DR. SZABÓ LAJOS MÁTYÁS (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Vendégeink! Azt hiszem, hogy sokféle érv hangzott már el a mai napon pro és kontra, és azt is joggal hihetem, hogy egyikünk számára sem lesz az majd mindegy, hogy fiaink, unokáink valamikor, amikor õk lesznek felnõttek, mit olvashatnak majd egy korabeli, mondjuk, hatvan év múlva megírott, a térségrõl, benne hazánkról szóló történelemkönyvben. Azt hiszem, amikor ezzel kezdem hozzászólásom, nem véletlen, hiszen pontosan tudatában vagyok annak, hogy itt és most ellenzéki és kormánypárti, határon belül, határon kívül élõ magyar egyértelmûen ugyanazt szeretné. Hogyha ebbe a történelemkönyvbe valahonnan '89-'90-tõl és '96-tal a most elõttünk álló lépés megtételével is pozitív dolgok kerülhetnének e jövõbeni történelemkönyv lapjaira.
Mégis azt kell mondjam, hogy kételyeink támadnak akkor, amikor végighallgatom múlt pénteken a külügyi bizottság tagjaként a bizottság ülésén elhangzottakat és itt most a vita vége felé természetesen a mai napon is elhangzottakat. Miért? Mert miközben úgy érzem, hogy van egy kiváló történelmi pillanat arra, hogy ismét, a XX. század végén, válaszoljunk az oly sokszor föltett kérdésre, hogy hic et nunc, itt és most, mit jelent magyarnak lenni határon belül és kívül, mit jelent majd határon belül és kívül egy egységes Európában magyarnak lenni. Akkor e kérdésre adott válasz helyett azt kell tapasztaljam, hogy egy sor sokkal inkább - sajnos, hogy ezt kell állítsam, véleményem szerint - elõrehozott választási kampányszöveg hangzik el, semmint a közösen, mindenki által e kérdésre megtalálandó jó válaszok összepakolása.
Igen, az alapszerzõdésrõl van szó és pontosan ebben a szerzõdésben - ahogy ma volt hozzászóló - éppen rajzolódnak annak az új credónak az elemei, amelyet én most itt megpróbálok nem számon kérni, hanem nagyon szerényen és csöndesen felhívni szükségességére a figyelmet. Az elsõ, amely ebben a credóban az én véleményem szerint szerepelni fog, az az, hogy hívják majd bárhogy ezt a 64 területet, soha, mint ahogy most sem lehetünk egyedül, és nem is vagyunk egyedül. Ezért azok, akik a mai vitában vagy a külügyi bizottság ülésén elfeledkeztek arról, hogy itt, Közép- és Kelet-Európában és Nyugat-Európában etnikumok egész sora él ma is jól- rosszul, összeveszve, kibékülve, hol, milyen sorsot szerveztek maguknak épp egyes etnikumok tagjai. Azt hiszem egyértelmû, hogy ennek a "közösen vagyunk, sokan vagyunk"-érzésnek kell megfelelni és ennek felel meg a tervezett alapszerzõdés akkor, amikor több passzusában egy sor nemzetközileg érvényes szerzõdésre hivatkozik, emeli be a saját sáncain belülre és próbálja meg azt jogi normává tenni.
Azt hiszem, hogy akkor, amikor a teljes és szöges elutasítás véleményével találkozunk, azt érzelmi alapon egészen messzehatólag megfogalmazva, "százszor áruló", "koporsószög-beverés", meg nem is tudom, még a "történelmi árulás" fogalma is elhangzott, azt hiszem, hogy magukba kellene fordulniuk azoknak, akik e kifejezéseket használják, hiszen téves elemzés az, ami kiindulópontul szolgál ehhez a következtetéshez. Az elemzés egyik legkardinálisabb tévedése az, hogy vajon '89-'90-ben, abban a mérhetetlen történelmi fordulatban, amely bekövetkezett, mi is történik itt és most szûkebb hazánkkal és az egész minket körbevevõ Közép-Európával.
Tetszik, nem teszik, ebben a térségben, amikor a XX. század végén egy második birodalom omlott össze, az államok közül sokan Közép- és Kelet- Európában egyértelmûen a nemzetállami keretet próbálták meg választani saját törekvéseik eléréséhez, politikai függetlenségük fennen hangoztatásában. Keserû az az élmény, amely rá fogja döbbenteni valamennyi országot - amihez persze idõ kell -, hogy ennek túlpörgetése az a volt jugoszláv államok, tehát a délszláv háború útját jelenti. És mindenki, aki ma elfelejti azt, hogy ez a háború megoldást nyer, hogy a daytoni egyezménnyel radikálisan változik meg Közép-Európa geopolitikai és éppen pillanatnyi politikai helyzete, tévedés áldozata lesz. Hiszen nem feledhetjük el azt - mint mondtam a credo elsõ elemeként -, hogy közösségben élünk, nemcsak Európában, hanem a világban is. E háborús fészekre figyel a világ és nem engedheti meg azt, hogy önös érdekekbõl valaki úgy, ahogy azt külügyminiszter úr nagyon pontosan mondta, fölvesse - sajnos, a politikában a látszat sokszor ténnyé válik, tetszik, nem tetszik - egy új Bosznia esetleges veszélyét.
Én azt hiszem, hogy az alapszerzõdés akkor, amikor szolgálja a két állam közeledését, ezzel szolgálja a stabilitást, amikor egyértelmûen lehetõséget nyújt arra, hogy további szerzõdések köttessenek meg, amikor további együttmûködést javasolt például katonai téren is, akkor egyértelmûen azt a felismerést tükrözi, hogy itt és most ebben a térségben a második credo, ami megszületik, az a béke állandó igenlése, fenntartása az ilyen típusú stabilitás megõrzése.
A következõ credo, azt hiszem, nem lehet más, mint az, amire megint lehetõséget ad ez az alapszerzõdés, hogy a globális problémákat együtt próbáljuk meg elintézni. Ilyen szempontból, azt hiszem, a környezetvédelemre vonatkozó passzusra külön érdemes utalni.
(19.20)
A következõ credo-elem, véleményem szerint egyértelmûen az lehet, hogy ez a szerzõdés elõször foglalja betûbe a nyelvhasználat, általában a kisebbség, a közösség szabad identitásbirtoklását. És mindehhez ad médiumlehetõségeket is.
Végezetül azt szeretném mondani, hogy igen kiváló lehetõséget teremt arra, amire a nyugati fejlett ipari országok már régen rájöttek, hogy az igazi integrációs elem nem más, mint a gazdasági, a vállalkozásokban a közös - megmondom õszintén - együttesen mûvelt polgárosodásban rejlõ dolgok. Mert higgyék el uraim, sok szélsõséges elemnek nem igazán az etnikai ellentétek fájnak, hanem sokkal inkább a szociálisak, amelyeket nem merve kimondani, burkolva inkább új neonacionalizmust keltenek.
Én annak örülnék tehát végezetül, ha valamikor a majdan megszületõ tankönyvben ez szerepelne: "Magyarország a XX.-XXI. század fordulóján hosszú idõ után kilépett a történelmi fejlõdés hibás közép-kelet európai körébõl. Az ehhez vezetõ út a rendszerváltással vette kezdetét, s jó állomásának bizonyult a szomszédsággal kötött alapszerzõdések egész sora, köztük az 1996-ban - reményeim szerint - megkötendõ és ratifikálandó magyar-román alapszerzõdés. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokból.)
65