DR. GÖTZINGER ISTVÁN: Tisztelt Képviselõtársaim! Hat-hét évvel ezelõtt, amikor megpróbáltuk felbecsülni, hogy milyen feladatokat kell megoldania a rendszerváltás, rendszerváltozás kormányainak és parlamentjeinek, akkor a honi és külsõ szakértõk egyöntetûen állították, hogy a legnehezebb és legkeservesebb feladatok egyike az államháztartás reformja, és ezen belül is elsõsorban a társadalombiztosítás reformja. A feladatok nehézségeire, szinte abszurd voltára utalt az akkoriban gyakran hallott mondás, hogy ez az egész olyan, mint amikor a halászlébõl kell újra akváriumot csinálni.
Miért olyan keserves ez az egész feladatcsomag, amit államháztartási reformnak nevezünk? Egyrészt azért, mert az átalakulási folyamat mérhetetlenül sok érdeksérelemmel jár, alapjaiban érinti a mindennapi életünket, az egész társadalom, mindenki mindennapi életét, és a változásoknak nagyon sok a vesztese, legalábbis rövid távon, belátható idõn belül a többség vesztes.
Másrészt azért, mert egy ilyen átalakuláshoz mérhetetlenül sok pénz kellene. Sok pénz kellene ahhoz, hogy elviselhetõbbek legyenek az átalakulás terhei, és sok pénz kellene magának a feladatnak a megoldásához.
Harmadrészt: igen sok felkészült szakember és jól mûködõ apparátusok kellenének.
Negyedrészt: a reformok természetébõl következik, hogy számtalan elõre nem kalkulálható problémával járnak, számtalan korrekciós lépésre van szükség. Nem létezik olyan hatásvizsgálat, amely elõre látná minden lépés következményeit, elõre kalkulálná az érintettek reagálását.
A világban létezõ és viszonylag jól mûködõ biztosítási modellek, amelyek számunkra modellként szolgálhatnak, nem pudingreceptek, amelyek alapján bárhol készítjük a pudingot, pontosan olyan lesz, mint az eredeti.
Ötödször... bocsánat, (Keres a papírok között.) elnézést kérek. Az ilyen jellegû nagy átalakulásokhoz széles körû egyetértés kellene. Nem csupán az érintettek között, hanem a parlamenti pártok között is. Legalábbis a fõbb célokban és azokban a lépésekben, amelyek tényleg elkerülhetetlenek. Úgy szokták mondani, hogy a reformoknak társadalmi bázisa kellene hogy legyen.
Azt hiszem, nem hiábavaló kérdés, hogy hol sikerült a világon ezekben a kérdésekben igazán széles körû megegyezést elérni. Még a nálunk sokkal jobb helyzetû, a reformokhoz sokkal jobb feltételekkel rendelkezõ országokban is a lehetõ legnagyobb feszültségekkel, politikai összecsapásokkal és általános társadalmi nyugtalansággal járnak az ilyen változások.
Mindezek következménye, hogy talán nincs a világon olyan ellenzék, amelyik ne törekedne a legteljesebb mértékben a maga javára kihasználni a változások miatti elkeseredést, és a kormány nehézségeit. Nálunk legalábbis nincs ilyen ellenzék.
Mindezek a körülmények és az államháztartás egészének kényes egyensúlyi helyzete érthetõvé teszik, hogy a reformok elhatározásától számítva eddig valamennyi kormány kevesebb lépést tett meg, mint amennyi szándékában állt, és amennyit programjában meghirdetett. És az is érthetõ, hogy az egész folyamatban a valódi reformlépések mellett elõre nem tervezett korrekciós és kényszerlépésekre is sor került.
Azt hiszem, hogy a jelenlegi járulékreform is inkább kényszerlépés vagy korrekciós lépés. Kényszer, és elkerülhetetlen, mert az egész államháztartás helyzete és a biztosítási alap konszolidálásának szükségessége ezt a lépést - vagy legalábbis egy hasonló nagyságrendû lépést - valóban kikényszerít. Errõl már sok szó esett, és ebben a kérdésben a legtöbb felszólaló egyetértett. És ebben egyetértenek az önkormányzatok is.
Melyek azok a kérdések, amelyekben nincs egyetértés, és amelyekkel szemben magamnak is vannak fenntartásaim?
Az egészségügyi hozzájárulásról szóló törvényjavaslat többek között három dolgot mond.
Az egészségügyi járulék helyett ezentúl adót kell fizetni a munkaadóknak. A hozzájárulásnak nevezett adó alapja a személyi jövedelemadó alapja nagyjából. A 13 százalékos hozzájárulás minimuma 4500 forint.
Az elsõ két kérdéssel kapcsolatban széles körben újra felmerült az önkormányzatiság kérdése. Miután ez nem egy reformcsomag része, - ez a járulékreformnak nevezett törvénytervezet-csomag -, amelyben világos válaszok lennének arra vonatkozóan, hogy melyek a reform további lépései, mi lesz az önkormányzatokkal. Azért kellenek ezek a válaszok, mert az elmúlt években megkérdõjelezõdött, vagy az elmúlt egy évben megkérdõjelezõdött az önkormányzatok helyzete.
Tehát világos válaszok kellenének, és ezek a világos válaszok, az
egyértelmû világos válaszok hiányoznak. vagyok. (9.40)
Én magam önkormányzatpárti vagyok, ezt máskor is elmondtam. Csak két okot említek, ami miatt én önkormányzatpárti vagyok. Egyrészt a társadalombiztosítás, a biztosítás egy olyan kérdés, amely rendkívül sérülékeny. Ha nincs egy komoly erõvel rendelkezõ társadalmi szervezõdés mögötte, amelyik a mindenkori pénzügyi érdekektõl, napi érdekektõl meg tudja védeni a biztosítottak érdekeit, akkor a társadalombiztosítás a legpuhább rendszer, amelyik a legkevesebb ellenállást tudja tanúsítani valamennyi komoly fajsúlyú, érdekkel rendelkezõ csoporttal, illetve érdekkel szemben. Ez az egyik kérdés, a társadalombiztosítás stabilitása.
A biztosítottak érdekei feltétlen igénylik, hogy egy olyan önkormányzat legyen, amelyik akkor okoz problémát igazán, ha teszi a dolgát. Minden ellenkezõ híresztelés ellenére az elmúlt három évben a dolgát is tette, tehát megnehezítette a mindenkori pénzügyminiszterek, a kormányok és természetesen a parlament dolgát. De hát, azt hiszem, hogy ebben a kérdésben, amelyben kompetens, ez a dolga.
A másik dolog az önkormányzatisággal kapcsolatban egy modern állam mindig túlterhelt, iszonyúan túlterhelt olyan feladatokkal, amelyek mint társadalmi követelés jelennek meg vele szemben, képtelen minden problémát és feladatot maga kezelni. Ezért jönnek létre a társadalomban olyan viszonylag autonóm alrendszerek, ahol a problémamegoldást és az alapvetõ döntéseket ezek az autonóm alrendszerek vezérlik, vagy a konfliktusok egy részét átvállalják, a kormány válláról leveszik a terheket.
Természetesen az elsõ években vagyunk, amikor éppen ezek körül a kérdések körül vannak konfliktusok, a kormánynak nem csökkentek a terhei, a parlamentnek nem csökkentek a terhei, de hosszú távon remélhetõ ez a folyamat, ahol kikristályosodnak a szerepek, a feladatok és többé-kevésbé túljuthatunk azokon a válságokon, amelyek ma jellemzik a kormány, a parlament munkáját, az egész társadalmat.
A második kérdés, amirõl szólni szeretnék, a hozzájárulás minimuma. A törvénytervezet mellékleteibõl tájékozódhattunk, hogy nemzetgazdasági szinten a foglalkoztatottak 28 százaléka 34 600 forint alatt keres, tehát az õ esetükben a 13 százalék, de legalább 4500 forint, ez több mint 13 százalék. Ezt sokan elmondták, én nem akarom mondani, hogy ez összességében sok milliárdos többletterhet jelent azoknak a munkaadóknak, munkáltatóknak, akiknél az alacsonyabb keresetûeket foglalkoztatják.
Nem azért alacsony a keresetük, mert ezek a munkaadók gonoszabbak, mint máshol, ahol több a kereset, hanem ilyen a helyzetük, ennyi bérköltséget viselnek el ebben a pillanatban ezek az ágazatok, nagy valószínûséggel mondhatjuk ezt.
Azt mondja az elõterjesztõ: igen, ismerjük ezt a problémát, de két dolgot vegyünk figyelembe. Egyrészt jövõre lesz egy átlagosan 17 százalékos béremelés, és abban a pillanatban ezek az alacsony keresetek már lényegesen magasabbak. Kettõ: mi biztosítottunk egy 400 millió forintos kompenzációs keretet, amit a Munkaerõ-piaci Alaphoz tettünk hozzá, és pályázat útján a problémák kezeléséhez hozzá lehet jutni ezekhez a pénzekhez.
Egyrészt a béremelésekkel kapcsolatban az a tapasztalat, hogy ott nagyobbak a béremelések, ahol egyébként is sokkal magasabb a bérszínvonal; ott a legalacsonyabbak a béremelések évrõl évre - az elsõ félévben is, ezt mutatják a számok -, ahol a legalacsonyabb a bérszínvonal.
Ma már az egyes ágazatok, illetve alágazatok között háromszoros a különbség, ha az átlagbéreket nézzük. De az alágazatokon vagy ágazatokon belül is legalább ekkora, ha nem még nagyobbak a különbségek. Ezek a különbségek, ezek a differenciák nemcsak a meglévõ átlagbérben, hanem a bérfejlesztési lehetõségben is éppen a legrosszabb helyzetûeket hozzák a következõkben is rossz helyzetbe, tehát ez a fajta többletteher ott marad azoknak a munkáltatóknak a nyakán. Ez a többletteher továbbra is több milliárdos, esetleg több tízmilliárdos, amivel szemben áll a 400 millió forintos kompenzálási keret. Persze a Munkaerõ-piaci Alap nagyobb, onnan át lehet csoportosítani, de én azt hiszem, ez újabb problémákat indukál, tehát alaposan meg kell gondolni, hogy vajon ezeknek a problémáknak a kezelésére felkészültünk-e.
Az az állítás, amely szerint nagyon sok olyan munkaadó van, aki minimálbérrel jelenti be a munkavállalóját, és zsebbõl fizet, és a járulékos adóterhek a minimálbérhez igazodnak. Ez rendkívül igazságtalan. Nyilvánvaló, hogy ez éppen ott lehetséges, ahol egy-két, néhány dolgozót foglalkoztatnak, mert egy nagy, komoly, szervezett vállalatnál ez elképzelhetetlen, vagy nagyon nehezen elképzelhetõ.
Éppen ezek a munkaadók képesek arra, hogy jövõ év január 1-jétõl ne napi 8 órában, hanem esetleg csak 4 órában kössenek szerzõdést. Attól még lehet 8 órát dolgozni, meg lehet adni a megfelelõ bért, de a minimum 4500 forint éppen a felére esik le, és az egyéb járulékkötelezettségek is természetesen ennek megfelelõen csökkennek.
Tehát éppen ahol a leginkább volt az elmúlt idõszakban olyan hivatkozási alap, hogy ez erkölcstelen, tûrhetetlen, itt valamit tenni kell, éppen itt nem valószínû, hogy generális változást és eredményt lehetne elérni. Még azokról az ágazatokról, ahol a munkaadókat legjobban terhelik, mert alacsonyak a bérek és a többi, és a többi, nemcsak errõl a csomagról van szó, személyi jövedelemadóról is szó van, amelyik természetesen mindenféle költséget, eddig költségként elszámolható tételt a jövedelemadó alapjává kíván tenni.
Ezeket a rétegeket itt a legjobban, legérzékenyebben érinti egy látszólag kicsi dolog, az étkezési hozzájárulás. Nyilvánvaló, hogy az elviselhetetlen bérterhek következménye a munkaadó részérõl azzal jár, hogy nem fog tudni bért emelni, van hivatkozási alapja, hogy sokkal többet fizetek utánad, megvonja az étkezési hozzájárulást, mert egyéb terhek még maradnak rajta. Az a 20-25-30 ezres keresetû dolgozó, akinek eddig ez az 1200 forint néha arra volt jó, hogy egyszer egy hónapban bevásároljon. Sokan azt mondják, hogy még mosóport is vett, legalább akkor mosni tudott. Elnézést, nem akarom...
Ez ma egy olyan, a mindennapi életünkbe, anyagi gondjainkba beépült dolog, ami néha sokkal többet ér, a mindennapi életben sokkal nagyobb érték, mint az a valóságos összeg, amit így kapunk.
Én azt hiszem, hogy ennek a kiváltására valahol meg kellett volna keresni az Érdekegyeztetõ Tanácsban a megoldást. Esetleg valahol az adókedvezmény határait olyan mértékben növelni, tehát valami megegyezést, ami érzékelteti, hogy nem veszítettünk el mindent, amikor ezt elveszítettük. Én ezt egy nagyon fontos problémának tartom, nagyobb problémának, mint amekkora összegrõl szól a végsõ szaldó.
A társadalombiztosítási törvény módosításával kapcsolatban megemelték az összeghatárt, ami alapján járulékot kell fizetni - legalábbis a munkavállalónak - 75 ezerrõl 99 ezerre. Ez az érintett rétegnek egyrészt egy nagyon üdvös dolog, mert amikor majd nyugdíjba megy, egy magasabb összeg alapján számolják a nyugdíjat. Tehát önmagában ez a lépés érthetõ, értelmes lépés. Kifejezett is az a szándék természetesen, hogy most, ebben a pillanatban ez talán egy 11 milliárd forintos többletbevételt, járulékbevételt jelent, kifizetni viszont késõbb kell csak, akkor, amikor az érintettek - nem egyszerre mennek nyugdíjba a következõ években - majd nyugdíjba mennek.
Ezzel kapcsolatban - figyelembe véve, hogy négy év óta nem volt plafonemelés, négy év óta volt a degressziós skála emelése. Ezek egy olyan hektikus rendszert eredményeznek a nyugdíjrendszerben, a nyugdíjrendszer egészében, ami rettentõ nagy bizonytalanságot eredményez.
(9.50)
Szóval évrõl-évre nagyon más feltételekkel megy nyugdíjba, aki nyugdíjba megy. Egyrészt meghatározza az elõzõ néhány év inflációja, a nem valorizált évek inflációja, és ezek nagyon kemény évek lehetnek. Ha most figyelembe vesszük, hogy a '93-as év lett '94-re valorizálva - tehát az inflációs szorzóval szorozva a korábbi átlagkereset összege - , de nincs '94-'95-'96., ezek kemény inflációs évek, és hát még a '97- ben elért kereset is, ugye, ami a nyugdíj alapját képezi, még az sincs valorizálva.
Na most, hogy ki hogy jár ezekben az esetekben egy degressziós skálaemeléssel? Nyilván azok, akiknek a jövedelmük kisebb, tehát nem éri el azt a plafonszintet - eddigi 75 ezres szintet -, azok jártak inkább jól, mert akiknek 75 ezer forint felett volt jóval a keresetük, valamivel õk is jobban jártak, de õk igazán akkor járnak jól, ha megemeljük a plafont. Viszont ha a plafont emeljük meg, nem járnak jól azok egy fikarcnyival sem, akiknek 75 ezer alatt volt eddig is a keresetük, mert rájuk nézve ott van a kemény degressziós skála.
Hogy valamivel kiegyensúlyozottabb legyen a nyugdíjrendszer, nem kellene mindig nagy reformot megvárni - hogy évrõl évre, akik nyugdíjba mennek, közel azonos eséllyel menjenek nyugdíjba. Valahol össze kellene hangolni részben a degressziós skála emelését, részben pedig a plafon emelését. Folytonosabbá, folyamatosabbá kellene tenni - egy mechanizmust kellene erre létrehozni. Persze a gondok ismerõsek, sok minden nem volt elõre látható.
Befejezésül még egy megjegyzésem lenne elsõsorban ellenzéki képviselõtársaimhoz. Gyerekkoromban én is azt hittem, hogy a fák csinálják a szelet. Mint valami óriási legyezõk hajlonganak elõre- hátra, és mozgatják a levegõt. Hát aztán késõbb megtudta az ember, hogy a fák csak hajladoznak a széltõl, nem õk mozgatják a szelet. Mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy nem a pénzügyminiszter, nem a kormány, nem is ez a kormányfrakció fújja a passzátszelet. Nem mi teremtjük azokat a körülményeket, amelyek között kormányozni kell. Nem mi vagyunk azoknak a kényszerintézkedéseknek a jókedvû kitalálói, amelyeket végre kell hajtani, amelyeket meg kell hozni.
Én azt hiszem, hogyha ez a minimális belátás megvan, akkor az ellenzéki kritika nem arról szól, hogy csak ezen a csúnya kormányon múlik, hogy mi már nem vagyunk holnap Isten kalapján a bokréta. Ha ez a minimális belátás megvan, akkor olyan kritikákat hallunk, amelyek valóban kritikák, amelyek valóban érthetõbbé teszik a tv-nézõk, a hallgatók elõtt, hogy milyen problémák és milyen alternatívák lehetségesek. Én mindig nagyon örülök az ilyen kritikáknak, néha szinte meghatódom, mert sajnos ritka. Köszönöm szépen. (Taps.)