fanarióta hagyományain, akkor sem ilyen, sem másmilyen szerzõdést nem lehetne kötni. Ez is ki volt próbálva kérem szépen, épp az elõzõ ciklusban.
Nehezen állítható, hogy abban az idõben javult volna a romániai magyarság helyzete. Most mi a másik módot próbáljuk ki. De Gaulle és Adenauer - két sokat tapasztalt, öreg politikus - elég bölcs volt ahhoz, hogy megkösse a német-francia szerzõdést. Egy új gondolkodásmód szerint. Számomra a tanulság - tisztelt ellenzéki képviselõtársaim - az önök felszólalásában az, hogy önök még vagy nem elég öregek, vagy már nem elég fiatalok eltérni a történeti kialakult, sehova sem vezetõ sztereotip gondolkodás- és cselekvésmódoktól.
Én a magam részérõl nem fogom megszavazni a határozati javaslatot. (Taps a kormánypárti padsorokban.)