SZALAY GÁBOR (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Balsay képviselõtársunk szakmailag gondos felszólalásának egy elemét szeretném kiragadni, és arra reflektálni röviden, a kárfelelõsség kérdésére. Õ kevésnek találja azt a felsõ határt, amit a törvényjavaslat megszab, nevezetesen, hogy körülbelül 100 millió SDR erejéig az engedélyes, vagyis az üzemeltetõ viselné a kárfelelõsséget; efölött, 300 millió SDR határig pedig maga az állam.
Igazának bizonyítására a csernobili baleset anyagi következményeit idézi, és a kettõ párba állítva valóban azt mutatja, hogy itt, ezek a számok esetleg alacsonyan kerültek meghatározásra. Azonban két dologra szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik az, hogy az atomkárokért való polgári jogi felelõsség 1963- ban Bécsben aláírt egyezménye, illetve ennek a felülvizsgálati tárgyalásai - amelyek már a végéhez közelednek, de nem fejezõdtek be - nemzetközileg ugyanezeket a határokat állapítja meg.
Tehát Magyarország - ha éppen akarná - persze eltérhetne fölfelé ezektõl az értékektõl, de feltehetõen jó oka van a nemzetközi szakmai közvéleménynek, hogy ilyen szinten állította be ezeket a számokat. Miért van jó oka? Nyilvánvalóan azért, mert minél magasabban húzzuk meg ezeket a határokat, annál drágább az áramnak a fogyasztói ára, hiszen nem kell elfelejteni, hogy az, hogy a kárfelelõsség intézményét bevezetjük, az valamelyest emelni fogja - például az említett számok esetében Magyarországon körülbelül 5-6-7 fillérrel fogja kilowattóránként emelni - az áram árát.
Most meg lehet magasabban húzni a kárfelelõsség felsõ határát, akkor ennek megfelelõbben drágábba kerül az áram fogyasztói ára. Tehát játszani kell egyrészt azzal, hogy mit érdemes védenünk kárfelelõsség szempontjából, és másodszor pedig azt kell figyelembe venni, hogy mi ennek az ára. Ez úgy tûnik, hogy ez a szám (Az elnök pohara megkocogtatásával jelzi a felszólalási idõ leteltét.) egy mindenki számára elfogadható közepes értéket ad. (Taps a kormánypárti padsorokból.)