DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt erdélyi Vendégek! Magyarországnak meggyõzõdésem szerint - és úgy tudom, hogy álláspontom még nagyon sokan osztják - csak két feltétel esetén érdemes tárgyalóasztalhoz ülni és szomszédaival, köztük román barátainkkal úgynevezett alapszerzõdést kötni.
Az egyik, ha egyeztetések, ha kölcsönös megértés és belátás alapján békés eszközökkel tud eredményt elérni a trianoni-párizsi határok legkirívóbb igazságtalanságainak orvoslása vonatkozásaiban, illetve el tudja érni, hogy a határok mentén élõ magyarság az önrendelkezés jogával, népszavazás útján döntsön sorsa felõl, egyebek közt államterületi hovatartozásáról is.
A másik, ha megfelelõ, pontosan körülírt és minden tekintetben kifogástalanul meghatározott autonómiát tud szerzõdésbe foglalni, a székelység, esetleg más magyar népcsoportok számára is.
Mindezek hiányában - ugyancsak többek véleménye szerint, és szerintem is természetesen -, teljesen felesleges, értelmetlen dolog tárgyalni és szerzõdést kötni. Az, hogy Magyarország most önként ismerje el, amit annak idején Trianonban és Párizsban erõnek erejével tukmáltak rá, nemcsak a józan belátással áll szöges ellentétben, de erkölcsileg is elfogadhatatlan, amennyiben az elszakított területek magyarságának több mint fele él a határok közvetlen közelében. Hogy ilyen körülmények között milyen, miféle magatartás..., minden további nélkül lemondani róluk, szóba se hozni hovatartozásuk kérdését, azt ítéljék meg az érintettek, a döntést ebben is a nemzeti közvéleményre bízom. Ellenben ezúttal is hangsúlyoznám: ha azt akarjuk, hogy a Kárpát-medence a demokrácia, a szabadság, egyenlõség, testvériség és a békésen egymás mellett élõk és együttmûködõ népek hazája legyen, elengedhetetlen, hogy az itt élõ népeket igazságos határok válasszák el, illetve kapcsolják össze.
Az 1920-tól eltelt évtizedeknek ugyanis nincs nagyobb tanulsága, mint az, hogy trianoni-párizsi alapon nincs és nem is lehet õszinte megbékélés és együttmûködés a Kárpát-medencében, holott Kossuth szavaival: "Az egység, egyetértés, testvériség magyar-román és szláv között, sohasem volt idõszerûbb, mint éppen napjainkban.
(19.00)
Javíthatatlan idealistának kellene lennem, ha a jelen viszonyok változatlan fenntartása mellett lehetségesnek tartanám az itt élõ népek közötti megbékélést, azon mód, hogy a méltányos és jogos magyar igények szóba se jöhetnek. És ezekrõl akkor is beszélnem kell, ha tisztában vagyok is vele, hogy korántsem fog mindenkinek tetszeni e Ház falai között és azokon kívül amit mondok, noha a nemtetszést teljesen természetesnek és magától érthetõnek tartom azután a négy évtized után, amely mögöttünk áll, melynek során a hivatalos kormánypolitika integráns része volt nemzetérdekeink feladása, megtagadása, sõt elárulása. Melynek során gyávaságra, bûntudatra, múltjának megtagadására nevelték népünket, melynek során üldözték a hazafiakat és a nemzeti érzést. Március 15-én nem lehetett kitûzni a nemzeti zászlót. Büntetõ cselekménynek, nacionalista magatartásnak számított a székely himnusz éneklése, és a nagyfõnök, a helytartó is csak annyit tudott, illetve odáig terjedt minden politikai bölcsessége, hogy - idézem - "a Magyar Népköztársaság kormányának nincsenek területi követelései" - eddig az idézet. Ilyen elõzmények az internacionalista maszlag és a kozmopolita mákony soha nem látott méretekben történt terjesztése, a közvélemény teljes félrevezetése és folyamatos, máig tartó félretájékoztatása után mi sem nehezebb, mint nemzeti érdekekrõl, kiváltképp is azokról mint evidenciákról beszélni, holott nincs a világon egyetlen elsõ- vagy másodrendû hatalom, birodalom vagy ország, amely lemondana a nemzeti érdekeirõl és ne azoktól vezettetve foglalna helyet és venne részt a nemzetközi politikában és ne azok nyomvonalán formálná meg külpolitikai törekvéseit.
Mennyivel inkább kötelessége mindez harapófogóba került, szakadék szélére sodródott, fennmaradásukért küzdõ kis népeknek és országoknak! Nemzeti 62 érdekeink, bel- és külpolitikai törekvéseink meghatározása szempontjából mint megkerülhetetlen alaptétel jön számításba, hogy Magyarország ott van, ahol a magyarok laknak, illetve pontosabban, ahol a magyarok egy tömbben élnek. Mai olvasó elsõsorban Bibó István mûveibõl ismerheti ezt. A gondolat azonban korántsem új. Mert aki ismeri Széchenyi István mûveit, tudhatja, hogy már a Világ címû kötetben is benne van, illetve megfogalmazódik. Mindez azonban mit sem változtat azon, hogy ezt a magyarok által lakott térséget tekinthetjük magyar földnek. És ha mindezek után elõvesszük és tanulmányozzuk a térképet, azonnal kitûnik, hogy ebbe mind északról, mind keletrõl és délrõl belevágnak a trianoni-párizsi határok és tisztán vagy csaknem teljesen tisztán ma is magyar lakosságú területeket hasítanak le.
Mindezek kapcsán szeretnék utalni rá, hogy az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet 1975. augusztus 1-jén aláírt záróokmánya, az úgynevezett. zöld könyv 1. fejezet 1. §-a is egyértelmûen mondja ki, idézem: "Úgy vélik, hogy határaik a nemzetközi joggal összhangban békés eszközökkel és megegyezéssel megváltoztathatók". Idézet bezárva.
Ezt a lehetõséget, mint ismeretes, a Balladur-terv elsõ változata is nyitva hagyta. Az akkor ügyeletes külpolitikai zseni azonban úgy reagált, hogy Magyarország nem a határok megváltoztatásában, hanem az átjárhatóságban érdekelt. Nem kommentálom. Párját ritkító, de legalábbis egyedülálló. Hasonlót ugyanis soha senki sem mondott 1100 éves itt-tartózkodásunk során.
Ami az autonómiát és az autonómiatörekvéseket illeti, csak olyan szerzõdést érdemes aláírni, amely olyan vagy hasonló feltételeket biztosít az elszakított területek magyarságának, illetve egy tömbben élõ részének, mint amilyenekkel az Olasz Köztársaságban a dél-tiroliaknál, vagy a Spanyol Királyságban a baszkoknál találkozhatunk. Enélkül bele sem szabad fognunk, indokolatlan és értelmetlen eljárás szerzõdést kötnünk. Senki, a világ egyetlen hatalma sem kívánhatja, hogy érdekeinkrõl, önmagunkról, hagyományainkról megfeledkezve rendezzük a szomszédsággal kapcsolatainkat. És a jelzett feltételek mellett is csak akkor, ha azokat magába az alapszerzõdésbe bele tudjuk foglalni, pontosan meg tudunk állapodni afelõl, hogy földrajzilag milyen térségekre kell kiterjedni az autonómiának, milyen jogosítványok illetik a kedvezményezetteket és hogy az autonómia kiépítésének milyen idõhatárok között kell végbemennie, hogy a szerzõdést a magunk részérõl is érvényesnek fogadhassuk el.
Ezúttal is szeretném hangsúlyozni, hogy a magam részérõl cseppet sem vagyok elégedett az európai normák általánosságban való emlegetésével, idézgetésével. Mindez számomra a letûnt idõket idézi, és épp oly nevetségesnek, álságosnak és semmitmondónak tartom, mint a proletár internacionalizmus sûrû emlegetését és a nemzetközi munkásmozgalom egyetemes érdekeire történt gyakori hivatkozásokat. Nem arról van szó, hogy Közép-Európa nem Európa. Igenis az, de Európának különös része, külön világ. Olyan térség, ahol nem lehet hangzatos általánosságban, mozgó, nagy eszmékkel, semmitmondó elvekkel és ideákkal, ajánlásokkal, fabatkát sem érõ tételekkel eredményt elérni és legfõképpen nem békét, barátságot teremteni az itt élõ népek között. Egyedül és kizárólag a valóságos helyzet gondos tanulmányozása és olyan rendszabályok kimunkálása segíthet, vezethet eredményre, melyeket kifejezetten erre a térségre, az itteni viszonyokra szabtak. Ezt figyelembe véve a leghatározottabban nevetséges, sõt kifejezetten komikus azzal dicsekedni és nagy eredménynek elkönyvelni, hogy a megkötendõ alapszerzõdés mellékletében sikerült lábjegyzetbe foglalni a halva született, eredményesen csak angyalok közt és csodák esetén alkalmazható 1201. ajánlást, amelyet - mint a gyakorlat mutatja - gyerekjáték kijátszani, megkerülni, figyelmen kívül hagyni.
A mellékletek, jegyzetek, illetve lábjegyzetek - mint általánosan is -, mert kiemelkedõ szerepet játszanak a tudományban, de kötve hiszem, sõt nyugodtan jelenthetem ki, kételkedem benne, hogy a külpolitikában és a diplomáciában is ugyanaz volna a szerepük. Köszönöm.