DR. GARAY ISTVÁN (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt kitartó Képviselõtársaim itt egy páran a teremben! Az elmúlt napokban, egy-két héten napirend elõtti felszólalásokban és különbözõ kérdések formájában több képviselõtársam kifejtette véleményt az ÁPV Rt. háza táján kirobbant, dr. Tocsik Márta nevével fémjelzett botrányos eseményekrõl. Véleményem szerint ez az eset saját határain túlnövõ, általános következtetések levonására ad lehetõséget és egyben kötelez is erre bennünket. Egyszerre érinti a parlamentáris demokrácia teljes intézményrendszerét, az országgyûlési képviselõk mozgásterét egy-egy adott kérdés vonatkozásában. De felvetõdik ezzel összefüggésben a képviselõi munka és felelõsség viszonya, valamint lelkiismereti motívumok is.
Élve a Házszabály adta lehetõséggel, egy hete jelentkeztem napirend utáni felszólalásra a fenti témakörben. Technikai problémák miatt erre most nyílik lehetõségem. Az eltelt egy hét nem veszett kárba, hiszen sok apró momentum legalább részben tisztázódott, igaz, közben számos új kérdés merült fel. De fõleg azért nem, mert rengeteg választópolgárral találkoztam, és volt lehetõségem véleményüket alaposan megismerni.
A mostani eseménysorban koncentráltan és egyszerre élik meg a szociális érzékenység és szociális szolidaritás szétporladását, a piacgazdaság alapelveinek, például a teljesítményelvûségnek a megcsúfolását, a jogállam intézményrendszerének a társadalmi-gazdasági változásokat kullogva követõ, hézagos, néha joghézagos mûködését, a politikai elit szavahihetõségének erózióját.
Milyen véleményekbõl, kérdésekbõl következtetek erre? Néhány példa. Milyen zseniális egyéni teljesítmény húzódhat meg egy olyan személyi kifizetés mögött, mely egy kezdõ orvos vagy pedagógus körülbelül 2000 éves fizetése, de több Nobel-díjra is futná belõle? Nap mint nap élem meg, hogy betegek nem tudják gyógyszereiket kiváltani, kifizetni. Az önkormányzatok ezen általános probléma igen felületes és részbeni kezelésére pótsegélykeretet kaptak. A szándék dicsérendõ, de érdemes figyelni az arányokra. Kiskunfélegyháza város vonatkozásában, ami körülbelül 35 ezer embert jelent, ez a pótkeret 2 millió forint. De vajon hány gyermeknek lehetett volna megkönnyíteni a beiskolázását 804 millió forintból, mondjuk, gyermekenként 10 ezer forinttal? Érdemes az osztást elvégezni.
Egy-két gondolat, magáról az eljárásról és az úgynevezett sikerdíjról. Ez utóbbi már önmagában is irritáló, hiszen egy dolog sikerült igazán: az állami költségvetés és az önkormányzatok együttes forrásait 804 millió forinttal megrövidíteni, részben tisztázott utakon, részben ismert magánszemélyek és vállalkozások kezébe adni.
A munkahelyteremtõ, tõkebevonásos, fejlett technológiát meghonosító privatizáció fontos gazdasági érdekünk. Szerencsére ilyenekre is van példa. A vagyonkezelõ ÁPV Rt. és jogelõdje mûködésével szemben viszont joggal merül fel a bizalmatlanság és a kérdések özöne a mostani botrány kapcsán. Hogyan lehetséges az, hogy jó néhány 100 ezer forint fizetésû alkalmazottak, információgazdag szakemberek tucatjai nem tudnak megbirkózni olyan adatbázis és tárgyalási mechanizmus kidolgozásával évek alatt, amire dr. Tocsik Márta és háttérintézményei állítólag képesek voltak? Nem a jog és a jogállamiság nevetségessé tétele az, hogy törvényi jogszabály, érvényes bírói ítéletek mellett az állam, valószínûleg törvénytelen úton és törvénytelen eszközökkel alkuszik az önkormányzatokkal és viszont? Vajon mit gondolnak most az önkormányzatok mellett kardoskodó, nemrég tüntetést szervezõ ellenzéki politikusok arról a választópolgári kérdésrõl, hogy miért nem tettek semmit ezen probléma megoldásáért, amikor tehettek volna, vagy éppen az lett volna a feladatuk, kötelességük, hiszen csak az általuk hozott és módosított törvényeket kellett volna betartaniuk és betartatniuk, de ezt még a tervezés szintjén sem tették meg?
A kormánykoalíció és a kormány hibáit, mulasztásait természetesen nem menti egyáltalán az a tény, hogy a mostani kritikus igazságkeresõk bizonytalan alapítványi és székházügyeirõl is bõségesen olvashattunk a sajtóban annak idején. Az átlagember egyszerûen, tömören és csalódottan fogalmaz: ezek sem különbek. Ez a kijelentés nyomasztó teherként nehezedik minden tisztességes országgyûlési képviselõ és állami hivatalnok vállára is. Pedig biztosan döntõ többségben vagyunk, akik még ma is megilletõdve lépjük át az Országház kapuját abban a hitben, hogy szerény képességeinkhez mérten valamit tudunk lendíteni az ország szekerén és a bennünket ide küldõ közösség sorsán. Tudtuk a kezdetén is, hogy fel kell vállalni nehéz és népszerûtlen döntéseket egy jobb jövõ reményében, egy olyan társadalmi, gazdasági és szociológiai helyzetben, amikor az emberek és családok jelentõs részének napi megélhetési gondjai vannak. Nem vártunk és nem várunk mindezekért kétes értékû pozíciókat, anyagi elõnyöket, de nem akarjuk elveszíteni szavahihetõségünket, emberi kapcsolatainkat és azt a megbecsülést, ami mögött esetenként több évtizedes tisztességes életpályák húzódnak meg.
Az ország sorsát illetõen természetesen sokkal fontosabb az, hogy véleményem szerint a lakosság elérkezett tûrõképességének végsõ határához, a közvetlen környezetében nap mint nap megélt primitív adócsalások, a kriminalitás határát súroló vagy éppen átlépõ, a háttérben a társadalmilag a legkisebb hasznot sem felmutató, hivalkodó vagyonosodások miatt. Ráadásul a választópolgár megtapasztalja - és természetesen már az elõzõ parlamenti ciklusban is megtapasztalta - az egyes elemeiben professzionális, a sokszor kibogozhatatlan összefonódásokon alapuló, mindenféle joghézagot kihasználó, arrogánsan megnyilvánuló, a bûnüldözést és az igazságszolgáltatást is lejárató "fehérgalléros" állami korrupció terjedését.
Ha a parlamentáris demokrácia és a jogállamiság eszközeivel, megfelelõ törvények megalkotásával, hatékony kormányzati munkával záros határidõn belül nem tudunk hathatós válaszokat adni a fenti jelenségekre, akkor ez a lakosság részérõl a demokratikus intézményrendszerbe vetett bizalom további erózióját fogja okozni, politikai instabilitással, a parlamentáris eszközöket tagadó, úgymond, meghaladni kívánó szervezetek színrelépésével, megerõsödésével és ennek minden következményével.
Éppen ezért van a mostani helyzetben precedens értéke a Tocsik- ügynek. A különbözõ szinten beindult vizsgálatok, az elsõ részeredmények, a nyilvánosság, az írott és az elektronikus sajtó látható ereje, bizonyos személyi döntések talán azt mutatják, ha recsegve-ropogva is, de beindult a demokrácia intézményrendszere, gépezete.
(22.30)
Reméljük és elvárjuk, hogy a minden részletre kiterjedõ eljárás személyekre való tekintet nélkül fel fogja tárni a legapróbb részleteket, kényszerítõ erõvel hatva a politikailag besározódottakra, a megfelelõ konzekvenciák levonására. A jogszabályokkal szemben vétõk számára pedig biztosítani fogja a törvény szabta erkölcsi és anyagi elmarasztalást. Ha ez így fog történni, akkor sokkal többet nyerhetünk vissza, mint 804 millió forintot - habár ez is irdatlan nagy összeg, és remélhetõleg minél több visszakerül belõle az államkasszába -, hanem legalábbis részben az emberek hitét és bizalmát, ami a politkában és a hétköznapi életben az egyik legnagyobb kincs. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)