DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt jelen lévõ Képviselõtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Végtelenül sajnálom, hogy felszólalásomat csaknem üres padsorok elõtt kell elmondanom, mivel így azok vannak távol, akik ebben az ügyben dönteni fognak, és akiknek véleményét felszólalásommal, érveimmel befolyásolnom kellett volna. Ennek ellenére eleget teszek kötelességemnek, és ha másnak nem, a jegyzõkönyvnek elmondom beszédemet.
Tehát, tisztelt Országgyûlés! Amikor 1848-ban a közteherviselés bevezetését és az annak megfelelõ adó kiszabását tárgyalta az Országgyûlés, több egyéb mellett alapelvként mondták ki, hogy csak tiszta jövedelem adóztatható, de adó címén általában ebbõl is csak 6 százalékot lehet elvonni. Egyedül a kereskedõk jövedelemadójánál tartották lehetségesnek, hogy 10 százalék legyen. Ugyanakkor azonban sokan kardoskodtak amellett is, hogy az adóban a 3, illetve az 5 százalékot ne haladják meg.
Századunk elején Szende Pál 1908-ban "A magyar adórendszer igazságtalanságai" címmel tett közzé azóta híressé vált könyvet. Az ember zsebében ma is kinyílik a bicska, ha elgondolkozik, hogy valóban mennyi igazságtalanság, népellenes vonás, méltánytalanság jellemezte az akkori adórendszert. Rögtön lehûlnek és lecsillapodnak azonban a szenvedélyek, ha figyelembe vesszük, hogy épp az idézett mûbõl értesülünk egyben arról is, hogy a legsúlyosabb adók sem haladták meg a 10 százalékot. És ha már szóba hoztuk Szende Pál nevét, engedjék meg, hogy számos, ma is tanulságos megállapítása közül idézhessem: "Minden igazságtalan, tehát népellenes adórendszer közös vonása a fogyasztási adók és az állami monopóliumok túlsúlya, továbbá az adók kiszabásánál a létminimum figyelmen kívül hagyása, illetve lelkiismeretlen adóztatás." Ez utóbbi makacs továbbélése, illetve felújulása azért is elítélendõ, sõt kiváltképp is felháborító, mert arról tesz egyértelmû és félremagyarázhatatlan bizonyságot, hogy felújult és visszatért az az Európa-szerte a polgári forradalmakkal már meghaladottnak vélt elv, hogy tudniillik fizess, aztán élj, ahogy tudsz, illetve, ha marad mibõl.
Mások is elmondták már, én is csak alátámasztani tudom, hogy az elénk terjesztett szöveg nem mintapéldánya a kristálytiszta és a világos fogalmazásnak. Engedjék meg, hogy mindennek illusztrálására idézhessem a 60. oldal tetejérõl a 72/A. § (2) bekezdését. Íme, kezdõdik az idézet: "Az alapítványnak 44 százalék adót kell fizetnie a magánszemélyeknek adómentes jogcímen az adóévben kifizetett (juttatott) összeg, (nem pénzbeli) vagyoni érték azon része után, amely meghaladja érdekképviselettõl, más alapítványtól kapott bevétele 40 százalékának és az adóévben keletkezett más bevételeknek együttes összegét." Eddig az idézet. Ember legyen a talpán, aki elsõ olvasásra megérti! Mert iskolapéldája a homályos, körmönfont, nyakatekert fogalmazásnak, holott a törvényszövegek nyelvi tisztasága korántsem nyelvészeti és nem is csupán stilisztikai kérdés, hanem a legegyértelmûbben politikai is. Mert ahol úgy fogalmaznak törvényt, hogy a közpolgár számára megfejthetetlen, vagy csak hosszas fejtörés, többszöri nekirugaszkodás után megoldható talán ott a demokráciával is baj van, az alapoknál hibázik valami.
Szende Pál idézett nézetei, de a magam meggyõzõdése szerint sem tudom tapssal fogadni az elõterjesztésben olvasható táblázatot, mely szerint elvileg már az egy fillérnyi jövedelem is adó alá esik, amennyiben a 0-250 ezer forintig terjedõ jövedelem esetén 20 százalék az adó mértéke. Nem tudom, ki a táblázat szerzõje, és nem kérdezem, hol a létminimum mentesítése, holott joggal kérdezhetném, mert a legsötétebb középkorban is elismertek egy minimumot, amihez semmiféle adósságnak sem volt szabad hozzányúlni, mert bár csak nemesi adómentességrõl szól a fáma és tud a mai nemzedék, a szakemberek jól tudják, hogy a nemesi adómentesség mellett nem nemesi adómentesség is létezett, és abban épp a jelzett minimum volt az egyik központi elem. Meg kell azonban kérdeznem, szokott-e a tábla neves szerzõje piacra járni, bevásárolni, szokott-e érdeklõdni az elsõdleges létfenntartási cikkek árviszonyai felõl, vannak-e fogalmai viszonyainkról, a lét és a létezés köznapi kérdéseirõl, ha megengedhetõnek tartja, hogy a 250 ezer forint alatt keresõktõl adó címén 20 százalékot vonjanak el.
(20.20)
Mert ha nem tudná, ez már a nyomor, a korgó gyomrok adóztatása. Nem tudom dicsérni a többi fokozatot sem. Mindez annyira kegyetlen, sõt kijelenthetem, embertelen, hogy egy megszállott ország lakosságával is nehéz lenne elfogadtatni. Fõleg, ha párba állítjuk az állam fokozatos kivonulásával minden olyan területrõl, egészségügy, oktatás, kultúra és a többi, ahol eddig - bár az adózók pénzébõl - mégis támogatták a lakosság rászoruló részét. Hogy ma már a fokozódó elvonás mellett sem jut ilyesmire elegendõ, több mint elgondolkoztató. Azt kell feltételeznünk, hogy ezen a téren is folyik a csendes privatizáció, a közjövedelmek magánzsebbe juttatása - lásd Tocsik-ügy.
És még egyet a szóban lévõ tábla elsõ fokozatáról. Az adó mértéke tehát 0-tól 250 ezer forintig 20 százalék. Marad tehát a felsõ szint elérése esetén az ide tartozók zsebében 200 ezer, azaz havi 16 ezer, napi 533 forint. Kérem, tessék nekem megmondani, hogyan lehet ebbõl 100 forintos kenyeret, 60 forintos tejet, vajat, 800 forintos húst, 2000 forintos buszbérletet venni, továbbá lakni, ruházkodni? És hol a család, hol a gyerekek eltartása? A levont adó pedig felkerekítve az adott állampolgár három havi jövedelmének felel meg. Ez bizony, bárhogy forgassuk is, arcátlanság, és nagyon nehéz magamban legyûrni, hogy durvább minõsítést ne használjak.
De menjünk tovább, és gondoljuk meg, hogy az a diplomás vagy más szakember, aki havi 50 ezer bruttót keres, évi jövedelme 600 ezer forint, az is 158 ezer forintot ad vissza az államnak! A maradékból csináltathatja a fogát - bár használni igen keveset fogja, ha gyereke, családja is van -, továbbá vásároljon lakást és fizesse a társadalombiztosítást, ha dõre módon számít rá, hogy megéli és túléli a 62 esztendõt. Ne csodálkozzunk, ha ezek után a szinte mindenre kivetett magas adó, az eget ostromló árak és az alacsony jövedelmek mellett mi sem természetesebb, mint a jövedelmek eltitkolása! Receptet, amely gyógyírt hozhatna a bevételek után ácsingózó költségvetés és az ellehetetlenülés ellen küzdõ lakosság bajára, egyedül az hozhatna, ha alacsony, könnyen fizethetõ adók volnának, és mindjárt megjönne az állampolgár fizetési kedve is. Már eleink is jól tudták, hogy jobb a sûrû fillér, mint a ritka forint. Nem ártana, ha egyszer ezt már kormányunk is megszívlelné és ki is próbálná.
Különösen falsul hat a javulást sulykoló propaganda, ha a mondottak után a 66. § (1) bekezdését is elolvassuk. Idézem: "Az ingatlan és vagyoni értékû jog átruházásából származó jövedelem után az adó mértéke 20 százalék. Az adót a magánszemélynek adóbevallásában kell megállapítania, és az adóbevallás benyújtására elõírt határidõig kell megfizetnie." Eddig az idézet. Mindez nem kevesebb, mint az, hogy megduplázták az eddig fizetendõ 10 százalékot. Az a polgártársunk tehát, aki agyonadózott jövedelmébõl ingatlant vett magának, és azt el akarja adni, és - mondjuk - 3 millió forintot kapott érte, az idén még 300 ezer forint kifizetésével teljesítheti kötelezettségét. De ugyanez a mûvelet jövõre már 600 ezer forintba fog kerülni. És mi lesz, mi várható még 1998-ban és utána?
Nevetséges igyekezet tehát az adótáblázatot sikersztoriként lobogtatni, illetve eladni, akkor is, ha egyes kedvezmények változatlan összegben maradnak fenn. Így például az, hogy - ismét csak idézem : "Az összevont adóalap adóját csökkenti a szellemi tevékenységet folytató magánszemély e tevékenységbõl származó jövedelmének 25 százaléka, de legfeljebb 50 ezer forint." Vége az idézetnek. Mint ismeretes, ezt a rendelkezést tavaly vezették be. Mégsem hagyhatjuk említetlen, néhány éve még az ilyen tevékenységek folytatóinak 200 ezer forintig a bevételük 60 százaléka, 400 ezer forintig 40 százaléka volt adómentes.
Az eddigiekben érintettek - tudniillik, a homályos és nehézkes fogalmazás, a szociális érzékenység nagyfokú hiánya, nem utolsósorban bürokratizmus mellett úgyszólván az egész javaslatból árad a túlszabályozásra való törekvés. Legjobb példa erre az adóhatóság által eddig békén hagyott mezõgazdasági kistermelõk megrendszabályozásának célbavétele. Ismét csak idézem: "Mezõgazdasági õstermelõ - az indítvány szavaival - az a 16. életévét betöltött, nem egyéni vállalkozó magánszemély, aki a saját gazdaságát a VI. számú mellékletben felsorolt termékek elõállítására irányuló tevékenységet folytat, és ennek igazolására õstermelõi igazolvánnyal rendelkezik." Idézet bezárva. Emlékezhetünk, hogy mekkora veszteség, azóta is fájó hiány keletkezett, mikor idõs, tapasztalt kisiparosok légiója állt fel a munkapad mellõl, hajította sarokba szerszámait csak azért, mert tevékenységükre rászabadult az adóhatóság, és ezernyi kimutatás megkövetelésével vette el kedvüket a munkától, megfosztva õket egyben életük értelmétõl is. Félõ, hogy most mindennapi kenyerünk, betevõ falatunk termelõi ellen indul hasonló támadás. Az igazolvány bevezetésére véleményünk szerint még távolról sem értek meg a feltételek.
Az egész igazolványhistória jelen viszonyaink között különben is ostoba, korlátolt, célszerûtlen elképzelés. Az õstermelõ igazolvánnyal és igazolvány nélkül is õstermelõ marad. Hasonlóan okos - az "okos" szót természetesen idézõjelben értem - elgondolás, hogy az õstermelõ, ha már hivatalosan is elismerték, a könyvelés tanulásának lásson neki. Szántás közben latolgathatja, vajon az átalányadózást választja-e vagy tételes elszámolást ad jövedelmérõl. Az is jó lesz, ha utánanéz, hogy nem vétette-e el a dolgot, és nem végez-e véletlenül olyan tevékenységet, amelyet az elõzõ évben még õstermelõként végezhetett, de az új évben már nem. Munka után pedig ajánlatos lesz, ha azzal mulattatja magát, hogy tanulmányozza az értékcsökkenési leírásokról szóló szabályozást, vagy ha bekopog valamilyen hírnévnek örvendõ adószakértõhöz, kerül, amibe kerül.
Arra nézve, hogy mi kerül az õstermelõi igazolványba, hallgassuk meg ismét a törvényjavaslatot. Idézem: "Õstermelõi igazolvány az õstermelõi tevékenységbõl származó bevételek nyilvántartására alkalmas, hitelesített igazolvány, a kormány rendeletében meghatározott adattartalommal." Idézet bezárva. A kérdés tehát megválaszolatlan maradt. Mint már oly sokszor, az utóbbi években, ezúttal is biankó felhatalmazást kívánnak adatni a képviselõkkel az állampolgárok adatait illetõen, hogy akadály nélkül nyúlhassanak bele legszemélyesebb életviszonyaikba. De ez még nem minden. Az V. számú melléklet tanúsága szerint nem fog õstermelõi tevékenységnek minõsülni a jövõben a saját termelésû alapanyagok felhasználásával történõ egyes termékek elõállítása. Nevezetesen a szárított dohány és a borféleségek. Nyilván úgy gondolják az elõterjesztõk, ha még ezt is engedélyeznék, akkor már kibírhatatlanul jól élne a vidék lakossága. Nem túl jó ez nekik? - gondolják aranyos bürokratáink.
(20.30)
Összegezve az elmondottakat: az elénk terjesztett javaslat olyan, mint a táncdalbeli Sárika; kicsikét butácska, homályos, a közpolgár számára áttekinthetetlen, legalábbis nagyon nehezen áttekinthetõ.
Az adótáblázat, ha figyelembe vesszük az inflációt, semmi jót sem ígér. Sõt, ha az elsõ sávba esõket tekintjük, a legegyértelmûbben antiszociális, népellenes, antidemokratikus, mert hovatovább azok szájából veszi ki a falatot, akiknek a létfenntartás már eddig is irdatlanul nehéz volt.
A további sávok - könnyû kiszámítani - a közepes jövedelmûek megélhetését is veszélyeztethetik. Jóérzésû ember így nem csatlakozhat az új adótábla feletti kormányzati örömujjongáshoz, se csinnadrattához. Régi igazság, hogy üres konyhának - más változat szerint kamrának - bolond a gazdasszonya.
Mégsem hiszem, hogy kormányzati szinten mindezt úgy kellene leképezni, hogy népellenes, felháborítóan antiszociális intézkedések a nyomorszint megadóztatása felé tolják el a dolgokat, és így próbálják a megoldást keresni, illetve megtalálni. Köszönöm.