DR. DORNBACH ALAJOS (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Az Alkotmánybíróság itt ma már többször hivatkozott 1993. évben meghozott határozata elég részletesen elemzi, hogy a magyar parlamentet és a magyar kormányt milyen kötelezettségek terhelik a párizsi békeszerzõdéssel kapcsolatban. Hozzátegyem, mint az államtitkár úr az elõterjesztése során is hangsúlyozta, az Alkotmánybíróság 1993. december 31-éig adott határidõt a kormánynak, hogy nyújtson be elõterjesztést a párizsi békeszerzõdés 27. cikkelye (2) pontjában foglalt kötelezettségek végrehajtására.
Fel kell azonban itt idéznünk az állampolgárokat ért egyes vagyoni károk kárpótlásáról szóló, 1991-ben és '92-ben meghozott törvényeket. A magyar parlament 1991-ben és '92-ben rendezni rendelte kárpótlás formájában - tehát részleges kártalanítás formájában - mindazoknak az állampolgároknak a kárait, akiket a II. világháború alatt faji, vallási, politikai okból alkalmazott diszkrimináció folytán vagy a II. világháborút követõen az állami önkény folytán kellett elszenvedni. Tehát az egyes állampolgárokat ért vagyoni kárpótlások kérdését a törvényhozás egységesen rendezte. Vannak azonban speciális ügyek. Ilyen speciális ügy a vallási felekezeteket ért vagyoni kárpótlás ügye, amelyet az egyházi ingatlanok tulajdonjoga rendezésérõl szóló külön törvényben szabályozott az Országgyûlés, megkülönböztetett figyelmet tulajdonítva ennek a nem állampolgári körnek, tehát ahol nem állampolgárok jogosultak bizonyos kárpótlásra, kiemelve a jelentõségüket. És hangsúlyozom: nem minden jogi személy kárpótlásáról rendelkezett a törvényhozás.
A párizsi békeszerzõdés viszont 1945-ben, majd 1946-ban a magyar parlament a '46. évi XXV. törvényben a zsidóság közösségi kártalanításáról rendelkezett. Nevezetesen: itt most kizárólag azt a kárpótlási kötelezettséget tárgyaljuk, amelyet a békeszerzõdés annak folytán rótt a magyar államra, hogy igen sok zsidó magyar állampolgár, zsidó származású vagy izraelita felekezetû állampolgár, felekezeti vagy a zsidó népcsoporthoz tartozás folytán, származása folytán elszenvedett diszkrimináció során elpusztultak, és vagyonuk örökösök jelentkezése nélkül maradt hátra. Ez a vagyon, jól tudjuk, de azt hiszem, nem árt ismét felidézni, mert a történelemben eléggé egyedülálló eset történt, minden jelentõs vagyontárgy elkobzását és nyilvántartásba vételét és a vagyonok jelentõs tömegének állami letétként kezelését eredményezte. Az elpusztultaknak egy része örököst hagyott hátra, az örökösök az igényüket érvényesítették. Ahol örökös nem érvényesítette az igényét, a megmaradt vagyonnak a zsidó közösségek részére kiadását rendelte el a párizsi békeszerzõdés.
Itt felelõsséget vizsgálni egyszerûen nincs helye, hogy ki felel ezért, ki nem felel - Varga László képviselõ úr egy figyelemreméltó gondolatot mondott, hogy a náci birodalom felelõssége is fennáll -, természetesen, de nem ebben a kérdésben. Itt arról van szó, hogy a magyar állam például letétként kezelte a tömegében nagyon is pontosan körülhatárolható vagyont, és elmulasztotta... A '45 utáni magyar kormányok ezt a vagyontömeget is úgy kezelték, mint a többi magyar
llampolgár és jogi személy vagyonát: önkényesen bánt vele, törvényellenesen felhasználta saját rövid távú céljaira. Nem államosította, hanem elmulasztotta az állam szerveinek a kezelésében lévõ vagyont visszaadni a jogos tulajdonosának, hanem egyszerûen sajátjaként rendelkezett vele. Ez ilyen tekintetben egy tekintet alá esik az államosított vagyonnal, és az Alkotmánybíróság - nem kívánom idézni, az idõbõl ki nem fussak -, az Alkotmánybíróság pontosan kifejti, hogy az államosítás kapcsán keletkezõ kártalanítási igények nem különböznek a nem államosítás folytán, például a zsidó közösségeket illetõ vagyonoknak az állam által önkényesen történõ elidegenítése folytán okozott károktól. Nincs különbség, azonosan kell kezelni.
(12.30)
Tekintettel arra, hogy 1945 után olyan óriási vagyontömeg cserélt gazdát illegitim módon, teljes kártérítésrõl szó sem lehet. Éppen ezért az Alkotmánybíróság azt mondja - pontosan a párizsi békeszerzõdéssel kapcsolatos rendelkezéseiben is utal rá -, hogy ennek a kérdésnek a kezelését is összhangba kell hozni az egyéb kártalanítási rendelkezésekkel. Tehát a mértéket és a módot hasonló paraméterek, hasonló rendezõ elvek szerint kell alkalmazni.
Itt az egyik képviselõtársunk felszólalásában azt hiányolta, hogy nem lenne szabad egy ilyen országgyûlési határozati javaslatot, elõterjesztést tárgyalnunk addig, amíg nem történik meg a pontos leltárba vétele az érintett vagyontömegnek, amíg pontos tényállást nem regisztrálunk. Ha veszik a képviselõ hölgyek és urak a fáradságot, és elolvassák az Alkotmánybíróság határozatát, az sok oldalon keresztül igen pontos tényállást regisztrál. Nagyon pontos elemzõmunka elõzte meg, levéltári közlemények jelentek meg. Ha veszik a fáradságot, utánanézhetnek. Ezeknek a vagyonoknak a volumene, sorsa nagyobb mélységben semmiféle további elemzõmunkával nem lenne tisztázható. Hozzávetõleges nagysága pontosan megítélhetõ. Körülbelül ugyanolyan pontossággal, mint a '45 után egyéb módszerekkel, az államosításokkal megsemmisített, vagy illegitim módon eltulajdonított vagyonoknak a mértékét, azt sem lehet pontosan meghatározni.
Tekintettel arra, hogy lényegében véve részleges, már-már jelképes mértékû kárpótlást képes alkalmazni a magyar állam, így nincs is értelme, hogy elkezdjünk centizõ, méricskélõ, forintokra menõ kárfelmérést végezni, itt nem kártérítésrõl van szó. Arra a magyar állam, sajnos, képtelen, és belátható idõn belül képtelen is lesz. Éppen ezért az Alkotmánybíróság megfelelõ, méltányos, arányos kártalanítást irányzott elõ, aminthogy a kárpótlási törvényeink is hasonló mértékeket alkalmaztak. Nemzetközi példákat tudok idézni, ha bármelyiküket érdekli, szívesen rendelkezésükre bocsátom, hozzáférhetõ a parlamenti könyvtárban is.
A Német Szövetségi Köztársaságban 1952-ben Adenauer kancellár, amikor a zsidó közösségek képviselõivel szerzõdést kötött a zsidó közösségi kártalanításra - bár ott személyi kártalanításról is szó van -, már akkor méltányos, az ország teherbíró képességét figyelembe vevõ kártalanítást helyeztek kilátásba. Olyan megfogalmazásokat használtak, hogy "arra törekszenek, hogy méltányos kártalanítást nyújtsanak" tíz éven belül. Ott sem vállaltak egzakt kötelezettségeket. Nyilván itt is egy lojális, mértéktartó kártalanításról lehet szó.
A most elõttünk fekvõ határozati javaslat arra ad felhatalmazást a kormánynak, hogy hozza létre azt a közalapítványt, amelyik átvenné az 1945-ben felállított, de azóta lényegében mûködését beszüntetett zsidó helyreállítási alap szerepét, és közalapítványi formában kezelje a kártalanítás formájában részükre juttatandó vagyont, amely részben kárpótlási jegyekbõl, részben a zsidó közösségeket megilletõ muzeális értékeknek zsidó szervezetek kezelésében lévõ közgyûjteményekben való elhelyezésérõl, és bizonyos célszerûen szükséges és hasznosítható ingatlanok juttatásából fog állni. Ez felel meg egyébként például a felekezetek kárpótlása szellemének is.
Ez a határozati javaslat csupán a rendezõ elvekre ad eligazítást és ad felhatalmazást a kormánynak, hogy végezze el a meghozandó jövõbeni törvények elõkészítését, és törekedjen egyetértést kialakítani az érintettek köreivel.
A kárpótlás kérdése fájdalmas és súlyos kérdés. Nagyon nagy tehertételt ró az országra. A mi képviselõcsoportunk 1990-ben, `91-ben ismételten hangsúlyozta, hogy csak rendkívül korlátozott, a rászorultság és a méltányosság szempontjait figyelembe vevõ kárpótlásra van lehetõség. Sajnos, az elõzõ években egy szélesebb dimenzióba helyezte az akkori parlament és a kormány ezt a folyamatot, ezt szeretnénk korlátozni és minél elõbb lezárni. Köszönöm. (Taps.)