GAÁL GYULA (SZDSZ): Köszönöm, elnök úr! Tisztelt Országgyûlés, Hölgyeim és Uraim! Élve a felszólalások váltakozó kormánypárti és ellenzéki rendje által nyújtott lehetõséggel, elöljáróban én is szeretnék reagálni néhány itt elhangzott megállapításra, elsõsorban természetesen azért, hogy valóban vita lehessen a költségvetési vita, és ne egymás mellett elhangzó, párhuzamos deklarációk sorrendje. Néhány pontatlansággal szeretném kezdeni, aztán az elvi kérdésekrõl is.
Elhangzott itt a kettõvel ezelõtti vagy hárommal ezelõtti hozzászólásban, hogy a csúszó leértékelés miatt még mindig 25 százalékos az infláció. Két állítás van ebben a mondatban, mind a kettõ tévedés. Nem 25 százalékos az infláció, hanem annál kevesebb, és nem a csúszó leértékelés miatt, hiszen nem a leértékelés okozza az inflációt, hanem az infláció miatt kell leértékelni. Tehát a leértékelés követi az inflációt, nem pedig okozza azt. Ezt a félreértést jó lenne egyszer és mindenkorra tisztázni.
A másik ilyen probléma, ami elhangzott, úgy szólt, hogy a 2000 milliárd forint belsõ államadósság kamatterheit ez a költségvetés az adózó népre terheli, ami megengedhetetlen úgymond, és itt felidézõdött az a tavalyi költségvetésben lezajlott vita, hogy a privatizációs többletbevételek által mit célszerûbb finanszírozni: adósságcsökkentést, vagy gazdaságélénkítésre lehet fordítani.
Szeretném világossá tenni, és ez elõjött, ez az ügy Csépe Béla képviselõ úr hozzászólásában is, tehát szeretném világossá tenni, hogy egyrészt minden olyan teher, ami közteher, senki másra nem hárítható, mint az adózó népre. Tehát azok a szlogenek, amik arra utalnak vagy célozgatnak, mintha valaki más is megfizethetné az állam helyett az állami köztartozásokat, ezek félrevezetõek, indokolatlanok, és azt az érzést kelthetik vagy sugallják a hallgatóságnak, minthogyha lenne erre valami csodaszer, hogy ne az adófizetõk közössége, a társadalom fedezze ezeket a közkiadásokat. Ilyen javaslatot természetesen nem hallottunk, amelyik megoldást nyújtott volna arra, hogy ki fizesse a társadalom közös terheit, hogyha nem az adózó nép.
A másik része ennek a vitának - ahogy elhangzott -, hogy ez a költségvetés növeli a kamatterheket. Nem a költségvetés, és nem ez a költségvetés növeli a kamatterheket - ezek a kamatterhek vannak, és elsõsorban amiatt vannak, mert a korábbi évek költségvetései megengedték azt a luxust, hogy a kiadások elszakadjanak a bevételektõl, és az elmúlt években, '90-95 között nagyon nagy mértékû adósságnövekedés, belsõ adósságteher-növekedés valósult meg az országban, a kamatterhek emiatt vannak, és nem pedig ez a költségvetés okozza. Ez a költségvetés kénytelen-kelletlen szembenéz ezzel a teherrel, és valamilyen megoldást keres rá.
Az, hogy képviselõtársam hivatkozott a gazdaságélénkítés kontra adósságtörlesztés vitára, hát két szempont miatt volt értelmetlen hivatkozás. Egyrészt azért, mert éppen az adósságcsökkentés politikája az, ami mérsékelheti ezeket a terheket, tehát csökkentheti hosszú távon a költségvetés kamatkiadásait, másrészt azért volt értelmetlen, hiszen - mint az itt elhangzott már korábban - képviselõ úr és egész frakciója megszavazta azt a képviselõi indítványt, amit tettünk Keller képviselõtársammal, miszerint az adósság csökkentésére kell fordítani a többletbevételeket.
A másik ilyen állítás, amivel érdemes vitatkozni, a kormányzati prognózisok, a gazdasági mutatók alakulása vonatkozásában, hát egyik dolog, hogy természetesen könnyû prognózisokat mondani úgy, hogyha soha nem kérik számon az emberen, az itt elhangzott növekedéssel, inflációval kapcsolatban, majd valóban jó lesz ezekre visszatérni. Azt gondolom, hogy valóban versenyképesek a kormányzati prognózisok, versenyképesek voltak az elmúlt két évben az ellenzéki prognózisokkal, és kisebb hibaszázalékkal valósultak meg.
Amire külön ki szeretnék térni, az a beruházások alakulására vonatkozó prognózis. Kisgazda képviselõ úr azt mondta, hogy hát sehol sincsenek ezek a prognózisok a valóságtól, messze nem azt mutatják, ami ténylegesen megvalósult a beruházások terén. Én erre azt szeretném megjegyezni, hogy nem az a kérdés, hogy bejött-e a kormányzati prognózis a magánberuházások vonatkozásában - hiszen itt valóban nem tehet mást a kormányzat, mint prognosztizálja a magánberuházások alakulását -, hanem az, hogy milyen eszközei vannak a magánberuházások élénkítésére. Erre megintcsak nem hallottunk semmilyen receptet. Én a hozzászólásom egy késõbbi részében szeretnék erre kitérni, hogy mit tesz ez a költségvetés annak érdekében, hogy valóban növekedjenek a magánberuházások.
Hogy mit tesz az állami beruházások növelése érdekében, az már elhangzott: igen jelentõs mértékben növeli meg az állami infrastrukturális termelõ és nem termelõ beruházásokat, éppen annak érdekében, hogy egy növekvõ felhalmozás segítse a magánberuházások növekedését is.
Csépe képviselõ úr néhány állításával szintén érdemes vitatkozni. Az csak egy tartalmi pontatlanság, hogy õszerinte nincs a társadalombiztosítás költségvetése a képviselõk elõtt. Ezt benyújtotta a kormány, és módja van minden képviselõnek, hogy azzal együtt tekintse át a benyújtott költségvetést. Ebben benne vannak az elkülönített állami pénzalapokra vonatkozó költségvetési irányszámok is, és természetesen szerepelnek benne a mostani fázisban elõre látható önkormányzati bevételek és kiadások is, tehát az államháztartás egésze áttekinthetõ a kormány által benyújtott törvényjavaslatok alapján.
(11.50)
Másik kérdés, amirõl nem szívesen beszélek itt, de Csépe Béla úr hozzászólása után nem kikerülhetõ. Ez az, hogy a Magyar Nemzeti Bank veszteségeit áthárítjuk a költségvetésre, úgymond. Itt megintcsak egy közkeletû félreértést szeretnék eloszlatni, és egyben felhívni képviselõtársaim figyelmét, hogy megítélésem szerint a konstruktív ellenzékiséghez nem az tartozik, hogy ezt a félreértést kihasználva erõsítem, hanem azt, hogy segítek eloszlatni a félreértést.
A félreértés pedig az, hogy ebbõl a költségvetésnek többletkiadásai, veszteségei származnak, hogy az MNB veszteségeit átvállalja. Minden közgazdasági elemzés nyomán világosan kimutatható, hogy a költségvetés számára ez egy nullaszaldós elszámolási változtatás. Önmagában az, hogy korábbi veszteségeket, amelyek az államadósság kezelésének, elszámolásának egy sajátos technikájából adódtak, tehát minden ilyen veszteség költségvetés általi átvállalása nem jelent többletkiadási terhet a költségvetés számára.
Azt jelenti, hogy másik tételen jelenik meg a kiadás, nem abban a rovatban, ahol korábbi elszámolás alapján megjelenne ugyanez a kiadási tétel, és egyúttal azt is jelenti, hogy részben pedig ellentétele van ennek kiadási többletnek bevételi oldalon. Nevezetesen az MNB-nyereség befizetési oldalán. Tehát a költségvetés oldalán nincsen negatív hatás, és jó lenne a további vitából ezt az elemet kivenni.
Utolsó megjegyzésem képviselõ úr hozzászólásához az, hogy még nagyobb szomorúsággal hallottam, hogy a költségvetési vitában is megjelent a tocsikolás. Azt gondolom, hogy ezt egy költségvetési vitába behozni lehet, hogy népszerû dolog, de nem célravezetõ, vagy értelmetlennek tekinthetõ.
Úgy ítélem meg, hogy ezt az ügyet az Országgyûlés példamutatóan kezelte a maga helyén. Nyilvánosságot biztosított az ügynek, és az alkotmányügyi bizottság azonnali vizsgálat után haladéktalanul létrehozta a maga vizsgálóbizottságát, és ez segít abban, hogy az ilyen típusú ügyek valóban nyilvánosságra kerüljenek, valóban lépéseket lehessen annak érdekében tenni, hogy a jövõben ne fordulhassanak elõ.
A költségvetési vitában - ismétlem - lehet beszélni azokról a kiadásokról, amelyek törvénysértõek, szabálytalanok. Mégis azt kell mondanom, hogy a költségvetés kiadásainak elhanyagolható, nagyon parányi része az, ami törvénytelenül került felhasználásra. Sokkal fontosabb kérdés - és errõl érdemes itt vitatkozni az Országgyûlésben -, hogy mik azok a tételek a költségvetésben, és mik azok a mechanizmusok, amelyeken keresztül ugyan teljesen törvényesen fizet ki súlyos összegeket a költségvetés. Ugyanakkor ezek az összegek célszerûtlenül, ésszerûtlenül kerülnek felhasználásra, és nem szolgálják a társadalmi közjót. A költségvetési vitában, úgy gondolom, hogy ezekrõl a tételekrõl lenne érdemes komolyan szót váltani.
Ennek kapcsán két kérdéskörrõl szeretnék beszélni. Az egyik az a kérdés, hogy összhangban van-e ez a benyújtott költségvetés a polgárosodás igényével, a mindnyájunk által számon kért polgári társadalom építésének követelményével. Másodsorban pedig az, hogy jól szolgálja-e ez a költségvetés az ország hosszú távú gazdasági érdekeit. Vagyis a gazdasági növekedést.
Ami az elsõ kérdést illeti. Meggyõzõdésem, hogy akkor szolgálja ez a költségvetés a polgári társadalom építését, ha a központi újraelosztást csak azokon a területeken valósítja meg, ahol az államnak másra át nem ruházható felelõssége van a közszolgáltatások fenntartásáért; ott, ahol az egész társadalom összefogását, szolidaritását igénylõ közfeladatokat lát el. Ezeknek területeknek a kijelölése az államháztartási reform tartalmi lényege.
A kérdés az, hogy ez a költségvetés mennyire van összhangban egy mindnyájunk által kívánatosnak tartott államháztartásireform- iránnyal. Ha azt nézzük, hogy milyen preferált területeket látunk, akkor ezek között fedezzük fel a költségvetésben a közoktatást, itt találjuk az igazságszolgáltatást, a közbiztonság javítását, és azt láthatjuk, hogy pontosan ezek azok a területek, ahol valóban nem korlátozható az állam felelõssége, ahol ténylegesen igaz az, hogy az egész társadalom összefogását igénylõ feladatról van szó. Tehát ebben a vonatkozásban ez a költségvetés ott nyújt preferenciákat, ahol hosszú távon is az állami feladat megkérdõjelezhetetlen.
Azokon a területeken viszont, ahol az állami szerep kizárólagossága indokolatlan, ott két feladata van az államnak. Az egyik az, hogy fogalmazza meg azt a minimumellátási szintet, amiért az állam felelõsséget vállal. Ezen túl pedig támogassa az állampolgári kezdeményezéseket, az öngondoskodásra irányuló autonóm szervezetek létrehozását. Ilyen terület - hogy csak példákat említsek -, ilyen területnek tekinthetõ az egészségügyi ellátási szolgáltatás, de ilyennek tekinthetõ a nyugdíjrendszer is, ahol az állami minimumgaranciára van szükség a szolgáltatások színvonalának egy bizonyos szintjéért, ennek fenntartásáért. Ezen túl pedig az az állam feladata, hogy támogassa azokat az állampolgári kezdeményezéseket, amelyek létrejönnek annak érdekében, hogy az egyéni felelõsségen alapuló rendszerek kiépülhessenek az állami ellátórendszer mellett.
Ilyennek tekintem az adókedvezményeket az önkéntes, kölcsönös biztosítópénztárakhoz, amit az egészségügyben vagy a nyugdíjban ugyanúgy biztosít ez a törvényjavaslat, mint a korábbiakban, és igen nagyvonalú adókedvezményekrõl van szó. Vagy ilyennek tekintem a nonprofittörvény kidolgozását annak érdekében, hogy létrejöhessen a versenyszféra és az állami szféra között az állampolgárok kezdeményezése alapján létrehozott szervezetrendszer, amely át tudja vállalni állami segítséggel vagy kedvezményekkel állami feladatok ellátását úgy, hogy az jobban szolgálja a közszolgáltatásokat igénybe vevõ társadalmi csoportok érdekeit. Mindebbõl az következik, hogy a költségvetés akkor jár el ezekkel a célokkal összhangban, ha ennek megfelelõen és ezeken a területeken szûkíti a központi újraelosztás mértékét.
Ha megfigyeljük, hogy mit tett valójában a költségvetés ezen a területen, akkor azt láthatjuk, hogy 1989 és '94 között a központi jövedelemelvonás nemhogy szûkült volna, nemhogy összhangban ilyen állami és civil szerepmegosztással, a polgári társadalom építésével kapcsolatos elveikkel szûkítette volna a jövedelemközpontosítást, hanem évrõl évre növelte azt.
Ebben kivételt a '94. év jelent, amikor valóban már bevételi oldalon nem növelte a központosítást a költségvetés, ugyanakkor kiadási oldalon nem tudta felvállalni, hogy szintén csökkenti az állami szerepvállalást. Ezért a hiány olyan mértékû növekedése következett be, ami részben szintén oka a jelenlegi kamatfizetési kötelezettségeknek.
Errõl már volt szó, és adatok is hangzottak el, hogy az elmúlt két évben körülbelül a felére, a GDP-hez mérten 8,1 százalékról 4 százalékra csökkent a központi újraelosztás által létrehozott hiány. Bevételi oldalon - ha ezeket a számokat nézzük -, akkor azt látjuk, hogy 52,5 százalékról 45,8 százalékra, illetve a jövõ évi költségvetési terv szerint 44,8 százalékra csökken a központi költségvetés jövedelemelvonó szerepe.
Amikor az adótörvényekhez benyújtott ellenzéki módosító indítványokat vizsgáljuk, és azt látjuk, hogy ellenzéki pártonként 50 milliárdtól 100 milliárd forintig terjedõ adóbevétel-csökkentést eredményezõ módosító indítványok jelennek-e meg, akkor azt a kérdést kell feltennünk, hogy mi van ezek mögött a javaslatok mögött. Arról van-e csak szó, hogy egy kedvezõ adócsökkentési, kormányzati politikát túl kíván licitálni az ellenzék, hogy azt mondja, hogy: "Az én apukám még annál is erõsebb, én még annál is több adócsökkentést tudok javasolni, mint amit a kormány javasolt." Vagy pedig a kiadási oldalon is meg tudják mondani, hogy melyek azok a tételek a költségvetésben, melyek azok az állami közfeladatok, amelyek ebben költségvetésben megjelennek, amelyek indokolatlanul vannak itt, ahol szûkíteni lehet az állam szerepét.
Másik kérdés a gazdasági növekedés, és nagyon röviden errõl. Meggyõzõdésem szerint az állam visszavonulása a költségvetési újraelosztásban nem öncélú. Azon túl, hogy hatékonyabb közszolgáltatási rendszert tud létrehozni, másodlagos célja a megtermelt és rendelkezésre álló szabad rendelkezésû jövedelem átcsoportosítása az államtól a lakosság és a vállalkozások számára.
Itt kanyarodom vissza a beruházásélénkítéssel kapcsolatos megjegyzésekhez. Ma a költségvetés egy olyan helyzetben, amikor valóban civil társadalmat építünk, amikor magángazdaságot építünk, magántulajdonon alapuló saját felelõsségvállalásra épülõ gazdasági rendszert építünk, akkor a kormány a legtöbbet azzal tudja tenni a gazdaság növekedése érdekében, ha a vállalkozások és a lakosság által megtermelt jövedelemnek minél nagyobb hányadát hagyja ezeknél a vállalkozásoknál, illetve a lakosságnál. Ez történt 1996-ban, és ez történik 1997-ben is, amikor a benyújtott javaslat alapján körülbelül 50 százalékkal bõvül a vállalkozások rendelkezésére álló szabad felhasználhatóságú jövedelem.
Meggyõzõdésem, hogy ez szolgálhatja azt, hogy megfelelõ fogyasztási kereslet - amit tovább nem szûkít a kormányzati gazdaságpolitika - mellett a magánszektor valóban növeli a részvételét a gazdaságban, és valóban olyan beruházásokat hajt végre, amelyek hosszú távon a gazdaság versenyképességét, jövedelemtermelõ-képességét növeli.
Utolsó megjegyzésem: Csépe Béla úr említette a jó hír mellett a rosszat is. A jó hír, hogy a sztenderden túl a hitelminõsítõ intézet befektetésekre ajánlott kategóriába sorolta az országot. Mellette viszont a The Economist cikke azt mondta, hogy sosem érjük el az Európai Unió 70 százalékos gazdasági fejlettségét sem a jelenlegi gazdaságpolitika mellett.
Ha tovább ismerteti az Economist cikkét, akkor kiderül belõle az, hogy azért, mert szemben azzal, amit Csépe Béla úr képvisel, egy pont ellentétel gazdaságpolitikát javasol. Azt javasolják a cikk szerzõi, hogy ne tartson fenn olyan kiterjedt újrafelosztást az állam, és mondjon le azokról a kiterjedt jóléti rendszerekrõl, amelyek az Európai Unió mintájára fogalmazódtak meg Magyarországon is. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)