KOCSI LÁSZLÓ (MSZP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tisztelt Vendégeink! Engedjék meg, hogy néhány olyan dologról beszéljek, ami még nem hangzott el. Aztán néhány olyan dologgal kapcsolatban mondhassak el néhány mondatot, ami elhangzott.
Ami az elmúlt hetekben nagyon sok vitát váltott ki, és az elmúlt órákban is foglalkoztak vele képviselõtársaim, a kollektív jogok kérdésérõl szeretnék néhány gondolatot megosztani önökkel.
Többen állították, hogy a magyar külpolitika alapvetõ értékeket adott föl, amikor a lábjegyzetet elfogadta. A sokat vitatott lábjegyzet egy tényt állapított meg, azt, hogy az 1201-es ajánlás tartalmilag nem kollektív jogokat biztosít. Tény, hogy az Európa Tanács parlamenti közgyûlése számára készített elsõ szövegváltozatban a nemzeti kisebbségek jogait rögzítette, késõbb azonban ez nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogaira vonatkozott. Az 1201-es ajánlás 12. cikkelye kivételével - amely nem norma jellegû, hanem csupán a végrehajtásra vonatkozik - a dokumentum még csak nem is utal a kollektív jogokra.
(18.30)
A kollektív jogokhoz való viszony rendkívül ambivalens ma Európában és a világban. Tény, hogy az európai kodifikálás során az európai dokumentumok nem tartalmaznak expressis verbis kollektív jogokat. Hiszen kollektív jogok ott is vannak Európában, ahol azokat jogilag nem deklarálják vagy politikailag vitatják, például a munkajog terén. Az Európai Államok Közössége nem azt képviseli, hogy nincsenek kollektív jogok - lásd például az 1201-es ajánlás 12. cikkelyét -, hanem azt nem fogadta el, hogy ezek biztosítása összeurópai szinten megkövetelhetõ lenne. A csoportjuk tagjaival közösen gyakorolható jogok nem fedik le teljesen a kollektív jogokat, ugyanakkor szükségesség teszik az adott csoport meghatározását, amelynek során végül is eljutunk magának a nemzeti kisebbségnek vagy egy államon belüli nemzeti közösségnek a kvázi elismeréséhez.
A szakmai és politikai viták folynak ma is a két kategória elõnyérõl és hátrányáról. A gyakorlatban azonban meglehetõsen átfedik egymást ezek a dolgok. Vegyük például a saját anyanyelvû média jogát. Szerintem ez kollektív jog, a keretegyezmény szerint viszont a csoport más tagjaival együtt gyakorolt jog. Az oktatási vertikum kiépítése szintén kollektív jog, más felfogás szerint egyének csoportjuk többi tagjával gyakorolt joga. Egyértelmûen kollektív jog a garantált parlamenti képviselet. Ez Romániában is valamennyi kisebbség törvénybe foglalt joga. A magyar kisebbségnek is, de nem él vele, mert az RMDSZ lévén sokkal erõsebb parlamenti képviselettel rendelkezik.
Mindez azt mutatja, hogy adott esetben még olyan országok is gyakorolják a kollektív jogot, amelyek egyébként hallani sem akarnak róla. Ez a vita ma sincs lezárva. Az azonban tévedés, hogy az autonómia feltételezi a kollektív jogot és a kollektív jogról való lemondás kizárná az autonómiát.
Nos, ezek után a talán kicsit szakmai ízû, jogászi gondolatok után néhány megjegyzést engedjenek meg nekem az elhangzottakkal kapcsolatban. Mindenekelõtt én nagyon élénken figyeltem az ellenzék érvelését, ami arra vonatkozott, hogy az RMDSZ-nek vajon miféle szerepe, lehetõsége, mozgástere lehet ebben a politikai helyzetben. Figyeltem most is és a külügyi bizottsági ülésén is. Én megértem azt, hogyha az ellenzék kvázi vétójogot kér az RMDSZ számára egy ilyen sorsdöntõ ügyben. Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy ezt maga az RMDSZ sem igényelte. Az a viszony, amelyet tulajdonképpen a romániai magyarság nevében megfogalmaztak itt többen, az a viszony, ami szembeállítja a romániai magyarságot és az RMDSZ-t a kormánnyal, számomra elfogadhatatlan. Én magam nem tapasztalom ezt a viszonyt, bár értem mindazokat az érdekeket és indokokat, amelyekbõl ezek a megfogalmazások az ellenzék számára adódnak.
Van egy alapvetõ kérdés mindazokban a vitáinkban, amelyeket itt folytatunk, nevezetesen az, hogy az integráció szempontjából mit jelent az alapszerzõdés. Nos, szerintem valószínû, sõt biztos, hogy az integrációs esélyeinket javítja. Azt viszont nem osztom, hogy ennek áraként meg kéne fizetnünk azt, hogy 57 rontaná vagy rontja a romániai magyar kisebbség helyzetét. Ezt nem gondolom és nem tudom elfogadni. Mint ahogy azt sem, ami a szlovák alapszerzõdéssel kapcsolatban többször megfogalmazódott itt, nevezetesen, hogy a szlovákiai magyarság helyzetének a romlásáért egyértelmûen és kizárólag a magyar-szlovák alapszerzõdés lenne felelõs.
Én azt gondolom, hogy ezt az ellenzék sem gondolja komolyan, hiszen nagyon jól tudták, ismerték mindazokat a kormányzati szándékokat, amelyek megfogalmazódtak kormányprogramban és egyéb dokumentumokban a szlovák oldalon. Másrészrõl azt sem gondolom, hogy azt várhatnánk, hogy néhány hónap vagy akár egy év alatt mindazok a várakozások teljesülhetnének, amelyek egyébként hosszú távon indokolhatók egy-egy ilyen alapszerzõdéssel kapcsolatban.
Végül egy gondolatot engedjenek még meg. Sokszor felmerül az, hogy vajon Románia rendelkezik-e valóságos és komoly politikai szándékkal a megbékélésre és az alapszerzõdésbe foglaltak megvalósítására. Mi mindvégig azt mondtuk, hogy az alapszerzõdés korrekt végrehajtása az, ami az elõnyöket - amiket felsoroltunk - biztosíthatja. Ha azonban az ellenzék azt gondolja, vagy bárki, hogy Románia nem fogja korrekt módon végrehajtani ezt az alapszerzõdést, akkor végképp érthetetlenek azok a nagyon nagy erõfeszítések, amelyek arra irányulnak, hogy egy ennél még keményebb, a magyar kisebbség számára és a magyar kormány számára is sokkal kedvezõbb alapszerzõdés megkötése reményében ne írjuk alá és ne kössük meg most ezt az alapszerzõdést. Mert miért gondolhatnánk, hogy ha ezt sem tartja be, akkor egy ennél számára nagyobb áldozatokkal járó alapszerzõdést be fog tartani? Ez - azt hiszem, hogy - elég kemény ellentmondás.
Végül én hiszem azt, remélem azt, hogy Romániában mégis csak létezik szándék a megbékélésre, a kiegyezésre és a kisebbség sorsának jobbítására. És hogy ha eddig történt is volna kísérlet román részrõl Magyarország nemzetközi tekintélyének, a magyarság jó hírének rontására vagy a kisebbségi magyarság asszimilációjára, akkor ezután nem lesz. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nevetséges módon olyan illúziókat táplálnék, amelyeket nem indokol sem a ma, sem a múlt. Mindössze azt akarom mondani, hogy az alapszerzõdés megkötése nem azt legitimizálja, ami Romániában történik vagy amit Románia tesz ma, hanem azt, amit a szerzõdés utáni cselekvési kényszer jelent. Meg akarjuk kötni az alapszerzõdést mint kiindulópontot, de a neheze utána következik. Végül azt tudom mondani, hogy megbékélni akarunk, de nem fogadunk vakságot. Köszönöm. (Taps a kormányzó pártok soraiban.)