DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Az elsõ pillanatban úgy érezhetõ, hogy hogy lehet beszélni ma 1945-ös községi választásokról, amikor az ország tele van jelenlegi súlyos problémákkal, nem beszélek a botrányokról, szociális-gazdasági kérdésekkel. És akkor visszamegyünk 1945-re, hogy akkori törvényhatósági választásokról beszéljünk. Mégis úgy érzem, hogy van idõszerûsége a budapesti törvényhatósági választásnak. Egyrészt azért, mert mára is kiható hatása van, olyan események történtek, amirõl ma is, úgy érzem, beszélni kell, és nem utolsósorban egyedülálló jelenség volt Magyarország politikai életében.
Miért volt egyedülálló? Egyedülálló volt azért, mert egy borzalmas háború után voltunk, és ha szabad mondani, egy még kegyetlenebb náci német megszállás és az azokat kiszolgáló kegyetlenségeik után, és nem utolsósorban az emberek úgy érezték, hogy a szenvedések és az ilyen megpróbáltatások után vajon lehet-e az országnak és lehet-e a népünknek még egyszer talpra állni? Az emberekben ott volt a szorongás, mert a háború utolsó idõszakában nem éreztük azt, hogy békét kapunk. Nem éreztük azt, hogy elérkezett a béke. Azért is egyedülálló idõszak volt ez, mert egyik fülünkben még ott csengett a németeket kiszolgálóknak a köszöntése: "Kitartás, testvér!", és már ott volt és felhangzott az új jelszó: "Szabadság, elvtárs!". A "Kitartás, testvér!"-nek semmi köze se volt a testvériséghez, és mindennap éreztük, hogy a "Szabadság, elvtárs!"-nak nincs közük azokhoz az eseményekhez, amelyek a szabadsághoz fûzõdnek.
Mégis, ezekben a nehéz napokban felcsengett bennünk a remény, hogy talán az ország nincsen egyedül. Mik voltak ezek a remények? A legnagyobb remény az volt, hogy Budapest házainak a falán már láthatók voltak a nagy plakátok. Az egyik az atlanti-óceáni alapokmány, amelynek 3. §-áról, szabadna azt mondani, mámorosan olvastuk, hogy minden népnek megadják azt a jogát, hogy saját maga döntse el a jövõ sorsát, és maga döntsön arról a kormányformáról, amelyikben élni akar. A 6. §-ban azt olvastuk, hogy mindent el kell követni, és az aláírók is valószínûleg segítenek, hogy minden országban minden ember félelem és nyomorúság nélkül éljen.
Abban az idõben nekünk ez rengeteget jelentett, mert mint mondottam, a kegyetlenségek után szorongásban éltünk, és véltük, hogy az atlanti-óceáni alapokmányt aláíró nagyhatalmaknak, az Egyesült Államoknak, Angliának, olyan szerepük és befolyásuk lesz, hogy valóban békésen és demokráciában tudunk élni.
(15.30)
Hisz az atlanti-óceáni alapokmány elveit késõbb megerõsítette a jaltai egyezmény, 1945 februárjában írták alá ugyancsak az Egyesült Államok elnöke, Anglia miniszterelnöke, és ezt már Sztálin is aláírta. És pár hónappal elõtte alakult meg az Egyesült Nemzetek, mely alapokmányában diadalmasan hirdette, hogy létrejöttének egyetlen célja van: a béke és a békét fenyegetõ eseményeknek, cselekedeteknek az elhárítása.
Érthetõ tehát, hogy ezek a remények éltek bennünk, és nemcsak hogy éltek, de bíztunk abban, hogy Magyarországon lehetõségünk lesz a demokráciára, annál inkább, mert tudatában voltunk annak, hogy a népnek döntõ többsége, ha szabad mondani, elsöprõ többsége semmi formában nem szolgálta ki a náci német megszállókat, sem pedig azokat, akik - tegnap volt évfordulója - október 15-én nemcsak a németeket szolgálták ki, de a kegyetlenségeknek olyan sorozatát követték el, amit csak késõbb, a Szovjetunió megszállói tudtak bizonyos fokon utánozni.
Ezekben az idõkben mégis mi lehetett a további reményünk? Budapesten megjelent Varga Béla, a balatonboglári plébános, de a Kisgazdapártnak országgyûlési képviselõje, és az volt az érzésünk, hogy valami újszerû jön az egységre, a magyar polgároknak a megértésére, és a rendkívüli helyzetben összefogására valóban csodát tud produkálni. Csodát produkált. Magyarország és Budapest történetében elõször fordult elõ, hogy egy párt döntõ többséget kap Budapesten, és egyúttal úgy éreztük, hogy ez üzenet az országnak is.
Páratlan lelkesedés volt bennünk, amelynek kétségtelen az az oka, hogy abban az idõben olyan emberek álltak ennek a pártnak élén, mint Varga Béla, a budapesti választás vezetõje, Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Kovács Béla. Kovács Béla volt a lángoló tûz, Tildy Zoltán Bethlen Gábor-i utat próbált keresni valamilyen megegyezésre, Deák Ferenc bölcsességével rendelkezett Nagy Ferenc, és ott volt a vezetésre termett Varga Béla.
A lelkesedésünk valóban nemcsak hogy páratlan volt, egyedülálló volt, és úgy éreztük, hogy valami olyat tett Budapest népe, amelyre a Nyugat is felfigyel. Másnap október 8-án a volt Kúria épületébõl jöttem le, és százak és százak meneteltek a Szabadság tér felé. Beálltam közéjük, s kérdeztem: hová mennek? Azt mondták az amerikai követhez akarnak menni, a Szabadság térre, és meg akarják mutatni, nemcsak Budapest egységet, de a magyar nép akaratát.
Én is beálltam a sorba, megérkeztünk a Szabadság térre, elénekeltük a magyar himnuszt, majd Schönfeld Arthur követ úr kijött, és ezt mondta: "Köszönöm, hogy eljöttek." Bizonyos elégedetlenség, megdöbbenés ment rajtunk végig, mert többet vártunk egy ilyen tüntetés után - vagy szabadna mondani inkább - egy lelkesedõ felvonulás után, s elgondolkoztam magamban, mikor jöttem visszafelé, hogy itt valami nincs rendben.
Hosszú évek után Nagy Ferenctõl egyszer megkérdeztem, hogy miért nem kértél segítséget, politikai segítséget, a magyar nép akaratát megvalósítani; 1945. november 4-e után, amikor az ország ugyancsak egy elsöprõ gyõzelmet aratott az elõbb említett vezetõk mellett, akkor a következõket mondotta nekem: "Én mint miniszterelnök elmentem az amerikai követhez, és ugyancsak elmondtam, hogy milyen nehéz megbirkózni azzal a feladattal, míg abszolút többségben is, amit a Kisgazdapárt megnyert, amikor semmiféle támogatást nem kapunk, s egyre több az erõs ellenfél odahaza." Erre azt mondta Schönfeld Arthur - Nagy Ferenc így mondta -, ezzel a kérésével menjen a Szovjetunió követéhez.
Nem éreztük még azt, hogy minket cserben hagytak. Nem éreztük azt, hogy ennek olyan következménye lett, mint a megszállás volt. Tovább bizakodtunk. Már annál is inkább, mert a budapesti választás egy üzenet is volt.
Üzenet volt a magyar lakosságnak, a magyar választóknak, hogy próbáljanak egységben megmozdulni olyan emberek mellett, akik kiállták a demokrácia tûzpróbáját, akik semmiféle önkénynek nem hajtottak fejet, és akikben bizalom lehet. Ezenkívül nemcsak egy üzenet volt, egy kérés volt - ha szabadna mondanom - Nyugat felé is, azt mondva és azt hangsúlyozva, hogy a magyar nép úgy a budapesti választásokon, mint késõbb az országos választásokon, lényegében nemcsak az akaratát mutatta ki, de teljesítette azt, amit úgy az atlanti-óceáni alapokmány, mind a jaltai egyezmény, mind az egyesült nemzetek alapokmánya elõír, tehát megtettük azt, ami a Nyugatot bizonyos politikai cselekvésre kellett hogy indítsa.
Tán furcsa, amit most mondok, de semmiféle támogatást nemhogy nem kaptunk, hanem még talán biztatást sem. Ezért felmerült bennem a gondolat, hogy mi magyarok, a magyar kormány mindent megtesz annak érdekében, hogy azok, akik szenvedtek úgy a 40 év alatt, mint az esetleges háborús hadifogság következtében.
Mi az oka annak, hogy mi az erõfeszítéseinket - pedig nagyon helyesen mindenki irányában megtesszük - a nyugati hatalmak nem honorálják? Miért nem fizetnek õk is kárpótlást nekünk azért, amiért teljesen cserben hagyva bennünket a második világháború után, nem is beszélek 1956-ról.
Senki félre ne értsen engem, tudom, hogy erkölcsi értékeket, áldozatokat nem lehet pénzben beváltani, s nem is volna helyes. De ugyanakkor azoknak a hatalmaknak, amelyeknek a határozatát és kérését, majd késõbb igényét teljesítettük, úgy érzem, ugyanolyan felelõsséggel tartoznak, mint a magyar kormány azok felé, akik a megpróbáltatások alatt szenvedtek.
Ennél a kérdésnél meg kell említenem valamit, és a felszólalásomnak ez az egyik célja, a Demokrata Néppárt és a Kisgazdapárt viszonya. Furcsa talán, hogy a Demokrata Néppárt akkor óriási megpróbáltatásokon ment át, hogy létezését és mûködését biztosítani tudja, és egyre több volt a nehézség. A Demokrata Néppárt megalakult. És 1944 végén, egy ilyen találkozásnál, 1944. november 30-án, az én Galamb utcai ügyvédi irodámban és lakásomon találkoztunk, ahol Kovrig Béla felolvasta a párt alkotmányát, s ott volt Varga Béla is. Itt Varga Bélának felajánlottuk, hogy legyen a Demokrata Néppárt elnöke.
(15.40)
Õ bölcsen azt mondta, hogy azt nem vállalja el, de arra vállalkozik, hogy mindenben és mindenkor segítségünkre lesz, és segít bennünket abban, hogy valamilyen formában mûködésünket megkezdjük és folytassuk. Elhangzott néha, vagy újságcikkekben is megjelent, hogy bármilyen kapcsolatban volt a Kisgazdapárt a Demokrata Néppárttal, és szeretném leszögezni, hogy a két párt sohasem egyesült, soha semmiféle formában ez fel sem merült, és két olyan párt, amelynek teljesen különbözõ a forrásuk, az eredetük, s a tagságuk is.
A Demokrata Néppárt a két háború között felnõtt keresztény reformnemzedékbõl jött létre a nagy, keresztény, katolikus mozgalmakban: a KALOT, EMSZO, Hivatásszervezet, és összesen mindezeknek a szervezeteknek körülbelül 800 000 tagjuk volt. Annyi pontosan, amennyi szavazatot mi késõbb 1947-ben kaptunk.
Varga Béla azonban meglátta a jövõjét a pártnak, és azt mondotta több találkozásunknál, hogy mindenképpen segítlek benneteket. Én jómagam 1945. februárban megszereztem a pártnak úgynevezett mûködési engedélyét. Budapesten tudtunk mûködni, vidéken azonban a Magyar Kommunista Párt ezt az engedélyt nem tartotta szem elõtt, félretette, és teljesen lehetetlenné tették a párt tagjainak vagy pedig ezeknek a mozgalmaknak a mûködését, amirõl beszéltem.
Az 1945. október 7-i választásokat kiírták, Barankovics István, akkor a párt fõtitkára beadta akkor már indulási engedélyre szóló kérését, amelyet jóváhagytak, és megkaptuk az indulási engedélyt, hogy a választásokon részt vehetünk 1945 szeptember második felében.
Természetes, hogy rendkívül nehéz volt a helyzet, semmiféle anyagi támogatást sehonnan nem kaptunk. Nem voltunk a koalíciós párt tagjai, tehát sem kocsink, mozink, épületünk, anyagi támogatásunk nem volt. Mégis azt döntöttük el, hogy próbáljunk, meg kell indulni, megvan az indulási engedély, menjen át a köztudatba ez a fiatal, kereszténydemokráciát valló párt.
Elmentünk Varga Bélához, és Varga Béla a következõket mondta: egységre kell törekedni, ne induljatok most! Talán nem ezekkel a szavakkal mondta, hanem inkább azzal, hogy próbáljunk valamilyen formában együttmûködni a választások elõtt. És úgy határoztunk, és úgy határozott a párt vezetõsége, hogy a választásokon Budapesten nem indulunk, ennek a fejében Varga Bélától kaptunk két helyet a törvényhatóságban: dr. Eckhardt Sándor, a neves francia szakos professzor és jómagam. Tehát kisgazda listán indultunk, de megállapodtunk, hogy amennyiben megválasztanak bennünket, aznap közöljük táviratban Szakasits Árpáddal, az akkori törvényhatósági bizottság elnökével, hogy a Demokrata Néppártot képviseljük. Így léptünk be a közéletbe hivatalosan Varga Béla segítségével. Ez lett késõbb az országos választásokon is, ahol dr. Eckhardt Sándor egyetemi tanár és Bálint Sándor, a neves szegedi néprajzkutató, egyetemi tanár lettek az Országgyûlés tagjai mint demokrata néppárti képviselõk.
Ezt azért tartottam szükségesnek elmondani, nehogy bárkiben és bárhol az a vélelem éljen, hogy a két párt együttmûködve egyesültek talán, és valamilyen formában a két párt keletkezése is azonos. Nem az volt.
1947-ben, köztudomású, a Demokrata Néppárt megnyerte az országos választásokat, legtöbb szavazatot kaptunk, 62 képviselõvel voltunk itt a parlamentben.
Szeretném kihangsúlyozni, hogy a Demokrata Néppárt mindig volt olyan bölcs, hogy 1947-ben, amikor a Kisgazdapárt kettévált, és egyik része nehéz megpróbáltatásokba ment, elhagyták a hazájukat, vagy börtönbe kerültek, a másik része kiszolgálta a Kommunista Pártot, a megszállót, a Demokrata Néppárt vezetõi és tagjai voltak olyan bölcsek, hogy süllyedõ hajóra nem lépnek, de ugyanolyan bölcsek, hogy kalózlobogós hajóra sem szállnak fel.
A Kereszténydemokrata Néppárt elõdje a Demokrata Néppárt, mint mondottam, országos választást nyertünk '47-ben, amirõl jövõre szintén, úgy érzem, számos megemlékezést fogunk tartani.
Varga Béláról meg kell jegyeznem és meg kell említenem, hogy azon rendkívüli emberek közé tartozik, aki számos korszakán ment át a magyar politikai életnek. Beleszületett az Osztrák-Magyar Monarchiába, ott volt még Budaörsön az ezeréves királyság utolsó fellobbanásán, majd a Kisgazdapárt képviselõjeként erõteljesen részt vett Magyarország demokratikus felépítésében, hiszen még ott voltak az elsõ háború után Magyarországon az Osztrák-Magyar Monarchia nyomai, ahogy 1989 után ma is itt vannak a parlamentben a 40 évi megszállásnak a nyomai, és ennek a kiegyensúlyozására és békére törekedett. Amikor a Nemzeti Fõtanács elnökének megválasztották, az elsõ halálos ítéletet félretette, nem írta alá, mondván, hogy egy pap nem írhat alá halálos ítéletet. A Nemzetgyûlés elnöke. Küzdelmei rendkívül nehezek voltak. Nem volt más választása, mint elhagyni a hazáját, és körülbelül 43 évig élt külföldön, ebbõl 41 évet az Egyesült Államokban.
Az Egyesült Államokban a magyar emigráció feje volt, elõször a Magyar Nemzeti Bizottmány, majd késõbb a Magyar Bizottság, mind a kettõ menekült kormány volt, és jelentõs tekintélyével a nagyon nehéz körülmények között sikerült mindig a magyar ügyet élve tartani. Ez azt jelentette, hogy akár a képviselõházban, akár a szenátusban, akár pedig különbizottságokban próbáltuk a világ figyelmét fölhívni, hogy a magyar ügy nem oldódott meg. Megoldatlan kérdés addig, amíg megszállók ott lesznek, s a magyar nép szabadon nem dönt arról az államformáról, amelyben élni akar.
Lakása szerény volt a Saint Mary's Home-ban, egy kis szoba, egy nagyon kicsi, de nagyon megható kápolna, s lényegében itt töltötte azt a hosszú idõt, amíg Magyarországra visszatért. Lakása egy zarándokhely volt. Ahogy Rákóczit Rodostóban, Kossuthot Turinban meglátogatták, õ is fogadta a látogatókat, és nem volt olyan személy, aki zárt ajtókra talált volna Varga Bélánál, és igyekezett nemcsak kérni õket, akinél lehetõsége volt, hogy õk is dolgozzanak a magyar ügyért, de õ maga is mindenkinek, amennyire lehetett, biztatást adott. Ezekrõl a beszélgetésekrõl, amelyek hosszú évtizedeken át zajlottak le, egyetlenegyet említek meg. Varga Béla, Kovács Imre és jómagam társaságában meglátogatta Varga Bélát Vas Zoltán New Yorkban, s a beszélgetés végén azt kérdeztem tõle: te, aki még láttad Lenint, közel másfél évtizedet börtönben töltöttél, Sztálinnal is találkoztál, visszajöttél, mondd meg itt nekünk hármunknak, mi maradt meg benned a kommunizmusból. Pár másodperc múlva komoran azt felelte, hogy semmi. Ez is üzenetként mehetett volna a magyar néphez, de ezt nem lehetett megtenni.
Varga Bélának háromszoros hû barátja volt Kovács Imre, nagyon és õszintén sajnálom, hogy nem élte meg a felszabadulást, Fercsey János, és talán szerénytelenség, de mondanom kell, jómagam, akikkel mindig és minden alkalommal sikerült együttlétünkben a múltat, a jelent s a jövõt is feltárni, inkább a jövõrõl ábrándozni. Ide kell sorolnom még a New Yorktól kissé távollévõ Thassy Jenõt, aki szintén hû barátja volt Varga Bélának.
A Mindenható megengedte, ami keveseknek adatott meg, hogy annyi idõ távolléte után hazánkba visszajöhetett. Elõttem van - és ezzel zárnám a megemlékezésemet - elõttem van egy ember, egy igaz ember egy hazug korszakban. Elõttem van egy bátor férfi, aki, mondhatnám, másokat is, meglepõ és rettenthetetlen bátorsággal védte mindazokat, akiket üldöznek: franciákat, lengyeleket vagy a zsidókat.
(15.50)
Egy árvízi hajós volt ebben a borzalmas hullámzásban, és soha egy pillanatig nem ingott meg, hogy ezt neki tenni kell. Nagyon kevés bátrabb embert láttam életemben, mint õ, és mint pap, hûen szolgálta Istenét, az egyházát, s ezzel számos embereknek megható és jó példát adott.
1945. október 7-ének az üzenete mának pedig véleményem szerint az, hogy a magyar népnek érezni kell és a választóknak is érezni kell, hogy kik azok, akikben bízhat, kik azok, akiknek a szavazatát odaadja, és kik azok, akik az ígéretüket teljesítik. Az a négy ember, akiket felsoroltam. Ide sorolhatnám természetesen, ebbe a kategóriába tartoznak a Demokrata Néppártnak a képviselõi, akik közül senki nem hajtott fejet az önkénynek, de a választóknak is át kell gondolni, nem pártra, azt sem mondom, hogy ideológiára, de olyan személyekre kell szavazni, akikre az országnak ebben a rendkívül nehéz helyzetében szüksége van.
Egy gazda sem fog vetni az aszfalton, várja az aratást és várja azt, hogy jó termései legyenek. Miért a választópolgárok hiszik azt, hogy az õ cédulájukat az urnába bedobták, az lehet felelõtlen (Sic!)? Nem, az épp olyan felelõsség, és a demokrácia felépítése, mint a gazdának a földjének a termése, és arra való gondos ügyelése.
Varga Béla és az akkori Független Kisgazdapárt, Demokrata Néppárt mûködése azt bizonyítja és igazolja, hogy minden választó - s ez lenne az üzenet ebbõl a napból - azokra választ, és azokat választja meg és adja le a szavazatát, akik a nemzethûségükbõl próbát tettek, akiknek lehetõségük volt megmutatni, hogy nagyon nehéz körülmények között eredményeket is tudnak produkálni, akiknek képességük van arra, hogy egyéni érdeküket a közérdek mögé tegyék, akik nem sikerre, nem tapsra vadásznak, hanem a nép közérdekét akarják megoldani, és nem utolsósorban, akik példaképek legyenek arra, hogy a magyar népet bármilyen helyzetben nemcsak hûen képviselik, hanem minden munkájukkal és minden idejükkel a nép sorsán akarnak segíteni. Köszönöm. (Taps.)