SELMECZI GABRIELLA (Fidesz): Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! A mai napon három törvényjavaslatról vitázunk. Mirõl is szólnak ezek a törvényjavaslatok? Ez elbeszélõ stílusban talán úgy hangzana, hogy egy napsütéses, õszi napon a párbeszéd kormánya úgy döntött, hogy ideje felszámolni a biztosítás alapú egészségügyi ellátást, és visszaállítani a jól bevált állampolgári jogon járót.
De nehogy elégedettséget keltsen a népben, hát rögtön új sarcot vet ki rá, melynek neve egészségügyi hozzájárulás, mértéke pedig havonta minimum 4500 forint. Az indoklásból nekünk is felsejlett egy bajusz, Bokros Lajos pénzügyminiszter úr, itt igazából ugye, példátlan, tehát az indoklásból azt lehetett olvasni, a sajtóban azt lehetett olvasni, hogy példátlan mértékû járulékcsökkentésrõl lesz szó, és a javaslat egyébként is csak a közteherviselés alól minduntalan kibújó vállalkozók megregulázására született. Az egészségügy államosítását nem is tartja érdemesnek a kormány magyarázni az indoklásban. Tehát mirõl is van itt szó valójában?
A kormány kivet egy új adót. Ez azok számára, akiknek a fizetése 37 000 forint bruttó fölött van havonta, nem jelent majd érdemleges változást, ugyanazt a pénzt fogják tõlük más jogcímen beszedni. Akik viszont ennél kevesebbet keresnek - a kormány szerint ezek csakis adóelkerülõ vállalkozók lehetnek -, azoktól több pénzt fognak elvonni, mert ennek az adónak van egy minimálisan befizetendõ mértéke, ez a bizonyos 4500 forint havonta.
Valamint azok is sokkal többet fognak fizetni, akiknek a fõállásukon kívül más olyan jövedelemforrásuk van, amelyet eddig nem terhelt járulék. Azt, hogy a nagy garral beharangozott járulékcsökkentés igazából járulékemelést takar, azt a kormány saját maga mellékelte a törvényhez indoklásként, amelybõl világosan kiderül, hogy az intézkedésbõl a kormány bevételre számít, méghozzá súlyos, milliárdos bevételekre.
Jelen javaslat tárgyalásával a Pénzügyminisztérium és a tb- önkormányzatok között kirobbant háború újabb csatájához érkeztünk. A háború azon tört ki, hogy vajon ki a jobb gazdája a társadalombiztosításnak? A pénzügyminiszter, vagy pedig az önkormányzatok? Azt hiszem, erre nyugodtan válaszolhatjuk, hogy egyik sem.
Itt tehát olyan háború folyik, aminek nem tudni, ki lesz a nyertese. Csak a vesztesei biztosak. Ezek pedig az egészségügyi ellátásra szoruló állampolgárok. Nos, ez a csata látszólag arról szól, hogy adóból vagy járulékból finanszírozzuk-e az egészségügyi ellátást. Tágabban feltéve a kérdést: állampolgári jogon vagy biztosítási jogviszony keretében történjék-e az egészségügyi ellátás?
A kérdésfelvetés jogos. Mert a jelenlegi rendszer a lehetõ legrosszabb, véleményünk szerint. Magában hordozza már a biztosítású alapú ellátás összes hátrányát, az adminisztratív költségeket, a drágaságot, az inflációt, de annak egyetlen elõnyét sem. A finanszírozás a járulékból történik, ám a járulék adóként funkcionál. A befizetett járulék összege és az ellátás színvonala között ugyanis semmi összefüggés nincs.
Ebben a rendszerben, hogyha valaki a minimumbér után fizet járulékot, semmivel sem jár rosszabbul, mint hogyha a többszöröse után fizetne járulékot. Pont úgy, mint az adókból finanszírozott szolgáltatásoknál az, hogy egy gyerek milyen oktatásban részesül, az független a szülei által befizetett adók mértékétõl. Csak szerencsére az iskolában nem kell reggelente bemutatni, hogy a szülõktõl levonták az adóelõleget, és nem fenyegetik azzal a gyereket, hogyha 15 napon belül ezt nem mutatja be, akkor kifizettetik velük az oktatás költségét. Ugye, azért ez nagy különbség?
A Fidesz-Magyar Polgári Párt szerint ebbõl az állapotból tovább kell lépni. Hiszen ez a kvázi biztosítási rendszer vélhetõleg a legrosszabb megoldás valamennyi szóba jöhetõ forma közül. A kormány azonban ismét átgondolatlan lépések megtételére készül, amelyekbõl károk biztosan származnak, haszon pedig, mivel nincs mögötte átgondolt koncepció, aligha. A felszólalásom további részében három témával fogok foglalkozni.
(11.40)
Elõször azzal, hogy véleményünk szerint milyen irányban kellene átalakítani az egészségbiztosítás rendszerét, másodszor arról, hogy miért nem jók és milyen károkat okoznak azok a módszerek, amellyel a kormány a felmerült problémákat kezelni próbálja, és arról, hogy mindezek helyett mit kellene tenni.
Az egészségügyi ellátásnak a fejlett világban három alapvetõ formája alakult ki. Az elsõ ilyen forma az állami költségvetésbõl finanszírozott ellátás. Ennek klasszikus formája Európában az angol forma, az angol megoldás, de lényegét tekintve ide lehet sorolni a skandináv országok ellátási formáit és egészségügyi ellátórendszereit is. Ennek a rendszernek a legfõbb elõnye, hogy minden állampolgár számára elérhetõ - már ha megéri, hogy sorra kerül - és olcsó. Eme utóbbi miatt, az olcsósága miatt ez a rendszer a pénzügyminiszterek körében a legkedveltebb megoldás.
A rendszer filozófiája a költségvetési logikának megfelelõen ugyanis arról szól, hogy az egyes intézmények számára meghatározunk egy adott összeget, és ebbõl kell ellátni a hozzá forduló betegeket. Ha kevesen fordulnak hozzá, akkor jól jár, ha sokan, akkor vesztett. Nem mondhatni, ugye, hogy egy igazán jó érdekeltséget jelentene a színvonalas betegellátásra.
Megjegyzem, hogy jelentõs különbségekkel ugyan, de ilyen típusú rendszer volt nálunk is 1992-ig. Úgyhogy ennek a formának az összes hátrányát sikerült tapasztalnunk. Most a kormány tulajdonképpen ezt kívánja visszaállítani.
A másik igen elterjedt forma a kötelezõ társadalombiztosítás keretében finanszírozott egészségügyi rendszer. Az elsõ csoportban nem említett országokban ez az általános megoldás Európában. Itt a rendszer finanszírozása a költségvetéstõl elkülönítetten kezelt járulékokból történik. A konkrét finanszírozási formák országonként eltérõek.
A rendszernek az elõnye, hogy a kötelezõ társadalombiztosítás miatt szinte nem maradnak biztosítás nélküli rétegek, a rendszer pénzügyi stabilitása pedig nem a mindenkori költségvetésnek a függvénye. Hátránya viszont, hogy költségesebb a mûködtetése, és a kiadások növekedése sem kontrollálható olyan egyszerûen, mint ahogy az az elsõ modellnél.
A harmadik megoldás az USA-ban, az Egyesült Államokban ismeretes, ahol nincs kötelezõ egészségbiztosítás, abból a filozófiából kiindulva, hogy mindenkinek joga van ésszerûtlen kockázatot vállalni, azaz nem biztosítania magát betegség esetére. Sajnos a szociológiai tapasztalatok azt mutatják, hogy a biztosítással nem rendelkezõk túlnyomó többségénél nem a kockázatvállalási hajlam, hanem az anyagi lehetõségek hiánya a fõ ok arra, amiért kimaradnak a biztosításból.
A tapasztalatok alapján úgy tûnik, hogy ez a legdrágább finanszírozási forma, s bár az egészségügy technikai fejlettsége valószínûleg itt a legmagasabb, a népegészségügyi mutatók messze nem mutatnak a kiadásokkal arányos jó képet. Magyarán: a lakosság egészségi állapota a sokkal nagyobb egészségügyi kiadások mellett nem sokkal jobb. De itt hadd hívjam föl tisztelt képviselõtársaim figyelmét, hogy ezek az összehasonlítások nem hazánkra, hanem más fejlett európai országokra vonatkoznak.
Tisztelt Képviselõtársaim! A szakmai viták tehát, ha lettek volna a kormány javaslatáról, az elsõ két változat körül folyhattak volna, hiszen nincs olyan komoly szakmai vagy politikai erõ jelenleg, amely a tisztán piaci alapú egészségbiztosítást favorizálná. Ellentétben a kormánnyal, amely a problémákra rendszeresen csak a már kudarcot vallott régi módszerekhez tud visszanyúlni: visszaállamosítja az egészségügyet, növeli az adóprést.
A Fidesz-Magyar Polgári Párt szerint ebbõl a felemás helyzetbõl nem hátra, nem visszafelé, hanem elõre kell kiutat találni. Mi egy, a mostanihoz képest jelentõsen megreformált egészségbiztosítás mellett érvelünk. Úgy gondoljuk, hogy az egy nagy állami egészségbiztosító helyett versengõ biztosítókra lenne szükség. Ebben az esetben az államilag garantált ellátáson felül mindenki maga választhatná meg, hogy milyen egyéb ellátásokat igényel a biztosítójától. Ezen az úton lehetne feloldani azt az ellentmondást, hogy a befizetett járulék és az igénybe vehetõ egészségügyi szolgáltatás között nincs semmilyen összefüggés.
Lehet jó megoldást találni az adóból finanszírozott egészségügyi ellátásra is, hiszen a forrás még nem jelent meghatározottságot a finanszírozás technikáját illetõen. Sokkal aggasztóbbnak tûnik ennél a megoldásnál az a veszély, hogy az egészségügyi ellátás pénzügyi fedezete a mindenkori költségvetési alkupozíciók függvénye lenne, ami a népjóléti ágazat érdekérvényesítõ képességét ismerve nem sok jóval biztat. Ráadásul ebben a modellben az egészségügy számára annyira szükséges pluszforrások bevonása nem lehetséges, vagy csak alig lehetséges.
Nem abban vitáztunk tehát, hogy az alapok pénzügyi egyensúlyát meg kell-e teremteni, bár mi úgy gondoljuk, hogy ez nem bármilyen áron végrehajtandó feladat. Egy szûkülõ gazdaságban, az átlagost jóval meghaladó egészségügyi infláció mellett ez szinte lehetetlen feladat. Illetve meg lehet csinálni, csak éppen olyan árat kell érte fizetni, amire nem lehet magyarázat a pénzügyi egyensúly bûvszava.
A magyar egészségügyre fordított forrásaink reálértéke ma a '80-as évekhez képest körülbelül 65 százalék. Az intézmények mára elhátráltak a falig. Innentõl kezdve már csak ésszerûtlen, a betegek egészségét veszélyeztetõ módon tudnának takarékoskodni.
Erre a jelenségre a kormány reakciója az volt, hogy akkor szüntessünk meg intézményeket. A javaslat szakmai indoklása így hangzott Szabó György népjóléti miniszter úr szájából: "Engem senki nem tud meggyõzni, hogy ne lehetne tízezer ágyat leépíteni minden további nélkül." Erre persze megkérdezhetnénk mi azt, illetve a miniszter urat, ha lenne értelme, hogy mit szólna ahhoz, ha az orvosa azt mondaná neki, hogy õt senki se tudja arról meggyõzni, hogy ne lehetne levágni húsz ujjból kettõt komolyabb funkcióvesztés nélkül.
Az ágyszámleépítés szörnyû kísérleténél már az is jobb, hogy a kormány a bevételi oldalon próbálja az egyensúlyt megteremteni. Azonban rosszul próbálja ezt. Nem mintha sok reményem lenne, hogy megfogadja a pénzügyminiszter úr, illetve az államtitkár úr, de azért az elõdjéhez hasonlóan, mármint a miniszter úr elõdjéhez hasonlóan az ön figyelmét is felhívnám egy Milton Friedman nevû közgazdász kollégájának a megállapítására, aki azt mondta, hogy "Az állampolgárok sajnos nem birkák, s igyekeznek ellenállni a rájuk kivetett sarcoknak".
Azok a jövedelmek, amiket most meg kívánnak járulékoltatni, éppen azért képeznek olyan viszonylag jelentõs részt a jövedelmek körében, mert nem terhelte õket társadalombiztosítási járulék. Amennyiben kivetik rájuk, akkor el fognak tûnni más formában. Ha találnak olyan jogcímet, amit társadalombiztosítás-mentesen lehet kifizetni, akkor olyanba. Ha nem, akkor a feketegazdaságban megszületendõ jövedelmek körét fogják gyarapítani. Mindenesetre a bevétel - elõre megjósolhatóan - meg sem fogja közelíteni a várakozásokat.
Ha Milton Friedmantól nem is, talán a társasági adó példájából felfedezhetnénk, hogy az adó csökkentése, jelentõs csökkentése egyáltalán nem biztos, hogy a bevétel csökkenését is okozza. Amennyiben azonban az adó mértéke összemérhetõ nagyságú az adóelkerülés költségével, akkor az állampolgárok zöme - már csak az önkéntes jogkövetõ magatartás folytán is - az adó megfizetését fogja választani.
Tisztelt Képviselõtársaim! Mi lesz ennek a javaslatnak a hatása? Elõször: növelni fogja a munkanélküliséget, mert bármennyire hihetetlen a pénzügyminiszter úr számára, vannak olyan emberek ebben az országban, akik napi 8 órányi munkájukkal sem keresnek többet bruttó 37 500 forintnál. És bármilyen hihetetlen, vállalkozó is akad, akinek a valós jövedelme az említett összeg alatt marad. Õket szokták helytelenül kényszervállalkozóknak hívni.
Ezeknek az embereknek, ha a foglalkoztatás költségeinek további növekedése miatt megszûnik a munkahelyük vagy veszteségessé válik a vállalkozásuk, akkor biztosan csak a munkanélküliség vagy a feketemunka fog maradni.
Másodszor: növeli, erõsíti a feketegazdaságot - ösztönöz az adóelkerülésre.
Harmadszor: mivel ezek az emberek javarészt hátrányos helyzetû térségekben élnek, az ottani, amúgy is szegény önkormányzatok fizetési kötelezettségeit fogják növelni. Egyrészt a segélyek, másrészt a befizetendõ adó formájában. Tehát értelmetlenül, feleslegesen újabb terheket rak az önkormányzatokra, különösképpen a kistelepülési önkormányzatokra és a hátrányos térségben mûködõ önkormányzatokra. Teszi ezt akkor és úgy, amikor az egészségügyi ellátás színvonala a kormány intézkedéseinek hatására nemhogy jobb, hanem rosszabb lett.
(11.50)
Kíváncsi vagyok, hogyan tudná a miniszter úr megmagyarázni - mondjuk - egy pásztói lakosnak, ahol épp most zárják be a kórházat, hogy fizessen többet az egészségügyi ellátásért.
Az indoklás pedig, miszerint erre a javaslatra azért volt szükség, hogy arányos közteherviselésre kényszerítsük a járulékelkerülõ vállalkozókat, arra hasonlít, mintha a lopások visszaszorítása érdekében minden járókelõt megmotoznánk, nincs-e olyan tárgy nála, aminek nem tudja az eredetét hitelt érdemlõen igazolni.
Még egy fél másodpercet vagy egy percet, ha kaphatnék. Köszönöm szépen.
Tehát összefoglalva, tisztelt képviselõtársaim. Nem értünk egyet a biztosítási alapú egészségügyi ellátás pusztán fiskális szempontok alapján történõ megszüntetésével. Nem értünk egyet sem a járulékalap szélesítésével, sem a járulék adóvá alakításával. Az intézkedés amellett, hogy az egyenlõ közteherviselés jelszavával a legszegényebb munkavállalókra és pályakezdõkre, fiatalokra rak újabb terheket, messze nem fogja a kívánt bevételt meghozni. Ellenben ellehetetleníti a hátrányos helyzetû önkormányzatokat, és újabb embereket kényszerít a feketegazdaságba. És végül érthetetlen számunkra, hogy bár a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény szerint az elõkészítésbe be kellett volna vonni a kamarákat, ez esetben ez nem történt meg. A Magyar Orvosi Kamarát semmilyen formában nem vonták be a szakmai elõkészítésbe. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps az ellenzék padsoraiban.)