DONÁTH LÁSZLÓ (MSZP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Nem kívánok elõadást tartani, valójában elegendõ lenne Torgyán úr kérdésére válaszolni, hiszen nemcsak õt nyugtalanítja, hogy meddig és hogyan kell adóból jóvátenni vagy kárpótolni valamit, valakit. Mégis egy példabeszédet mondanék csupán.
Van valami hasonlóság a múlt heti zsinagógai együttlétünkön, Torgyán úr. Ön volt ott, Isépy úr, Orbán úr mellettem. Jó három órán keresztül - most már négy órája, öt órája itt ülünk - ebben az inkább szatócs-, mint zsinagógai hangulatban. Volt egy furcsa, megfoghatatlan, késõbb néven nevezhetõ hiányérzetem a zsinagógában. A legkülönfélébb szónokok, rabbik mondtak köszönetet a magyar államnak, mely nem kímélvén a pénzt, egymilliárd kétszázmillió forintot biztosított arra, hogy ez az Európa legnagyobb zsinagógája - Herzl Tivadar szülõháza környékén - újra rendbetétessék.
Egyetlenegy rabbi vagy zsidó elöljáró nem akadt, aki azt mondta volna, hogy bárcsak egy maradt volna életben a 600 ezer közül, akit megöltek.
(14.00)
Ön itt azzal jön elõ, az unokájának kell-e fizetni? Tudja, mit mondok én önnek? Amíg magyar nemzet létezik, addig magyar ember nem felejtkezhet el arról a gaztettrõl, amit a Sztójay-kormány és a megelõzõ kormányok elkövettek. (Taps.) Ha ez mégis így történne, akkor ön is, meg én is, az egész munkálkodásunkkal ebben a Házban haszontalannak bizonyulunk. Az egy más kérdés, hogy bár összetartozik a példabeszéddel, hogy itt sem fáj senkinek, csak a pénz nagysága, mibõl áll majd össze a vagyon, miközben ha az ember kárt okozott - és ezt önnek, ki sûrûn szorongatja a Bibliát jobbjában, tudnia kellene -, hogy addig kell megbékélni felebarátainkkal, míg az úton együtt vagyunk velük, és addig kell helyrehozni a bûnt, a lopást vagy bármilyen egyéb gaztettet, mielõtt az ember az oltár elé menne. Itt kérem, két hetet adtak arra 1944-ben a Sztójay-rendelet nyomán, hogy a zsidók jegygyûrûiket, nyakláncaikat és egyéb vagyonukat beszolgáltassák vagy jegyzékbe vétessék. Ötven év telt el azóta, hogy ez a bizonyos párizsi megállapodás 27. § (2) pontja kötelezte volt a mindenkori magyar kormányt, hogy adja vissza. És van egy nagyon furcsa, majdnemhogy kedves, az Alkotmánybíróság is idézõjelbe tette volt az egyik kijelentést, ezt felolvasom önnek, illetve önöknek:
"Az aranyérméket és a rúdaranyat a Magyar Nemzeti Bank vásárolta meg. Az ellenérték a Pénzügyminisztérium javára elkülönített számlára került. Az aranytárgyakból a törtarany részeket beolvasztották. Az értékesíthetõ tárgyakat belföldön az Óra- és Ékszerkereskedelmi Vállalaton keresztül, külföldön pedig az ARTEX-en keresztül értékesítették." Az átvizsgált iratalanyokban utalás található arra nézve, elõírták a muzeális tárgyaknak a múzeum részére történõ
tadását. Ennek a rendelkezésnek a végrehajtására nézve azonban semmiféle adat nem volt fellelhetõ, sem a múzeum megnevezése, sem az átadott tárgyak jegyzéke nem került elõ, így még az sem állapítható meg, hogy az említett rendelkezést egyáltalán végrehajtották-e. Így hát az idézõjelbe tett szó, a feldolgozás ezen módja folyamatosan történt meg 1948. szeptember 15-tõl 1981-ig.
Bujkál az igazság az ön szavaiban, csak mindig félig. Az Alkotmánybíróság felhívására az e tárgyban lefolytatott vizsgálat alapján a pénzügyminiszter és a Magyar Nemzeti Bank elnöke írásban egybehangzóan úgy nyilatkozott, hogy a Magyar Nemzeti Bank ez idõ szerint eredetben nem õriz olyan nemesfém tárgyakat, rúd- és törtaranyat, drágakövet, amelyeket az 1600/1944. ME-rendelet alapján helyeztek letétbe, vagy a rendelet 17. § (3) bekezdése alapján kerültek elkobzásra.
Torgyán Úr! Nincs meg a kitört aranyfog, a jegygyûrû, a nyaklánc és a többi érték, amelyet a magyar állam ezen Ház képviselõinek I., II. zsidótörvény alkalmával való szavazása nyomán elrabolt emberektõl. Ha önnek van jogérzéke, van emberi tisztessége, akkor legkevesebb, csöndbe marad, ha nem tud egyetérteni azzal, hogy ennek valamely töredéke azoknak, akik még életben vannak, juttassék vissza. Azzal együtt, hogy meg kell mondanom, nem értek egyet a kárpótlási törvényekkel, ezzel sem értek egyet, mert ex gratiae fogalmaz, részleges és behatárolt körû, márpedig az én értékrendem azon elv szerint mozog, hogy amit valakitõl elvettek, vissza kell adni. Ha az életét vették el, akkor pedig némán félre kell állni a sorban. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)