DR. TAKÁCS PÉTER (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! 1996. október 7-én este üresen maradt egy szék Kasza László tévés mûsorában, a "Szó van róla" aktuálpolitikai kerekasztal-beszélgetés során.
Az ÁPV Rt. felelõs vezetõi méltóságukon alulinak tartották, hogy bekapcsolódjanak egy, az ország lakosságát foglalkozató vitába. Úgy cselekedtek, mintha az amerikai nagybácsitól kapott zsebpénzük elköltésérõl érdeklõdött volna az ország népe. Elõtte is, utána is Aresen maradt egy szék az alkotmányügyi bizottságban, ahol egy állampolgárt akartak megkérdezni, miként jutott a köztársaság vagyonából l milliárdot közelítõ összeghez. Erre a kíváncsiskodó beszélgetésre másokat is meghívtak, akiknek közük volt a bõven csurgó költségvetési csatorna magánzsebekbe vagy ki tudja hová irányításához. Az ÁPV Rt.-tõl voltak a meghívottak, ezért hát megjelentek. Csak hát hirtelen amnéziába estek, szakértelmük, alkotmányos érzékük hagyta õket cserben. A saját kérésükre elrendelt zárt ülésen sem gyógyult hirtelen támadt emlékezetkihagyásuk.
A politikai életünk iránt érdeklõdõknek nem kell nagyon megerõltetniük emlékezetüket, hogy ráébredjenek: példáért a némaságra, az üresen hagyott székekre nem kell messzire visszakotorásznunk. 1993- ban a rádió akkori elnökét idézte meg egy parlamenti bizottság. S bár az illetõ elment, de válaszok helyett a bizottságra csapta az ajtót. Zengték is a médiamanipulátorok, milyen helyesen cselekedett. Holmi újsütetû, az alkotmányosdival játszadozó, a parlamenti demokratizmust tanulgató bizottságocska fogja megkérdezgetni egy költségvetésbõl élõ intézmény elnökét? Mit képzelnek magukról ezek a társadalom bizalmából ilyen-olyan arányban megválasztott törvényhozók? Ha egy újságíró, egy pártoktól független politológus, avagy szakmájában, mondjuk, a jogban tudós professzor megkockáztatta hangot adni azon állításának, hogy talán az Országgyûlés bizottságaira csapkodott ajtó konfliktusba kerülhet a demokrácia illemtanával, nyomban felhördült a humoristák, a médiamanipulátorok hada, vibráltak a képernyõk, zengtek a hangszórók, magukat tévedhetetlennek deklaráló tekintélyek védték a rendiségnek ilyen csökevényeit.
Nem tudom, észrevették-e tisztelt képviselõtársaim, s az ország lakossága, hogy ezek a kérdésekre nem válaszolók, a székeket üresen hagyók régen is és most is, ugyanabból a politikai körbõl, ugyanabból a mozgalomból, ugyanabból a baráti körbõl toborzódtak s toborzódnak. Sem vétkükrõl, sem ártatlanságukról nem vagyok meggyõzõdve. Sem elítélni, sem felmenteni nem akarom õket. A konkrét ügy mindegyike, amiben megkérdezni, meghallgatni akarták õket, a bíróságra és a magyar társadalom egészére tartozik.
Az viszont, hogy a meg nem nevezett személyek üresen hagyták a számukra kijelölt székeket, ajtókat csapkodtak, és az alkotmány erejénél fogva feltett kérdéseket megválaszolatlanul hagyták, az már közügy. A miniszterelnök ügye, a köztársasági elnök ügye, az Alkotmánybíróság ügye, az Országgyûlés ügye, a Legfõbb Ügyészség ügye, az egész társadalom ügye.
Cselekedetükkel ugyanis a választók akaratából teremtett méltóságokat és intézményeket csúfolták meg, vették semmibe, és az adózókat köpték szembe. Visszahelyezték magukat a feudalizmusba. Nemcsak szóban, tettleg is bebizonyították, hogy õk fölötte állnak alkotmánynak, törvénynek, intézményeknek, országos méltóságoknak, fölötte az egész magyar társadalomnak. Õk az öntörvényû emberek, akik nemcsak maguknak, egy országnak is önhatalmúlag adnak szabályokat. Az egészben a baj csak az, hogy közpénzekbõl, az adózók pénzébõl, a költségvetésbõl és az ország vagyonából húzták és húzzák kevésnek nem mondható jövedelmüket és hasznukat. És még nagyobb baj, hogy tévében, rádióban, közszolgálati hírcsatornákon õk oktatnak bennünket, magyar állampolgárokat, demokráciára, aminek a szabályait, törvényeit, alkotmányunkat önmagukra nem vonatkozatják. Õk fölötte állnak mindennek, õk a mindenhatók. Urai, parancsolói parlamentnek, bizottságnak, tévének. Ne folytassam. Civil szakmámból véve hasonlatokat, Metternich 1848 elõtt viselt dolgaira s talán Zápolya Dózsa-hadával kapcsolatos viselkedésére tudnék utalni a magyar történelembõl. 1940 után pedig, de ne említsem az 1945 utáni személyeket Metternichhel egy napon.
Mielõtt befejezném ezt a napirend utáni töprengést, még vissza kell térnem ahhoz az említett tényhez, hogy ezek a három évvel ezelõtti és mostani ajtócsapkodók, amnéziában szenvedõk, székeket üresen hagyók egy politikai mozgalomhoz tartoznak, egy baráti kört alkotnak.
(21.40)
Ha mindenhatóságukat sértve érzik, fáklyát, gyertyát gyújtanak, és kórusban kántálnak. 6 év éppen elegendõ volt arra, hogy a szándékaikat, lényegüket felvillantsák. A táboruk elég széles ahhoz, tapasztalhattuk, hogy a demokráciát papírfigurának tekintsék, és bármikor visszahozzák, ha nem is birodalmi tankokkal, az általuk egyetlennek s legjobbnak vélt rendiséget, a kasztrendszert, ahol õk az alkotmány fölött állnak.
És mert a mostani hatalomgyakorlókkal nagyon szorosra fonták érdekeiket, figyelmeztetni kell a választópolgárokat és az ellenzéket, mindenkit, akinek a demokrácia több mint papírfigura, idõben állítsátok meg a demokráciához felnõni képtelen Arturo Uikat és zsoldosseregüket! Köszönöm a figyelmüket.