RUSZNÁK MIKLÓS (KDNP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Igen tisztelt megfogyatkozott Ház! Tisztelt Országgyûlés! Ha röviden fogalmaznám meg beszédem lényegét, akkor azt kellene mondanom, hogy a demokrácia lényege mûveltség és a tiszta erkölcs.
Tisztelt Ház! Úgy gondolom, hogy véget ért a rendszerváltás romantikus idõszaka. Most már világosan látható a félidõben, hogy elérkezett a dráma, a tragikomédia ideje akár a gazdaságban, akár az állampolgárok életében. Ez a kormány is bebizonyította, hogy nem tudott a nagy szakértelmével csodát teremteni az elmúlt két évben, s nem tudott a társadalommal megállapodást kötni, amit bizonyít a nagymértékû elszegényedés, a cél nélküli gazdasági, politikai szervezetlenség, a társadalmi elégedetlenség, a párbeszéd hiánya a néppel. Pedig a demokrácia csak akkor válthatja be a népnek hozzá fûzõdõ reményeit, sõt csak akkor érdemli meg a demokrácia nevet, ha nem a nép által és a néppel való kormányzásban merül ki, hanem teljesen a népért való kormányzást is jelenti.
A népért és a nép által való kormányzás nem ugyanaz. Elvileg szolgálhatja a nép érdekét az egyeduralom, vagy egy kiváltságos csoporturalom is, de erre csupán az uralkodók magas erkölcsében lelhetünk biztosítékot. Az emberi természet ingatagsága és a hatalom megrontó szelleme miatt nagyon törékeny biztosíték, és önérzetes ember az ilyen rendszert legfeljebb tûrheti, ha már megvan, de kívánni méltatlan egy szabad emberhez.
A nép által való kormányzást jogi törvényekkel lehet biztosítani, a nép érdekében való kormányzást csak az szavatolja, ha maga a nép elég magas mûveltséggel bír érdekeinek felismerésére, megfelelõ erkölcsi képessége van azok szolgálatára, és hajlandó jogaiért áldozatot hozni. Ha a nép nem tudja felismerni valódi érdekeit, akkor alkalmatlan emberek kezébe teszi le a vezetés jogát, akik rosszul vagy önérdekükben használják a közhatalmat, sõt a nép érdekeivel ellentétes cselekedetre is rábírhatják és föllelkesíthetik a népet. A mûveletlen és durva erkölcsû nép is könnyen üresfejû és alávaló demagógok hálójába esik, akik az állam szekerét a szakadékba viszik, és a népet népérdekek elleni cselekvésre tudják biztatni. Különösen a demokráciában igaz ez a szállóige, hogy minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Eldurvult erkölcsû népet egy kiváló személy vagy egy szellemileg és erkölcsileg kimûvelt csoport sikeresebben kormányozhat, mint maga az ilyen nép. Önmaga sikeres kormányzására csak mûvelt és erkölcsös nép képes. Montesquieu szerint a demokrácia alapja egyenesen az erény. Ezen nem erkölcsi vagy vallási erényt ért, hanem polgári értelemben vett erényt, tehát a hazának és az egyenlõségnek szeretetét.
Egyetlen rendszernek nincs olyan nagy szüksége példát adó magas eszményekre, mint a demokráciának, mert benne nem a kevesek, hanem a sokaság alakítja ki a közakaratot. A demokráciában magának az egész népnek kell eltelve lennie a közjó iránti áldozatkészségtõl, a magas eszmények adta hevülettõl, s attól a tisztelettõl, mellyel a kormányzói képességekkel bírókra feltekint, rájuk ruházván a közhatalmat. Minél bonyolultabbá válik a politika, minél több életviszonyra hat ki az állam akarata, annál lelkiismeretesebb ítélõerõt, annál pontosabb tájékozódást igényel.
Itt lép elõtérbe a nép szellemi és erkölcsi nevelésének fontossága, a nyíltságának, a vitáknak és a sajtó szabadságának és lelkiismeretességének fontossága. A demokráciát ugyanis veszedelmes kerítõk veszik körül. Ott settenkedik körülötte a demagógia, amely az utolsó népszerûségének hízeleg. Ott leselkedik a hazugság, hiszen a sokaság rendszerint lusta az igazság kinyomozására és aranyigazságnak veszik a nagyszájú kleónok vádjait és mocskolódásait. Ott feni rá tõrét a terror, a többség ugyanis hajlandó elnyomni a kisebbséget, a kisebbség viszont terrorral véli pótolni azt, amit a törvényes versenyben elvesztett. Ott ássa a demokrácia lába alatt a buktatót a dilettantizmus, a nagyszájú értelmetlenség, a szakértelem hiánya, amely alkalmatlan embereket fontos posztokra állít és a tanulatlanságot gátlástalan bátorsággal ruházza föl, amely a tömeg, az összeverõdött csoportok lármás követelõzésével akarja lerontani a népnek törvényes akarat-kijelentéseit.
A legnagyobb veszély, amely a demokráciát fenyegeti, éppen a felelõtlenség, melyet a lelkiismeretlenség szül és a tudatlanság bátorít. A felelõsség érzése a sokaságban megoszlik. Az egyén a sokaságban a cselekvés felelõsségének már olyan csekély részét tulajdonítja magának, hogy a sokaságban az egyéni felelõsség szinte egészen megsemmisül. Aki pedig a felelõsséget nem érzi, az kinyitotta a kaput a legalávalóbb cselekedetek elõtt is. Ezekkel a kerítõkkel szemben kell a nép lelkiismeretének ébren õrt állnia a mûveltség és az erkölcs eszméivel. Mert amikor napirend utáni hozzászólásomat úgy kezdtem, hogy a demokrácia lényege mûveltség és a tiszta erkölcs, akkor most az iskolaév kezdetén nem szabad megfeledkeznünk a pedagógusokról, az óvónõkrõl, a tanárokról s mindazokról, akik a felnövekvõ nemzedéket oktatják, és az Európai Unióhoz való csatlakozás reményében alapvetõ mûveltségre tanítják.
Olvasom az egyik újságban, hogy leértékelõdött napjainkra a mûveltség. Ez sem könnyíti meg azoknak az életét, akik komolyan gondolják, hogy valamiféle tudást akarnak a gyermekek fejébe töltögetni. Itt a tanév elején jó lenne a nyári szünetet követõen a tervezhetõ jövõ tudatával kezdeni. Ehelyett fokozza a rossz közérzetet az a sokféle bizonytalansági tényezõ, amely a naponkénti gondokra még rárakódik. A holtfáradtan hazaérõ óvónõt, tanítót, tanárt a médiumok ezerféle hírrel bombázzák: emelkedik a kötelezõ óraszám, de hogy mennyivel és mikortól, az a hírek és cáfolatok halmazából már nehezen bogozható ki.
Tudjuk, elbocsátások várhatók, beszélnek 30 ezerrõl, 20 ezerrõl, aztán mondják, hogy ez a szám eltúlzott. Csak annak közülük lassan már senki nem ad hitelt. Elcsépelt dolog a nemzet napszámosát emlegetni, és nemcsak azért, mert egy magára kicsit is adó napszámos ennyiért közelébe sem menne a munkának. Amikor ez a szólás keletkezett, a tanítók, tanárok javadalmazásuk alacsony volta ellenére legalább valamilyen társadalmi megbecsülést élvezhettek. Mára ez is eltûnt. Az iskola a társadalom indulatainak gyûjtõszelencéjévé vált. Hozzájuk lehet emelt hangon szólni, szülõnek, gyereknek, hivatali felettesnek egyaránt. Nem kétséges, sajnos, vannak köztük olyanok, akik rászolgálnak az ilyesfajta megnyilvánulásokra, de õk a kivételek. A többség teszi a dolgát, hivatástudatból, vagy megszállottságból, némelyiket már csak a tehetetlenségi erõ lökdösi elõre, másikat pedig a dac fûti.
(14.50)
Gyakran elgondolkodom, mi az az erõ, amely embereket ilyen körülmények között évtizedeken át ezen a pályán tud tartani? Talán az, hogy csodálatos dolog az iskola, hogy aki gyerekek között él, az nem tud soha igazán megöregedni, holtig megõriz valamit magában az egykori kamaszból, s valahol még mindig hisz abban, hogy történhet bármi, szeptemberben el kell kezdõdni a tanításnak, és a gyermekek zöme a lelke mélyén vágyik a szépre és a jóra.
Ám éppen ezért óriási a felelõsség is. Nem csupán a miénk, a tanároké, a társadalomé is. A pedagógustársadalom közérzete régen volt ennyire rossz. Egyre többen érzik, hogy érdekeiket határozottabban kellene képviselniük - de hogyan? Kinek a pénztárcája enged meg elhúzódó sztrájkot? Ráadásul a tananyagot egyszer úgyis meg kell tanítani, nem maradhat a diákok fejében teljes sötétség. Ha volt sztrájk, ha nem. Azonban a nyomasztó napi gondok között felõrlõdnek a pedagógusok, és nem csupán szakmájuk újabb eredményeivel nem képesek lépést tartani, hanem sokszor már tisztességesen kialudni sem tudják magukat, mert tudatuk alján örökösen ott bujkál a félelem a közelebbi és a távolabbi jövõtõl.
Minden ország, amely gazdasági téren nagyot lépett elõre, úgy indított, hogy az oktatásra fordított összegeket megnövelte. Olyan beruházás ez, amelynek megtérülése ugyan nagyon lassú folyamat, azonban biztosan megtérül. Egyre többet beszélünk a közös Európáról, csatlakozási törekvéseinkrõl. Ennek ellenére viszont lehetetlen európai mûveltséggel rendelkezõ emberek nélkül - s itt nem csupán egy kis létszámú elitrõl van szó. Azok a gyerekek, akik most fejezik be vagy most kezdik el akár általános, akár középiskolájukat, a harmadik évezred elsõ évében fognak érettségi vizsgát tenni és a felnõttkorba bemenni.
Vajon a mai magyar iskola által, a jelenlegi körülmények között nyújtható tudás megfelel-e az új évezred követelményeinek? Vagy marad minden a régiben, s miközben néhány milliárdot megtakarít az állam az iskolán, olyan károk keletkeznek, amelyek rendbetétele akár évtizedekig is eltarthat - ha ugyan egyáltalán akkor még rendbe lehet tenni? Van-e idõ egyszeri és megismételhetetlen életünkben újabb és újabb zsákutcába vezetõ kísérletezésekre? A demokrácia a legeszményibb, de egyben a legnehezebb kormányforma. Rousseau, a múlt századi demokráciák szellemi atyja emberek közt egyenesen megvalósíthatatlannak találta. "Ha volna egy nép - írta -, amely csupa istenbõl állna, bizonyára demokratikusan kormányozná magát. Az embernek azonban ez a tökéletes kormányforma nem való." A keresztény ember mégsem adhat Rousseau-nak igazat, a demokrácia, a tökéletes kormányforma igenis embernek való, de csak azoknak az embereknek való, akikben emberi méltóságnak öntudata, az Isten és az emberek iránti felelõsségének érzése elevenen él. Akik soha nem felejthetik el, hogy embernek lenni annyit tesz, mint hasonlítani Istenhez. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a KDNP padsoraiban.)