SZALAY GÁBOR (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársaim! Az atomenergia alkalmazásáról törvényt alkotni nem könnyû feladat, hisz kevés olyan területe van a tudománynak, a gazdaságnak, az életnek, mely annyi indulat felkeltésére képes, mint éppen ez a témakör.
Az egymással vitázó felek általában tények egyoldalú csoportosításával, kisebb-nagyobb elferdítésével operálva, álláspontjuknak megfelelõ érzelmi és politikai hátteret biztosítva igyekeznek nemegyszer elõítéletes véleményüket a társadalomra rákényszeríteni, vagy azt elõítéletesen befolyásolni. Épp ezért társadalmilag rendkívül kényes és viharos vizeken hajózunk mindannyian, akik az atomenergiáról szóló törvény megalkotásában részt veszünk.
A kérdés azonban nem az, tisztelt képviselõtársaim, hogy szeretjük- e a radioaktív anyagok, a nukleáris anyagok alkalmazását az élet és gazdaság különféle területein, hogy szeretjük-e az atomenergia alkalmazását - így beleértve természetesen az atomerõmûveket is -, hanem az a kérdés, hogy vajon ki tudjuk-e váltani mindezek alkalmazását a belátható jövõn belül? Fel tudjuk-e ezt másra váltani, helyettesíteni tudjuk-e az atomenergia alkalmazását valami mással?
(13.30)
Amennyiben erre a kérdésre a válasz nemleges, márpedig nemleges a válasz, akkor különösen nyilvánvaló, hogy helyes törekvés az atomenergia alkalmazásának gyakorlati változásait új törvény megalkotásával nyomon követni, legális mederben tartani, és fejlesztési irányait befolyásolni.
Ez az elõttünk fekvõ törvényjavaslat évekig tartó és igen széles körû egyeztetõmunka után került benyújtásra, hisz a tét jelentõs, a téma jogos aggályokat és nem kevés elõítéletet egyaránt kelt, s ráadásul csak nemzetközileg harmonizálva kezelhetõ, hisz míg még az atomenergia békés célú felhasználásának elõnyei országhatáron belül jelentkeznek, addig a nagyon csekély, de teljesen ki nem zárható esetleges balesetek hátrányos következményeit természetesen a nemzetközi határok sem tartóztathatják fel.
Így megalkotandó atomenergia-törvényünknek összhangban kell lennie egyrészt azzal a hét, Magyarország által is aláírt multilaterális egyezménnyel, melyek a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnél vannak letétbe helyezve, másrészt az OECD Nukleáris Energiaügynökség által kidolgozott alapelvekkel, hiszen - mint az talán ismert - az ez évben elnyert OECD-tagságunk lehetõvé tette, hogy mintegy két hónappal ezelõtt Magyarország a Nukleáris Energiaügynökség tagjává vált.
Harmadrészt ennek a törvénynek összhangban kell vagy kellene lennie a fejlett ipari államok mértékadó, belsõ atomjogaival. Az elõttünk fekvõ új atomenergia-törvénytervezet lényegében megfelel a mértékadó nemzetközi gyakorlatnak, illetve a fejlõdés irányának.
A fejlett nyugati országokban, különösen azokban, amelyek atomfegyverrel rendelkeznek, az atomenergia alkalmazásának törvényi szintû szabályozására nem sokkal a II. világháború befejeztét követõen került sor, például Angliában, az USA-ban és Kanadában 1946-ban alkották meg az elsõ atomenergia-törvényt, Japánban 1955-ben.
Az atomenergiáról szóló törvényeket azután a '70-es, '80-as években minden országban többször módosították, illetve újabb törvényekkel egészítették ki, vagy éppen új törvénnyel váltották fel. Az újraszabályozás célja kivétel nélkül, minden esetben a korszerûsítés, és a nemzetközi követelményeknek való megfelelés igénye volt.
Világosan kell látnunk, hogy az atomenergia kérdésköre Magyarországon ez ideig is kielégítõen volt szabályozva. Az atomenergiáról szóló 1980. évi I. törvény - az úgynevezett atomtörvény - elfogadása idején korszerû normarendszernek számított, rendelkezései viszonylag könnyen és gyorsan mentek át a gyakorlatba.
A törvény módosítására csak 1987-ben, a csernobili balesetet követõen, majd 1995-ben, a villamos energia termelésérõl, szállításáról és szolgáltatásáról szóló 1994. évi törvény módosításakor került sor.
A hatályos atomtörvény több alapelvi jelentõségû rendelkezése ma is helytálló. Ugyanakkor az országban végbement társadalmi és gazdasági átalakulás, a piacgazdaság kiépülése, a tulajdonviszonyok módosulása, a koncesszió, illetve a privatizáció új törvényi rendelkezései, a közigazgatás változása, a helyi önkormányzatok megjelenése, a nemzetközi kapcsolatok és kötelezettségek bõvülése, valamint az atomenergia alkalmazásának biztonságára vonatkozó nemzetközi ajánlások és elvárások fejlõdése szükségessé, és ma már elengedhetetlenné teszi az atomenergiával kapcsolatos jogszabályok átfogó, a törvényt is érintõ korszerûsítését. Ennek láttunk most neki itt a parlamentben.
Az új atomtörvény rendelkezései az atomerõmûvön kívül kiterjednek valamennyi nukleáris létesítményre, a radioaktív izotópok és az ionizáló sugárzások sokrétû tudományos, ipari, mezõgazdasági, orvosi felhasználására, a sugárvédelemre is.
Szabályozza továbbá ez a törvényjavaslat az atomsorompó-rendszerrel kapcsolatos hatósági tevékenységet, és ezen belül a nukleáris exportot és importot. Nem minõsíthetõ tehát kizárólag energetikai törvénynek, mivel az atomenergia alkalmazásának teljes körét átfogja.
Az új törvény elfogadás esetén több területen rendkívül fontos elõrelépést jelent. A két leglényegesebb újdonság vitathatatlanul a kárfelelõsségrõl szóló V. fejezet, valamint a Központi Nukleáris Pénzügyi Alapról szóló VI. fejezet. Ezzel a két kérdéskörrel kívánnék most a továbbiakban egy kicsit részletesebben foglalkozni.
A kárfelelõsségi rendszerrõl: a nukleáris károkért való felelõsségi rendszer alapvetõ tétele a felelõsségnek az üzemeltetõre, a engedélyesre való ráruházása, aki atomkárokért feltétlen felelõsséggel tartozik. Mindez azt jelenti, hogy az atomkárokért kizárólag az engedélyes felelõs, függetlenül attól, hogy a károk kinek a tevékenységére vezethetõk vissza. Ez az elv az új magyar atomtörvényben megtalálható tehát, amikor kimondja, hogy a nukleáris létesítmény engedélyese köteles az e törvényben meghatározott atomkárt megtéríteni, s e felelõssége alól csak egészen kivételes, és magában az új atomtörvényben meghatározott esetekben mentesülhet.
A nukleáris kárfelelõsség nemzetközi egyezmények értelmében - s a legtöbb fejlett ipari állam belsõ joga szerint is - az engedélyes felelõsségének felsõ határa nukleáris balesetenként meghatározott összeg. Ezen összeg elõteremtéséért, illetve készenlétben tartásáért az engedélyes felelõs. A jelenleg hatályos, tehát a régi atomtörvény, a jelenleg hatályos magyar szabályozás éppen e tekintetben hiányos, és a nukleáris kárfelelõsségre vonatkozó magyar belsõ jog egyik legnagyobb fogyatékossága, hogy az engedélyes részérõl nincs garantálva a kárfelelõsségi összeg, a felsõ határ.
Tehát nincs biztosítva az, hogy engedélyes ezt az összeget egy esetleges baleset esetén a károsultak számára valóban ki is tudja majd fizetni. Ezt a problémát a modern piacgazdaságokban kétféleképpen oldják meg. Az egyik megoldás szerint az engedélyes köteles az általa üzemeltetett nukleáris létesítményre biztosítást kötni, s baleset esetén a biztosító gondoskodik a károsultak kártalanításáról, a másik változat pedig az, hogy az engedélyes köteles egy elkülönített pénzalapot létrehozni, és a károsultakat - ne adj' isten! - adott esetben ebbõl az elkülönített összegbõl kártalanítják.
A beterjesztett törvénytervezet mindkét megoldást elfogadhatónak tartja. A tervezet az engedélyes felelõsségének felsõ határát balesetenként 100 millió SDR-ben határozza meg, ez körülbelül 145 millió USA-dollárral egyezik. Ez az összeg reálisnak tûnik mind a potenciális károsultak szempontjából, mind pedig a biztosítók szemszögébõl, ugyanis hozzávetõlegesen egy ilyen nagyságrendû összeg az, melyre nézve a nukleáris biztosítók hajlandók egyáltalán az engedélyessel még biztosítást kötni. Amennyiben a 100 millió SDR azonban nem elegendõ valamennyi kártalanításra, úgy további 200 millió SDR kifizetését az állam közpénzekbõl, vagyis a költségvetésbõl fedezné.
Az állami kötelezettségvállalással együtt adódó 300 millió SDR lényegében - vagyis 450 millió dollár körüli összeg - lényegében azonos azzal az összeggel, amelyet a nukleáris károkért való polgári jogi felelõsséget szabályozó 1963. évi bécsi egyezmény jelenleg is folyamatban lévõ felülvizsgálata során a delegátusok többsége a szerzõdésben részes államok belsõ jogában a kárfelelõsség alsó határaként elfogadni javasolt. A kárfelelõsségi kötelezettségek a termelt villamos energia költségét az ez évi árszínvonalon kilowattóránként mintegy öt-hat, esetleg hét fillérrel fogják megnövelni.
Elhangzott a vita egy elõzetes felszólalója szájából, hogy ez a meghatározott, maximum 300 milliós SDR nagyon alacsony érték, és ennek bizonyításául õ a csernobili baleset által elõidézett károkat, illetve az arra fordított összegeket állította párba.
(13.40)
Azt kell mondani, hogy természetesen lehetõségeink közt jogunkban állna ezen összegeket feljebb emelni, de a dolognak nincs értelme, mert természetesen minél magasabbra emelnénk ezen összegeket, határösszegeket, annál inkább emelné meg a villamos energia fogyasztói árát ez a biztosítási vagy rendelkezésre tartási kötelezettség, tehát valami normális kompromisszumot kell kötni mindenképpen a baleset elõfordulhatóságának valószínûsége és az ezért normál körülmények közt vállalható anyagi áldozatok között. Abszolút biztonság nincs, de minél inkább törekszünk az abszolút biztonság megközelítésére, az természetesen annál drágábba kerül.
A Központi Nukleáris Pénzügyi Alap ezen törvényjavaslat másik nagy újdonsága és igen jelentõs fejezete. A jelenleg érvényes atomtörvény elõírja ugyan, hogy a radioaktív hulladékok biztonságos tárolását meg kell oldani, de nem állapítja meg az ezzel kapcsolatos felelõsségeket, és nem intézkedik a pénzügyi fedezetrõl. Tekintettel arra, hogy például az atomerõmû esetében az erõmû leállítása után több évtizeddel fejezhetõ csak be annak leszerelése, továbbá a radioaktív hulladéktárolók biztonságát száz években mérhetõ idõtartamra kell garantálni, az új szabályozás a kormány feladatává teszi a megfelelõ szervezetek kijelölését e kérdések megoldására, és gondoskodik a csak erre a célra felhasználható, értékálló pénzügyi fedezet megteremtésérõl, Központi Nukleáris Pénzügyi Alap létrehozásával. Ez a megoldás összhangban van a piaci viszonyok között atomerõmûveket üzemeltetõ fejlett országok gyakorlatával.
Manapság, a különféle alapok egyébként teljes mértékig indokolt és drasztikus leépítésének idõszakát követõen, tán megkérdõjelezhetõnek tûnik elsõ pillanatra egy új alap létrehozása. A nukleáris pénzügyi alap létrehozását azonban az atomenergia alkalmazásának objektív sajátosságai teszik elkerülhetetlenné. Nincs még egy olyan gazdasági tevékenység, amelynek lezárása relatíve ilyen jelentõs anyagi ráfordítást igényelne - mármint a mûködtetési ráfordításokhoz viszonyítva -, és olyan hosszú ideig igényelne a mûködés megszûnése után anyagi ráfordításokat. Egyedül az államról tételezhetõ fel több száz éves folyamatosság, tehát ezt a feladatot az engedélyessel vagy jogutódjával nem lehet elvégeztetni. Az atomenergia jogállami és piacgazdasági keretek közötti alkalmazása csak úgy képzelhetõ el, ha a nukleáris alap képzése és funkcióinak ellátása biztosított.
Ezen alap létrehozása ugyanakkor etikus is, tisztelt képviselõtársaim, hiszen a jelenben okoz többletköltséget a jövõ érdekében, s így ellentétes a jelen gazdasági nehézségeink elhárítására szokásosan alkalmazott módszerrel, nevezetesen a hitelfelvétellel, ahol is a jövõben vállalt költségek terhére oldjuk meg a jelen problémáit. A központi nukleáris alapba történõ befizetések az elõzetes számítások szerint, és 1996-os árszínvonalon, körülbelül 50 fillér/kWórával fogják növelni a termelt villamos energia önköltségét. Ezzel azonban megszûnik végre az az állapot, hogy az atomerõmû villamosenergia-termelése bizonyos részben a jövõ terhére történik. Ezáltal az atomenergia önköltsége minden jelenlegi és jövõbeni közvetlen és közvetett költséget tartalmazni fog, és valóban reális értéken kerül meghatározásra.
Az új törvénynek egy sor további fontos rendelkezése és jelentõs paragrafusa is van, ezekre természetesen lehetetlen mind kitérni. Összesen egyetlen egyre kívánnám még a figyelmet felhívni, ez pedig az, hogy a törvénytervezet egy esetleges újabb atomerõmû építésére vonatkozó elvi döntés jogát az Országgyûlés hatáskörébe utalja. Úgy vélem, ez valóban olyan súlyú gazdaságpolitikai és egyben politikai döntés, amit csak az Országgyûlés hozhat meg. Emlékeztetném képviselõtársaimat, hogy három évvel ezelõtt, amikor az energiapolitikai koncepciót országgyûlési határozat formájában az Országgyûlés már elfogadta, ott ez a tétel megjelent, ott rögzítettük, de az egy országgyûlési határozat volt, tehát nagyon helyénvaló, hogy most mindezt törvénnyel, az atomenergiáról szóló törvénnyel is megerõsítjük.
Még egyet azért mindenképpen szükségesnek tartanék a törvény pozitívumaként megemlíteni, ez pedig az, hogy a törvény nem zárja le annak lehetõségét, hogy például atomerõmûvet vagy nukleáris anyagot, radioaktív anyagot felhasználó intézmény privatizálásra kerülhessen. Itt elõttem a vitában többen ezt hibájául rótták fel a törvénytervezetnek, én ezzel szemben kifejezett erényének tartom, ugyanis egyáltalán nem bizonyítható az ellenkezõje. Inkább, hogy például egy atomerõmûnél a biztonság kérdése az tulajdonforma-függõ lenne. Nem bizonyítható, sõt. Ugye, a legismertebb szörnyû atombaleset, a csernobili baleset egy állami intézményben történt meg, azonkívül elmondanám még azt, amit egyébként az államtitkár úr a felvezetõ beszédében elmondott, hogy mintegy 3000 létesítménynél tennénk lehetetlenné a privatizációt, ha kimondanánk, hogy mindazon intézményeknél, amelyek atomenergiát vagy izotópokat - tehát nukleáris anyagot - alkalmaznak, ott a privatizációt törvényileg megtiltanánk. Tehát én úgy gondolom, hogy nagyon helyénvaló, hogy a törvény ennek nem akadályát szabja. Bár a kérdés az nem aktuális, nem ma kell abban döntenünk, hogy privatizáljuk-e az atomerõmûvet, de nagyon helytelen lenne ennek a lehetõségét törvényileg lezárni.
A törvényjavaslatnak egyébként természetesen - mint minden elénk kerülõ törvényjavaslatnak - vannak módosításra szoruló részei, vannak olyan részei, amivel nem teljesen lehet azonosulni. Én ezek közül is párat most megemlítenék.
A törvényjavaslat hiányosságaként értékelem például, hogy az nem állapít meg összeférhetetlenséget a tulajdonos, az ellátásért felelõsséget viselõ és a mûszaki-biztonsági felügyeletet ellátó szerv között. Tehát úgy gondoljuk, hogy egy nukleáris létesítménynél különösen fontos, hogy egy független szervezet - jelen esetben például az Országos Atomenergia Bizottság vagy a bizottság elnöke - lássa el a legfõbb felelõsségi kompetenciát, ellenõrzési kompetenciát egy atomerõmû felett, ezzel nem megy párba, ha nem akadályozzuk meg azt, hogy ugyanez a személy nem lehet egyben a tulajdonos, tehát az ÁPV Rt. vezetõje, valamint az ellátási felelõsséggel rendelkezõ Ipari és Kereskedelmi Minisztériumnak a vezetõje. Ez a három pozíció mindenképp jól elválasztásra kell hogy kerüljön. Most az elmúlt napok eseményei kapcsán ez az észrevétel esetleg egy kicsit "post festam"-nak tûnhet, de ezt akkor is mindenképpen el kellett volna mondani, ha a volt ipari és kereskedelmi miniszter úr még megtartotta volna pozícióját, nemcsak a minisztériumban, hanem az OAB élén és az ÁPV Rt. élén is.
A törvényjavaslat további hiányosságaként érzem, hogy az nem tesz említést az Országos Atomenergia Bizottság feladatkörérõl, hatáskörérõl, nem kezeli annak kinevezési rendjét, döntéshozatali jogkörét, mindezekrõl szó sem esik. Tudjuk, hogy egy kormányrendelet - jelenleg a 104/1991.számú kormányrendelet - ezeket a kérdéseket szabályozza, de én úgy érzem, hogy akkor legalább onnan át kellene emelni törvényi szintre, hiszen a kérdés van olyan fontosságú és súlyosságú ügy, ide, az atomenergiáról szóló törvénybe az OAB-t érintõ legfontosabb paragrafusokat és fejezeteket.
Ugyancsak hiányosságként értékelem, hogy a Központi Nukleáris Pénzügyi Alapról részletesen rendelkezni kell, hogyha ezt az alapot létrehozzuk.
(13.50)
Márpedig nem történt intézkedés jelen pillanatig arra vonatkozóan, hogy az elkülönített állami pénzalapokról szóló 1992. évi LXXXIII. sz. törvény módosítása megkezdõdjön. Én úgy gondolom, hogy ez utóbbinak a módosítását szerencsésebb lett volna egyidejüleg az atomenergiáról szóló jelen törvényjavaslattal együtt benyújtani ide, az Országgyûlés elé. De ha ez nem történt meg, akkor mindenképp arról legalábbis gondoskodnunk kell, hogy erre a módosításra, tehát az elkülönített állami pénzalapokról szóló törvény módosítására legalább addig az idõpontig sor kerüljön, amíg ez a törvény hatályba lép.
Még egy apróságot megemlítenék, nevezetesen azt, hogy a kormány tájékoztatási felelõsségérõl sem találunk igazán rendelkezéseket ebben a törvényben, pedig valóban lényeges lenne törvényileg szabályozni, hogy a kormánynak milyen esetben kell azonnal, haladéktalanul tájékoztatást adnia mondjuk egy nukleáris baleset esetén.
Tisztelt Országgyûlés! Minden törvény, jól tudjuk, annyit ér, amennyit betartanak belõle, illetve amennyiben a betartást szükség esetén ki is lehet kényszeríteni. Az atomenergia alkalmazásának biztonsága az egész társadalom szempontjából olyan fontos kérdés, hogy ki kell zárni a vonatkozó jogszabályokban elõírtak laza kezelését. Ennek fõ eszköze a szigorú hatósági felügyelet, valamint jelentõs mértékben a nyilvánosság és ezen belül a közvélemény kényszerítõ ereje. Úgy gondolom, az atomenergiáról szóló törvény tervezete e rendkívül kényes kérdéskomplexum nemzetközileg is elfogadható rendezésére nyújt lehetõséget. A Szabad Demokraták Szövetségének nevében a törvénytervezet elfogadását javaslom, természetesen a szükséges módosítások végrehajtását követõen. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps)