DR. SZABÓ IVÁN (MDNP): Tisztelt Elnök Asszony! Kedves Képviselõtársaim! Zsigmond Attila egy család nézõpontjából a kormányzat kétéves munkájának az értékelését - ha szabad így fogalmaznom - alulnézetben adta meg, és azt hiszem, hogy ez indokolt e parlament falai között is, mert a sok magasröptû eszmefuttatás mögött nem szabad elfelejtenünk, hogy mindenféle GDP, mindenféle egyensúly, mindenféle növekedés mögött minden kormánynak - és ennek a parlamentnek elsõsorban - a társadalmat alkotó egyént, a társadalmat alkotó egyének közösségeit - köztük elsõsorban a családot - kell figyelembe vegyék akkor, amikor intézkedéseik várható hatását számításba veszik.
Zsigmond Attila elmondta a családi háztartáson belüli dolgot, én két, a háztartáson kívüli dologra szeretném ráirányítani még a figyelmet, úgy, ahogy ezt megélték azok az emberek, akikrõl az õ modelljében szó volt. Az elsõ, amire emlékezhetünk, hogy a családfõ rendõr. Ennek a rendõrnek a közérzete ma Magyarországon rossz. Ennek a rendõrnek a közérzete azért rossz, mert volt egy élményanyaga - fõleg, aki idõsebb rendõr -, hogy egy idõszakban, amikor Magyarország rendõrállam volt, abszolút tekintélynek örvendett, és tõle féltek.
Most megfordult a világ: õ fél a társadalomtól, õ fél az utcán végigmenni, és ez legalább olyan rossz, mint amikor tõle félt a társadalom. Átestünk a ló másik oldalára. Egész egyszerûen arról van szó, hogy a rendõrség tevékenysége ellehetetlenült, és ez tükrözõdik azokon a jövedelmi viszonyokon is, amelyeken a rendõrség az elmúlt hat esztendõben végigment.
1994 óta egy rendõr reáljövedelme 20 százalékkal csökkent, de ha '90-tõl számítjuk, akkor 45 százalékkal. Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon, hogy ma a rendõrségnél 3 ezer rendõri poszt betöltetlen. Ennek a közbiztonságra rettenetesen nagy a hatása, mégpedig nem úgy, hogy ez a kimutatható statisztikákban is mindenütt rögtön tükrözõdik, hanem az emberek közérzeti szintjén, hiszen tudjuk jól, hogy az állampolgárok egy jelentõs része már nem tud, nem akar vagy nem mer bejelentéssel, feljelentéssel élni akkor sem, ha valamilyen injúria éri.
Ha megnézzük azt, hogy miért ilyen kevés a rendõr, miért hagyják el ennyien a pályát, a felmérések szerint három ok van. Az egyik a jövedelemhiány, nem ez áll az elsõ helyen, hanem az elsõ helyen a nem megfelelõ vezetést említik a leszerelõk, a második helyen pedig az életet, a családi életet felborító rendkívül sok túlórát.
Ha a túlórát nézzük, akkor ez világos, hogy visszavezet a létszámhiányra, a létszámhiány ismét a jövedelemviszonyokra, és ez a kör bezárul. Egy rendõr csak akkor lehet igazán elégedett, ha elõveszi a felsõoktatási dolgozóknak a statisztikáját, és meg tudja állapítani azt, hogy egy rendõr, egy átlag közrendõr, egy zászlósnak a jövedelme egy fõiskolai tanársegédével, jobb esetben egy fõiskolai docensével egyenlõ, és legjobb esetben az egyetemi tanár egy megyei rendõrfõkapitány fizetését éri el, nem kell kétségbeejtõ számokat gondolni, mindez 58-60 ezer forint havonta.
Ebben a vonatkozásban még azt is mondhatnánk, hogy a társadalmi hasznosság szempontjából jól állunk. Ami a társadalomra veszélyes, az az, hogy oly mértékig szétszakadtak ezek a jövedelmek, hogyha ezt az egyetemi tanárt vagy ezt a megyei rendõrfõkapitányt, aki körülbelül e körül keres, összehasonlítjuk más szférákban keletkezõ jövedelmekkel - ahol a havi 4 és 600 ezer forintos jövedelmek is nem egy funkcióra korlátozódnak - akkor világosan látjuk, hogy ez a terület, a közbiztonság területe miért jutott olyan állapotba, mint amilyenbe.
És még egyet tapasztal ez a rendõr. Azt a furcsa helyzetet, hogy technikailag teljesen elmaradott a rendõrség, és nincs a bûnüldözéshez megfelelõ eszköz ahhoz, hogy menjenek. Most már hallottuk azt, hogy kerékpáros osztagok lesznek, gondolom, a kocsitolvajokat nem fogják túlzottan gyorsan utolérni, ha kerékpárral erednek a nyomukba.
De ennek van azért egy komoly számadata is, kedves képviselõtársaim. Európai átlagban úgy néz ki a dolog, hogy a dologi felhasználása a rendõrségre jutó költségvetésnek és a személyi között egy 60-40 százalékos arány áll fenn, vagyis sokkal többet, másfélszer annyit fordítanak dologi eszközökre, mint a személyi jövedelemre. Magyarországon a személyi is nagyon alacsony, és ezek mellett alakul ki az az arány, hogy 28 százaléka dologi és a 72 százalék a személyi jövedelemre fordított. Magyarul, a dologi lassan már a nullához fog konvergálni.
Gondolhatnánk azt - miután a családon belül megláttuk, hogy egy ápolónõnek a helyzete, a diákok helyzete milyen, vagy egy közrendõr helyzete milyen -, hogy talán a családnak az egyetlen vállalkozó tagja valamit mégis jobban fel tud mutatni ebben a középvállalkozói körben. Tisztelt Képviselõtársaim! Hogyha õt megnézzük, õ sincs rózsás helyzetben, fõleg akkor, hogyha hitt annak a gazdasági-társadalmi fejlõdésnek, amelyik egy polgárosuló Magyarországot mutatott, amikor a kisvállalkozások száma gyorsan szaporodott, és 1993-ban üzlete bõvítésére is felvett hitelt, az akkori szinten 25,3 százalékos hitelkamatnak a szintjén. Ez a hitelkamat '95-ben 32,4, 1996 augusztusában 30 százalék.
A növekmény majdnem annyi, mint amennyit egy üzleti haszonból ma ki tud hozni. Világos, hogy ezen az úton nem tud továbbmenni, ennek eredményeképpen belecsúszik vagy fölszámol a feketegazdaságba, ennek eredményeképpen nem fizet energiaköltséget, mert megpróbálja lekötni még az óra elõtt az áramot, de tud egy tisztességes ajánlatot tenni a rendõr sógorának: jöjjön hozzá feketén dolgozni - mert hogyha meg tudják úszni tb-járulék nélkül és bejelentés nélkül - akkor még a vállalkozás egy kicsit megy, és netán a rendõr is jobban jár, mintha közfeladatokat látna el.
És hogy mennyire leállt ez a polgárosodás, mennyire leállt a kisvállalkozásoknak a finanszírozása, ezt néhány szám - azt hiszem - igen plasztikusan mutatja.
Az egzisztenciahiteleknek az alakulása. Kedves Képviselõtársaim! 1993-ban egzisztenciahitelt fölvettek 21,72 milliárd forint összegben, '94-ben több mint 29 milliárd forint összegben, '95-ben ez visszaesett 4 milliárdra, és '96-ban eddig egy félmilliárdot sem éri el (Moraj.) az egzisztenciahitelek része, de a Pénzügyminisztériumtól kapott adatok szerint az egzisztenciahitelek visszafizetésénél és törlesztésénél semmiféle fennakadás nincs, ezek nem bukott hitelek. Pénzügyminiszteri hivatalos adatokat idéztem.
Kedves Képviselõtársaim! Nem azért csináltunk egy családmodellt, hogy ezzel valami irodalmi mûfajt - ahogy ezt Gaál Gyula képviselõtársunk mondta - hozzunk ide a Ház elé, hanem hogy szembesítsük a tisztelt Házat, hogy hogy éli meg a társadalom ezeket a kérdéseket.
(15.20)
Én azt hiszem, hogy ezt a szempontot semmiképp nem lehet figyelmen kívül hagyni egyetlenegy összehasonlításban.
Elfogadjuk és mi is azt állítjuk, hogy a rendszerváltozásnak vannak szükségszerû olyan terhei, amelyeket a lakosságnak kénytelen- kelletlen, de viselnie kell. Egyetlen támpontunk van ahhoz, hogy hol ér véget a szükségszerû átalakítási költség, és hol kezdõdik el a kormányzati. 1994-ig, és ezt sem kormánypárti, sem ellenzéki képviselõtársaim nemigen vitatják és vitathatják, Magyarország a volt szocialista országok közül, amelyeknek társadalmi-gazdasági struktúrája többé-kevésbé megfelelt a magyarnak, Magyarország élen járt. Azóta az következett be, hogy Magyarországon a változásnak a strukturális átalakulása lefékezõdött. Ma minden volt szocialista országban 5-7 százalék közötti GDP-növekedés van. A volt szocialista országok legtöbbjében, még a szétváláskor reménytelen gazdasági egységként ítélt, közgazdászok által annak ítélt Szlovákiában is 9 százalékos ipari növekedés mutatható ki, Csehországban, még Szlovéniában is 10 körül van idén - Magyarország az 1 százalékot is nehezen üti. Tehát miközben ezekben az országokban egy látványos növekedési periódust élünk immár két éve, ez az a két év, amikor Magyarországon a 3-ról visszament elõször 1,5-re és idén 1 százalék alá a GDP növekedése és az iparitermelés-növekedés is.
Tehát amikor mi a családon keresztül mutatjuk be a terheket, arra is szeretnénk rámutatni, hogy e terhek jelentõs része nem szükségszerû, mert az azonos pozícióban lévõ volt szocialista országok döntõ hányadában nem úgy történik az átalakulás, van egy tartósnak mutatkozó növekedés, van egy kibontakozás, értéktermelõ folyamatoktól várják és nem pénzügyi virmanoktól a társadalom gazdasági átalakulását.
És mivel nem szeretnék helyemre visszaülve kétpercezni olyan kérdésben, amelyik elhangzott a miniszterelnöki expozéban, két kérdésre szeretnék reagálni. Az egyik kérdés, amit úgy látom, nem úszunk meg a kormányzati ciklus végéig, hogy fél évrõl fél évre a miniszterelnök úr az energiaár-emelés elmaradását a korábbi kormányzat részérõl úgy hozza föl, mint a mai bajok eredendõ okát. Ismét és ismét én is kénytelen vagyok elmondani, hogy 1994. január 1-jével két dolog vált aktuálissá a kétkulcsos áfában: az alsó, 6 százalékos áfakulcs megszüntetése és az energiaár-emelés. Fillérre ma is kimutatható, és merem remélni, minden papír megvan a Pénzügyminisztériumban abból az idõbõl: ez a megoldás, hogy a társadalmat ne egy határnapon érje ez a terhelés - széthúztuk, augusztusra visszamenve, '93-ban augusztus 1-jével, a kétkulcsos áfát a tisztelt Háznak a döntésével elõrehoztuk, tehát itt egy jelentõs elõrehozatal történt, és azonos mértékû teheremelkedéssel, ami átlagban január 1-jének felelt volna meg, július 1-jétõl az energiaár- emelést. Nem tehetünk róla, hogy az új kormány az önkormányzati választásokra való tekintettel ezt a július 1-jét elpechelte és eltolta egy fél esztendõvel késõbbre. Ezt nem róhatja föl. Ha megtette volna, pontosan úgy történt volna, mintha január 1-jével megemeltük volna, és az áfát is csak akkor.
A másik kérdés, amirõl beszélnem kell, az pedig a bizonyos HungarHotels-ügy. Tisztelt Képviselõtársaim! A HungarHotels-ügy, úgy látszik, az állatorvosi ló esete. Itt egyetlenegy dologról van szó: nem jó az, ha a gazdasági folyamatokba kézi vezérléssel benyúlnak. Ha önök a Világgazdaság címû újság múlt heti számát elolvassák, ott megtalálnak egy számítást, hogy az idõbeli veszteségbõl, a tulajdoni hányad változásából, kamatveszteségekbõl 8 milliárdot mutatott ki a Világgazdaság, ennyit bukott a magyar állam azon, hogy nem úgy és akkor, hanem most privatizálta a HungarHotelst. Meg kell mondanom, a gazdasági szakértõi a Magyar Demokrata Néppártnak csak 4,2 milliárdot hoztak ki, tehát ilyen értelemben a Világgazdaság címû laphoz képest a felét. De akár 4 milliárd, akár 8 milliárd, ha átlagértékben azt veszem, hogy ez 6 milliárd körül lehet reálisan, akkor azt kell mondanom, kedves képviselõtársaim, ez az az összeg, amivel például idén az összes kórházi konszolidációt végre lehetett volna hajtani, amire nincs pénze a kormánynak. Egyetlenegy avatatlan kézzel. való közbenyúlása egyetlen privatizációs folyamatnak, ez a kormány kritikája. Köszönöm. (Taps a jobb oldalon.)