DR. KERESZTES SÁNDOR (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! A mai rendkívüli ülésünknek a célja az elõttünk lévõ alapszerzõdés-tervezet politikai értékelése. Ennek kapcsán szemügyre kell vennünk azt, hogy vajon szolgálja-e nemzeti, külpolitikai céljainkat, vagy nem. A céljaink ismeretesek: az európai integráció, a szomszédokkal való korrekt baráti együttélés és az ezekben az országokban élõ magyar testvéreink érdekeinek, identitásának a védelme.
Ez egy egységes nemzeti, politikai célt jelent, melynek egységbe foglalása a magyar-magyar találkozón valósult meg, egy olyan találkozón, ahol elõször ültek együtt a Kárpát-medence magyarjainak politikai vezetõi. Szûrös Mátyás ezt a határozatot tartalmilag nagyon jól összefoglalta számunkra. Ha most azt nézzük, hogy ez a szerzõdéstervezet, amely elõttünk van, szolgálja-e ezt a célt. Itt már elhangzott nagyon sokszor az, hogy nem, megemlítve némely pozitív vonatkozásait is.
A II. világháború után Európa két részre szakadt. A nyugati részen megindult egy fejlõdés, amely ma már mintává vált mindnyájunk számára. Ez egyidejûleg szolgálta az emberi méltóság biztosítását szolgáló emberi jogokat. A szubszidiaritás érvényesült akkor, amikor az államok tulajdonképpen az önigazgatás kereteivé váltak, és a szolidaritás pedig akkor, amikor ezekben az államokban az egyenlõtlenség kiegyenlítését célozták, és ugyanakkor a nemzetek között az államok közötti szolidáris problémáknak, a szolidarizmus alapján való megoldását. Keleten, térségünkben egész más volt a fejlõdés, hiszen a jaltai egyezmény a szovjet birodalom érdekszférájába sorolta ezeket az itt élõ államokat és népeket.
Itt egy fegyelem valósult meg, egy birodalom kiépítése, és az itt lévõ államoknak nem volt önálló külpolitikája. A külpolitika tulajdonképpen nem állt másból, mint a Szovjetunió külpolitikájának az átcsomagolása. És az egyes államok ezt az átcsomagolt szovjet érdekeket, birodalmi érdekeket szolgáló külpolitikát sajátjukként próbálták bemutatni a nemzetközi szervezetek elõtt. Sajnos, meg kell állapítanunk, hogy az ez idõ alatt kitermelõdött - bocsánat ezért a csúnya kifejezésért - diplomáciai kar, amely nagy része, a profi diplomaták, a képzésüket a Szovjetunióban nyerték, ezt tették magukévá, és kialakult egy szervilis magatartás az irányításban, egészen a legutóbbi idõkig, amelyre talán következtethetünk Szûrös Mátyás kijelentésébõl is.
A magyar külügyi vezetés mindig követte és végrehajtotta a moszkvai irányítást. Ez a diplomatákban kialakult alkalmazkodás az egész magyar külpolitikára van, kialakult egy alkalmazkodó politikai gyakorlatot, amiben mindig azt nézték, hogy mi az elvárás, és azt, hogy lehet valahogy úgy csomagolni, mintha egy önálló valami lenne. Most engem nagyon meglepett, meg kell mondanom - sajnálom, hogy nincs itt most a miniszterelnök úr -, mikor az idei nagyköveti értekezleten bejelentette azt a nagyköveteknek, hogy ez alatt a kormány alatt most újra a karrierdiplomaták kerültek pozícióba, tehát a hozzáértõ emberek, és azok intézik a magyar külügyeket.
Megfeledkezett arról, hogy most egy kormányváltozás volt, de '90-ben rendszerváltozás volt. És érthetõ, hogy az akkori magyar kormány olyan hiteles személyeket igyekezett kulcshelyekre küldeni, akiknek a személye egyben bizonyította azt, hogy itt valami más élet indul el az országban, mint ami eddig volt. És ha talán nyelvtudásban, bizonyos protokolláris ismeretekben hiányos is volt a képzésük, de azért eleget tettek a megbízatásuknak. Nem mondom azt természetesen - nem kívánok általánosítani -, hogy minden régi diplomata ilyen volt, ennyire szervilis volt, mert hiszen nagyon sokan, amikor a reformmozgalom már megindult, magukévá tették annak a célkitûzéseit, és azt állomáshelyeiken képviselték is. Én is ismertem ilyeneket, de félek, amikor most az alapszerzõdéseket divattá tettük - elnézést kérek ezért a szóért -, valahogy azt hisszük, hogy ez egy olyan eszköz, amely feltétlenül nélkülözhetetlen és szükséges érdekeink érvényre juttatására, én azt hiszem, hogy téves úton járunk. És különösen akkor járunk téves úton, hogyha a diplomatáink és maga a külügyminiszter úr és a külügyminisztérium az alkalmazkodástól indíttatva szinte elõre azt mérlegeli, hogy milyen elvárás lehet azok részérõl, akiktõl döntés függ, hogy ezt a bizonyos integrációs külpolitikai célt mikor és hogyan fogjuk elérni.
66
(19.30)
Ahelyett, hogy egységesnek tekintik a nemzeti külpolitikánkat, s felvállalják az ütközéseket, igyekezzenek meggyõzni azokat a tényezõket, akiket illet, hogy a mi célkitûzéseink, a mostaniak, egybeesnek, szinkronban vannak a mostani nemzetközi politikai filozófiával, mert hiszen mi ma már rég nem nemzetállamban gondolkozunk, hanem akkor, amikor az egész Kárpát-medence magyarságát szeretnénk integrálni egy ilyen - elõbb már említett - európai struktúrába, akkor tulajdonképpen egy igazi európai, egységes megoldásra törekszünk, nem pedig csupán látszatmegoldásra.
És azok a szomszéd partnereink, akiknek a magatartásáról szó esett, hogy itt még nemzetállamban gondolkoznak, sõt alkotmányuk ezt expressis verbis ki is mondja, egy retrográd irányt képviselnek, amelyik nem esik egybe az európai integrációs célkitûzésekkel, és meg kellene értetnünk a világ közvéleményével is azt, hogy felelõsségük van az iránt, hogy meggyõzzék ezeket az országokat és azok népeit, hogy változtassanak a gondolkozáson, váljanak alkalmassá arra, hogy integrálódhassanak egy ilyen közösségbe, amely az elõbbi értékek megvalósítására törekszik, mert hogyha csupán itt államoknak a csatlakozását érik el anélkül, hogy ezek a problémák megoldódnak, akkor nemcsak a térségi, de az egész európai stabilitást veszélyeztetik.
Természetesen ugyanakkor minden ráhatást meg kell tenni a szomszéd népekkel is, hogy ezt megértessük velük, hogy mi nem ellenük kívánunk tenni valamit. Éppen ezért én a magam, pártunk, és azt hiszem, az egész ellenzék nevében is kénytelen vagyok disztancírozni magamat Kávássy képviselõtársunknak a kijelentésétõl, mert hiszen mi nem határmódosításokban gondolkozunk, (Taps a bal oldalon.) ez nem szerepel a magyar politika célkitûzései között, helyette baráti jobbot nyújtunk, békében, egymás kultúrájának, állampolgárainak kölcsönös tiszteletében szeretnénk együtt élni, anélkül azonban, hogy feladnánk saját identitásunkat. Mi nem ellenük foglalunk állást, hanem ez ellen a politikai gondolkozás ellen, amely a politikájukat meghatározza. És ezért szeretnénk mindenféleképpen meggyõzni õket, hogy ilyen tényként értékeljék a mi törekvéseinket.
Legyen szabad most kitérnem még egy kérdésre. (Az elnök pohara megkocogtatásával jelzi a felszólalási idõ leteltét.)