KERTÉSZ ISTVÁN (MSZP): Bauer képviselõtársam hozzászólásához szeretnék szólni néhány szóban. Tisztázni kellene ezeket a dolgokat. Teljesen igaza van a gondolatmenetének, én magam is afelé hajlítom a véleményemet - és nem is kell különösebben hajlítani, hiszen korábbi vitákban is errõl volt szó -, hogy ha van költségvetési lehetõség, és vannak az államháztartáson belül lehetõségek családok támogatására, akkor azt direkt módon azoknak a részére kell adni, akik valóban rászorulók. És mindaddig igaz ez, ameddig ezeknek a rászorulóknak juttatott támogatásnak nem tudjuk legalább a reálértékét szinten tartani, amíg nem érünk el egy olyan szintet, ami a hasznosságnak megfelelõ ráfordítási szint vagy kiadási szint.
Ezért igazából nem értek egyet azzal, hogy a személyi jövedelemadó- rendszer mint adókedvezmény kezelje ezt a családi jellegû vonást. Miért nem értek egyet azzal? Félreértés ne essék, itt klasszikusan mondhatnám azt is, hogy a képviselõk saját maguk ellen szólnak, amikor ez ellen felemelik a szavukat. Nekem is van két gyerekem. Úgy gondolom, hogy számomra ez az ezer forintos adókedvezmény nem ér annyit, mint annak a családnak a számára, aki egyébként családi pótlékra jogosult. Hiszen számára az összes jövedelmébõl a családi pótlék érzékelhetõ százalékot tesz ki, számomra ez az adókedvezmény százalékok töredékében lenne kifejezhetõ.
És még egyet a gondolatmenetben. Nem kell feltétlenül az adóterhelés csökkenésének más réteg adóterhelését növelõ hatásúnak lenni. Az egy másik módszer, amit az elõzõ kormányzat kipróbált. És ez az, hogy az "állam bácsi" a külsõ-belsõ adósság növelésébõl fedezte ezt. Megtehette, valóban. És akkor ennek nincsen kárvallottja? De, kérem szépen, mindannyian kárvallottjai vagyunk. A külsõ-belsõ adósság növelése egyértelmûen inflációnövelõ hatású, és az infláción keresztül teríti rá a társadalom egészére ezeket az intézkedéseket. Nem ártana, ha valaki ennek a gondolatmenetnek is a végére járna. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)