JUHÁSZ PÁL (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök asszony. Képviselõtársaim, ígérem, hogy jó kiegészítõje leszek Torgyán doktor úrnak, amennyivel õ hosszabban beszélt, én legalább annyival rövidebb leszek a keretnél. S még az elején be kell vallanom, hogy én egyesítem Akar államtitkár úr és Torgyán doktor úr személyiséghibáit, Akar államtitkár úrnak azt a kellemetlen tulajdonságát, hogy odafigyel arra, hogy mit beszélnek mások, s ezért önkéntelenül érzelmileg követi a beszédet, (Derültség, taps a bal oldalon.) Torgyán doktor úrnak pedig azt a kellemetlen tulajdonságát, hogy elemelkedik a témától, és közben elvi kérdéseket vet föl.
Mondom, én is ezt fogom most tenni, már csak azért is, mert úgy Breztem, hogy az államtitkár úr és Miklós László képviselõtársam a törvényjavaslatok konkrét értékelését nagyon elegánsan megtették, ami aggályuk van, volt; ami Miklós László kifejezett aggálya volt ezzel kapcsolatban, tehát a jövedéki törvényhez kapcsolódó fogyasztásiadó- rendszerben lévõ hibákat, amiket egyébként Torgyán doktor is elmondott, azokkal én is egyetértek, ezért csupán két kérdésrõl fogok most szólni a részletes "duma" helyett.
Az egyik kérdés az, amit már a bizottsági beszámolóban is említettem. Az, hogy az áfatörvény hozzáigazítása a mezõgazdasági vállalkozók új nyilvántartási rendszeréhez mennyire kívánatos. Tudniillik, jelen pillanatban a mezõgazdasági termelõket abban, hogy bejelentkezzenek, és hogy betartsák a szabályokat, inkább negatív ösztönzõ viszi a mai rendszerben, hogy bizonyos közlésekhez nem jutnak hozzá. Pozitív ösztönzõ az lehetne, ha az a biztonságuk is megnövekednék, hogy az áfakompenzációhoz való hozzáférésük így megfoghatóbb, kikerülhetetlen.
Ezért abba az irányba gondoljuk átalakítani mind az szja-törvényt, mind az áfatörvényt, figyelembe véve az adóhivatal pillanatnyi aggályait is, hogy nem bírja a hirtelen megugró ügyfélforgalmat, hogy a 3 millió alatti körben azt tegyük lehetõvé, hogy nem fizet adóelõlegeket a kistermelõ, és a végén, mikor elszámol, akkor számolja el közvetlenül az áfakompenzációt is.
Ezzel egyik oldalt a kincstár veszít, másik oldalt a kincstár nyer, viszont a rendszer teljesen követhetõ lesz magának a kistermelõnek a számára, s a végén az elszámolást is könnyíti, hogyha befizetnivalója van, vagy amit kap, az kerül egyenlegbe, ami valószínû, általában jelentéktelen összeg lesz. De így végigcsinálhatóbbnak tûnik a rendszer.
Beismerem, hogy a dolognak vannak technikai kérdései, hiszen ezt összehangolni kell egyéb dolgokkal. Tehát ezt most javaslatként adtam elõ, és kérem, hogy majd beszéljük meg, hogyan lehet ezt végigcsinálni.
A másik dolog, amirõl beszélni akarok, az valóban elemelkedés a konkrét törvényjavaslatoktól.
Én úgy érzékeltem, hogy - kivéve ezt a jövedéki körben való õrült birkózást, amit nem tudunk megoldani - a többi részében ezek a törvények a kulturálódás, a csiszolódás, tehát egy beállt rendszer törvényeiként viselkednek, amelyek úgy igazodnak a környezethez, nem akarnak a környezõ országoktól nagyon eltérni, hogy ettõl a másodjátékokat elkülönítsék, és úgy tûnik, mintha egy beállt adórendszer része lenne.
Most ez önmagában nagyon jó, hiszen a stabilitás, az adótörvények szelleme és minden, tudjuk, mennyire fontos. Azonban gondolkozzunk el azon, hogy valójában Európa, amelyet mi most követünk ezzel a rendszerrel, még azzal a részével is követünk, hogy a fogyasztáshoz kapcsolt adók arányát növeltük a rendszer kialakítása óta a jövedelemhez kapcsolt adókhoz képest; valójában Európa egy újabb válaszút elõtt áll, és egy újabb mozdulás képzelhetõ el vagy várható ebben a rendszerben, s nekünk már erre is törekednünk kell.
Az biztos, hogy ami ebbõl látszik, azok szemben állnak Torgyán doktor úr néhány meggondolásával, de mégis számolnunk kell vele. Gondoljuk csak meg, az volt a filozófiája annak a - mondjuk így - hárompillérû közösségi bevételszerzésnek, amelyek egyik pillére az, hogy jövedelmeket vagy vagyonokat, bizonyos helyeken a vagyonokat, helyi szinten a vagyonokat adóztatják; tehát jövedelmeket vagy vagyonokat adóztatnak az egyik pillérben.
A másik pillérben fogyasztást adóztatnak, a harmadik pillérben pedig - mondjuk így - a munkaerõt adóztatják, a munkaerõt járulékoltatják meg, mert az elsõ körben arra törekedtek, amikor a fogyasztás növekedett, hogy ne annyira arra nehezedjék a teher, amikor megtermelik a jövedelmet, hanem arra, amikor elköltõdik, tehát aki nem a termelésben használja föl, nem megtakarításra helyezi, hanem elkölti, az fizessen minél többet.
A harmadik lépcsõben viszont egy olyan mechanizmus, olyan automatizmus érvényesült, hogy amikor a szociális piacgazdaság elveit fölváltotta a szociáldemokrata, szociális felfogás, amikor tehát a piacot igyekeztek a szociális járadékokból minél inkább kirakni, és a társadalombiztosítás logikáját elszakítani az ilyen piaci meggondolástól, akkor mintegy ebbõl természetesen jött, hogy a munkaerõhöz kapcsolódó költséget meg kellett terhelni, mert csak így lehetett azt a szolidaritási rendszert fönntartani, ami részben a nyugdíjrendszer kiszélesítésébõl, részben az egészségügyi rendszer növekvõ pénzigényébõl fönnállt.
Most ebbõl kialakult már az a furcsa helyzet Európában - és nálunk is -, hiszen ijesztõen európaiak vagyunk az ilyenfajta hülyeségeinkben vagy ilyenfajta kényszerpályáinkban, hogy olyan teher rakódik rá a munkaerõköltségekre, amely tartóssá teszi a magas szintû munkanélküliséget.
Ezért merült föl egy másikféle megközelítése az adószerkezet- alakításnak, amelyik nem abban akar visszalépni, hogy most megint inkább a jövedelmeket adóztassuk, vagy a fogyasztást adóztassuk még jobban, hanem egy új elvet követ, vezet be. Ez körülbelül a georgizmusnak egy modernizálása, amit öko-adórendszernek is lehet mondani, tehát hogy azokra az erõforrásokra vigyük rá a terhelést, amelyeknek pontosan tudjuk, hogy az externális költségei sokkal többek, mint amennyi megfogható, másrészt amirõl tudjuk, hogy környezetvédelmi vagy egyéb szempontból célszerû is erõsen korlátozni a fölhasználását. Hogy ez miért hasonlít a georgizmushoz, azt most nem mondom el, de tény, hogy jól kombinálható klasszikus georgista elvekkel is ez az öko-adó meggondolás.
(11.50)
Ebbõl ugye az következne, hogy egy olyan jövõ lehetõségét is villantsuk meg magunk elõtt, hogy amelyik a ma társadalombiztosítási rendszer keretében kezelt, tehát munkaerõköltséget növelõ járadékokból fönntartott szolgáltatás, annak egy részét kiemeljük. Tehát akár azt, ami mondjuk a kötelezõ öregségijáradék-minimum kiemelése a nyugdíjrendszerbõl, vagy bizonyos egészségügyi alapellátások kiemelése az egészségügyi rendszerbõl, ugye, amit lehetne kapcsolni a georgista vagy öko-adó felfogásokhoz, s ezzel a foglalkoztatás közvetlen terheit csökkenteni. Most egyáltalán nem mondom, hogy ez a lépés megléphetõ csupán Magyarországon, s egyáltalán nem mondom, hogy biztosan ez a jó út, de látnunk kell, hogy érik valami ilyesmi a világban, és rengeteg az ilyenfajta meggondolás.
Most ehhez a jövõhöz igazodásunkban nekünk is arról kell tehát gondolkodnunk, hogy éppen a szûkös erõforrások és elsõsorban éppen az üzemanyag-felhasználás - mint ami a legotrombábban jelzi a szûkös erõforrást, másrészt pedig a legtöbb externális költséggel jár - területén nem lehet visszalépnünk az adóztatásból, mert akkor végképp szembekerülünk az így formálódó jövõvel.
Nyilvánvaló, hogy amit én most elmondtam, az sok olyan általános kérdést vet föl, ami nem tartozik az adótörvények vitájához, ezekhez a konkrét adótörvények vitájához, mégis fontosnak tartottam, hogy valamikor ezt elmondjuk, és kezeljük úgy a fogyasztási adótörvényt és a környezetvédelmi díjaikra vonatkozó szabályozásainkat, mint a legfontosabb területeket abból a szempontból, hogy a jövendõ adórendszer felé közeledjünk. Köszönöm szépen a figyelmet. (Szórványos taps.)