DR. SEMJÉN ZSOLT (KDNP): Köszönöm a szót, tisztelt elnök asszony, és köszönöm a figyelmét azoknak a képviselõtársaimnak, akik itt maradtak, hogy meghallgassák napirend utáni felszólalásomat Márton Áron püspökrõl. Külön öröm számomra, hogy itt van dr. Keresztes Sándor képviselõ úr is, aki személyesen ismerte, és kapcsolatban állt a püspök úrral.
Tisztelt Ház! Ezekben a napokban - augusztus 28-án - ünnepeltük Márton Áron születésének 100. évfordulóját. Méltó, hogy - különösen a honfoglalás 1100. és a magyar kereszténység 1000. évében - a magyar Országgyûlésben is elhangozzék megemlékezés Erdély nagy püspökérõl. Mert Márton Áron nem pusztán Erdély egy püspöke, hanem õ: ERDÉLY PÜSPÖKE. Híveinek, magyar népének megtartója.
Ahogy a Márton Áron Társaságtól kapott dokumentumokból felszólalásomra készültem, egyre világosabbá vált számomra, hogy semmiféle retorika, semmiféle filológiai precizitás nem olyan hiteles, nem olyan pontos és nem olyan igaz, mint az, ahogy erdélyi egyházmegyéjének papjai, hívei, az õ népe látja és láttatja. Ezért a püspök úr életének-tanításának felvázolásában az õ utódjának, dr. Jakubinyi György érsek úrnak Márton Áron halála utáni napokban írt megemlékezését használom fel, szinte szó szerinti hûséggel.
Csíkszentdomokosban, abban a hagyományõrzõ székely községben született, amelynek határában egykor Báthori Endrét, a fejedelem- bíborost megölték. Közel 300 év fordultával született ott Márton Áron, s akkor még senki sem sejtette, hogy a község az õ személyében engesztel majd a szomorú emlékért.
Azt mondják róla, olyan volt, mint a többi dolgos csíki gyermek. Érettségi után a frontra került, és hadnagyként tette le a fegyvert az elsõ világháború végén. Még egy ideig a csíki hegyekben látták, kaszával a vállán, mint a többi legényt. A hívó szó egyre erõsebb, egyre világosabb lett. Látta népe nyomorát, látta a lelki szükséget is. Nem tudott ellenállni a hívó szónak, s 1920-ban jelentkezett a gyulafehérvári papneveldében. 1924. július 6-án szentelték pappá.
Következtek a papi állomáshelyek. Volt káplán és helyi lelkész, volt plébános és egyetemi szónok, volt katolikus népszövetségi elnök és népnevelõ folyóirat alapító-szerkesztõje. Munkás évei során volt alkalma megismerni nemcsak a katolikus tömegeket, de a szórványt is. Kapcsolatba került minden társadalmi réteggel. A gondviselés úgy intézte, hogy mire apostolutód lett, tapasztalatból ismerje az apostoli munka minden hazai lehetõségét. Még aulista is volt, és Majláth püspök kíséretében jutott el "ad limina Apostolorum" Rómába, hogy aztán majd csak 1970-ben láthassa viszont az örök várost, harminckét évi püspökség után.
1938 karácsonyán bejelentették a lapok Márton Áron püspöki kinevezését. S akkor megvalósult százezrek régi óhaja: a Székelyföld székely püspököt kapott. 1939. február 12-én püspökké szentelték Márton Áron fõesperes kanonokot, a város plébánosát, a Szent Mihály templomban. Õ lett Erdély hetvennegyedik püspöke.
1940-ben a bécsi döntés õrhelyén találta a püspököt. Gyulafehérvárról román állampolgárként látogatta évenként többször is egyházmegyéjének Magyarországhoz visszatért részeit, a kolozsvári helynökséget is. Tudta mi a kötelessége. 1944. május 18-án a papszentelés alkalmával a kolozsvári Szent Mihály-templom szószékérõl tiltakozott a jelen lévõ városi vezetõség elõtt a zsidók elhurcolása ellen. Értésére adták, hogy mint "külföldi" személynek, többé nemkívánatosnak tekintik látogatásait. Márton Áron akkor is tisztán látott.
Aki felemelte szavát 1944-ben a fasizmus ellen, annak joga volt tiltakozni 1948-ban a testvéregyház, az erdélyi görög katolikusok megsemmisítése, az egyházi iskolák bezárása, az egyházi vagyon elkobzása ellen. Aki kiállt egyszer az igazság mellett, az következetes maradt ehhez a lépéshez mindhalálig.
Bérmaútjai valóságos diadalmenethez hasonlítottak. Mindenütt vigasztalt, tanított, bátorított. Amikor 1949 júniusában útra indult a fõváros felé, zsebében az egyházat védõ tervezettel, már nem ért célhoz. Útközben letartóztatták.
Közel hat esztendõ telt el különbözõ börtönökben, kezdve a Tisza- parti Máramaros-szigettel, amit õ úgy tekintett, mint hat évi lelkigyakorlatot.
Tisztelõi végre kieszközölték szabadon bocsátását. De a püspököt csak egy érdekelte: feltételek mellett még a szabadság sem kellett neki. Megkapta anélkül. 1955 vízkeresztje táján elhagyta börtönét, és gyümölcsoltóra visszatérhetett püspöki székhelyére.
Ismét járni kezdte egyházmegyéjét. Az eredmény óriási: mintha mindenki mély álomból ébredne - új élet, új lendület, itthon van a püspök. A kispapok is hazaszállingóztak, s ettõl kezdve itt tanultak a szatmári, váradi, temesvári bezárt papneveldék növendékei is, sõt egy ideig a moldvai csángók is.
1957-ben Márton Áront rendelet zárja palotájába és székesegyházába. Kispapjai hozzájárnak órára, mert õ nem mehet át az öt percre fekvõ szemináriumba. A fehérvári remete most sem pihent: irányított, embereket fogadott, írt és fordított. Kényszerlakhelyérõl akkor sem mozdulhatott el, amikor egyik öccsét temették. Talán elmehetett volna a temetésre - ha kéri. De Márton Áron sohasem kért. Szerinte az emberi jogok velünk születettek, nem a hatalmasok ajándéka, amelyért könyörögni kell.
1967 õszén bíboros járt az országban, a bécsi Franz König. A román pátriárka vendége volt. Szerette volna meglátogatni az ország egyetlen katolikus megyéspüspökét is. Mivel nem volt a "programban", a vendégfogadó gazda nem teljesíthette a kérést, de elrendelték, hogy jöjjön Márton Áron a fõvárosba. A püspök nem mehet - mondta -, hiszen kényszerlakhelyen van.
Autóval vitték fel Bukarestbe. Azonnal visszaadták polgárjogait, a szabad mozgási lehetõséget és személyazonossági igazolványt is kapott. S a püspök, mint 17 évvel azelõtt, ismét csak azt kérdezte: mik a feltételek? Mert feltételeket nem fogad el. S a válasz: elfogadják õt úgy, amint van. Mert tudták, hogy amit mond, azt is gondolja. S ez a legszebb elismerés azok részérõl, akik ennek a nagy püspöknek a szenvedését okozták.
(15.00)
Mindezt Márton Áron maga mesélte el kispapjainak, mikor 1967. november 26-án elõször jelent meg körükben, 10 év után. Elejét akarta venni a rágalmazó híreszteléseknek, mintha szabadságának ára lett volna. A hit, a szabadság, a legszentebb eszmények az õ számára szentek voltak, sohasem képezték alkudozás tárgyát.
1968 tavaszától ismét megindult bérmaútjaira. Mint címerében a sziklára tapadó fenyõ, olyan szívós volt az öreg püspök. Jelszava a Tours-i Szent Mártoné: Non recuso laborem - nem futok a munka elõl, nem utasítom el a szenvedést. 1970-ben, 1971-ben és 1974-ben Rómában járt. Az örök város élõ vértanúként fogadta. Segédpüspököt kapott - a maga jelöltjét -, de hivatalban kellett maradnia, mert neve varázsszóként hatott a hívek és a nemhívõk körében.
Márton Áron már ekkor az, aki a történelem számára marad. Az ajánlott 75 éven túl még 9 évig kellett hordoznia a püspökség terhét.
1971. október 15-én a pápa magánkönyvtárában VI. Pál pápa felállva fogadja, és elébe siet a püspöknek. A körülállók - Rómában tanuló növendékei is - meghatódva nézik az õsz püspököt, amint letérdel Krisztus helytartója elõtt. A 74 éves pápa magához öleli a 75 éves püspököt. S amikor a Szentatya arra inti a növendékeket, hogy mindenben kövessék püspöküket, mert szent, a pápai dicséret szavába belepirul a csíki püspök. Sohasem törekedett a nagyok elismerésére, de a pápai szó kötelez. Ezekben a napokban a szinódusra gyûlt püspökök csodálkozva hallgatják a keleti vég ékes latinul szóló püspökét.
1976. június 20-án a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyház zsúfolásig megtelt. Márton Áron püspök utoljára szentelt papokat. Érezte õ is. Ismételten elcsuklott a hangja, sírás fojtogatta. A diakonátust már átadta segédpüspökének, de pappá õ akarta szentelni fiait.
Eljött 1980 tavasza. Súlyos betegen fekszik az ágyában, s eddigi, többszörös lemondását nem fogadta el a Szentszék. A tavasz meghozta a nuncius látogatását, s a püspök ismét benyújtotta lemondását. A Szentatya április 2-i keltezéssel most már elfogadta, és személyesen táviratozott a nagy püspöknek, ami a megtiszteltetés ritka jele. Sajnálatát fejezte ki a lemondás ténye fölött, de érveit elfogadta. S a táviratban - a megérdemelt méltatás közben - elhangzott a legtalálóbb pápai elismerés: integerrimus Domini famulus - az Úr legbecsületesebb, kifogástalan szolgája.
Székesegyháza búcsúnapján reggel halt meg, háromnegyed 9 lehetett. És Assisi Szent Ferenc napján temették el a stigmás kezû szent egyszerû fiát, a terciáriuszt. Temetése méltó volt hozzá. Az esztergomi bíboros, öt katolikus püspök - nem számítva a görögöket -, mintegy 450 pap s a hívek tömege kísérte el utolsó útjára a székesegyházi kripta ajtajáig. Még többen is lettek volna, ha itt-ott - még szülõfalujában is - az utolsó pillanatban vissza nem mondja a turisztikai hivatal a megrendelt "társasutazást".
A román ortodox egyházat, a magyar református, evangélikus és unitárius, a szász evangélikus egyházakat püspökeik képviselték. A helyi izraelita hitközség is lerótta a tisztelet adóját a nagy halottal szemben. Ott volt a "kultusz ügyosztály" képviselete is, egyébként az államiak teljesen távol tartották magukat. Ez is sokat mond a püspök szerepérõl: õ az egyházé, õ a mi halottunk.
Azt mondják, annak idején érseki kinevezést is kapott, de ez a címe nem fordul elõ a hivatalos szentszéki kimutatásokban. Bíboros is csak azért nem lett, mert kisebbségi sorsban élõ nép fia és püspöke volt. De mit számít a külsõ elismerés Isten elõtt?
A gyulafehérvári érsekség az 1996-os esztendõt Márton Áron-évvé nyilvánította a nagy mártír püspök születésének 100. évfordulója tiszteletére.
Tisztelt Ház! Engedjék meg nekem még egy idézetet, amely, úgy gondolom, hogy nagyon megszívlelendõ mindannyiunk számára. Márton Áron a köz javának a szolgálatáról így vallott: "Csakis az erkölcsileg érett, lelkiismeretes és felelõsségük tudatában lévõ emberek tudják a köz javát õszintén, önzetlenül szolgálni, és csak az ilyen emberekbõl álló társadalom tudja az ember méltóságát és elidegeníthetetlen jogait tiszteletben tartani. Aki a közügyek iránt közömbös, vagy emberi tekintetbõl vagy pillanatnyi haszonért azokkal üzérkedik, a saját becsületével együtt elárulja a nép ügyét."
Erdély püspöke rendíthetetlenül kiállt az erdélyi magyarság sorsának az igazságos rendezéséért, amikor a történelem meghamisításával, jogfosztással az erdélyi magyarság teljes elhallgattatására, õsi földjérõl való eltüntetésére törtek.
Életében mindenkiben élt a tudat, hogy az õsi püspöki palotában, az egykori fejedelmi székhelyen él és imádkozik Erdély õrtállója. Befejezésül a csíksomlyóiak fohászát idézem: "Márton Áron, Erdély püspöke, Isten szolgája, imádkozz nemzetünkért!" Köszönöm a figyelmet. (Taps.)