DR. BOGÁR LÁSZLÓ (MDNP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A költségvetési törvény tárgyalása mindig jó alkalom arra, hogy legalább kísérletet tegyünk a gazdaságtechnikai felszín alatt húzódó stratégiai kérdések megválaszolására. Vagy - legyünk kicsit szerényebbek - legalábbis a válaszlehetõségeken való elgondolkodásra. Éppen ezért megmondom õszintén - és itt hadd tegyek egy kis szubjektív kitérõt - engem mélységesen elszomorított Bauer Tamás képviselõtársam hozzászólása. Én ugyanis azt hittem, hogy mi itt, akik családiasan összejöttünk maximum ötvenen, valóban egy józan és higgadtabb hangnemben zajló szakmai vitát folytatunk egymással. Ez, attól tartok egy olyan, kétségtelenül elegáns és lendületes, vitriolos, de esszenciálisan ideológiai vita volt, ami nem hiszem, hogy szerencsés volna ennek a Háznak a légkörében itt és most.
Reménytelen vállalkozás, kedves képviselõtársaim, persze egyetlen hozzászólásban a jövõ évi költségvetés összes fontos elemére kitérni, így csak néhány, nézetem szerint azonban döntõ jelentõségû kérdéskört szeretnék érinteni. És ezek a következõk: elõször is, az a társadalom- és gazdaságpolitikai stratégia, amelyre a költségvetés épül; másodszor, az államadósság problémája, különös tekintettel a nemzeti vagyonnal való összefüggésekre; és végül az a kérdéskör, amelyet államháztartási reformként szokás említeni.
Azt már elöljáróban szeretném jelezni, hogy a Magyar Demokrata Néppárt számára a költségvetési törvény ebben a formájában elfogadhatatlan, és a hozzászólásomban elsõsorban ennek alapvetõ okairól szeretnék szólni.
Nézzük tehát elõször is azt a társadalom- és gazdaságpolitikai alapot, amelyre ez a költségvetés felépül! Elsõ pillantásra mindez reménykeltõ, sõt, biztató. Ezt fõként akkor éli át a gyanútlan olvasó, hogyha átnézi azokat az elõrejelzéseket, amelyeket a kormány nyilván azért készített el, hogy eleget tegyen annak az ez évtõl fennálló kötelezettségének, miszerint az adott költségvetési tárgyévet követõ két év tendenciáit is be kell mutatnia.
(9.40)
Hogy mi olvasható ki ezekbõl a dokumentumokból? Nos, elég ehhez, ha az elsõ sort, a nemzeti termék jövõbeli alakulására vonatkozó számokat elolvassuk, ami a következõképpen fest: '97-ben 2 százalék, '98-ban 3- 4 százalék, '99-ben 4-5 százalék. Vagyis "sic itur ad astra", határ a csillagos ég. Azt hiszem, kedves képviselõtársaim, nem kell ahhoz képzett makroközgazdásznak lenni, hogy azért némi kétely mégiscsak megfogalmazódjék bennünk az elágazásmentes jövõ eme harmonikus képe láttán.
A hat-hét éve tartó átmenetet követõen ugyanis arról a három évrõl van szó, amivel lezárul a rendszerváltozás elsõ évtizede. Az az évtized, amelyrõl már most bizonyosan lehet tudni legalább két dolgot. Az egyik, hogy nemcsak hogy kielégítõ választ nem tud adni a magyar társadalom alapkérdéseire, de hellyel-közzel a kérdéseket sem tudja megfelelõen megfogalmazni és feltenni. A másik, hogy a magyar társadalom döntõ többségének életviszonyai - ezt ma már láthatjuk - egészen bizonyosan rosszabbak lesznek ennek az évtizednek a végén, mint az évtized elején voltak; s ebben a helyzetben az idõszak utolsó három évére szóló prognózis minden különösebb kommentár nélkül elénk tesz egy számsort az összes fontos gazdasági mutató monoton javulásáról. Teszi ezt ráadásul egy olyan idõszakot követõen, amikor a növekvõ társadalmi és makrogazdasági dilemmák közepette folyamatosan, ha úgy tetszik, monoton, éppen csökken a növekedés üteme. Szakmailag én ezt kicsit szívszorítónak érzem, mindezt az ellentmondást, és igazából nem is értem, hogy ebben a formájában akkor miért volt szükség erre, az ilyesfajta elõrejelzésre.
De térjünk vissza magának a '97-es évnek a gazdaságstratégiai megalapozására! Ehhez elöljáróban szeretnék egy mondatot idézni az Állami Számvevõszék jelentésébõl. Idézem: "A '97. évi költségvetési törvényjavaslattal a kormány a központi költségvetés tervezett finanszírozási mûveleteit féloldalasan bemutató, hiányos törvény megalkotását kéri az Országgyûléstõl." Az ÁSZ-jelentés persze részletesen sorolja is azokat a pontokat, ahol ez a féloldalasság, hiányosság, illetve megalapozatlanság tettenérhetõ, így ezek megismétlésétõl most eltekintenék már csak azért is, mert a leglényegesebbekre hozzászólásomban még úgyis visszatérnék.
A kormány gazdaságstratégiai koncepciója a jövõ évi költségvetést illetõen arra épül, hogy a stabilizáció néven közismert jelenséghalmaz sikeresen halad elõre, és ennek eredményei alapozzák meg a jövõ évi, 2 százalékra vagy a fölöttire tervezett gazdasági növekedést. És persze a többi szintén javulni remélt mutatót, a csökkenõ inflációt, munkanélküliséget, illetve a feltételezett tõkebeáramlással biztonságosan finanszírozható fizetési mérleghiányt. Csakhogy ez - és ezt a kormány is jól tudja - csupán az egyik lehetséges jövõ forgatókönyv. Ha ugyanis figyelmesen elemezzük az elmúlt évek fõ tendenciáit, világosan kiderül, hogy a magyar gazdaság egyelõre nem képes kikeveredni a növekedés-versus-egyensúly bûvös körébõl, pontosabban abból a kellõ mélységgel, legyünk õszinték, máig sem elemzett összefüggésrendszerbõl, amit a fenti metaforával szoktunk jellemezni.
A tény ugyanis az, hogy míg a '95 márciusát megelõzõ két és fél évben a külsõ egyensúly nagymértékben romlott, ám a növekedési potenciál igen jelentõsen javult, hiszen mínusz 4,5 százalékról plusz 2,9 százalékra módosult a nemzeti termék egyéves növekedési üteme, az azt követõ két és fél év során ugyanez fordítva van lejátszódóban, a külsõ egyensúly ugyan javul, ám a növekedési potenciál 3 százalékról gyakorlatilag nullára esett vissza. Vagy egy más nézõpontból, hogyha feltételezzük, hogy maradtak volna '95-'96-ban is a '94-es állapotok, ez tény, hogy a kumulált fizetési mérleg 3 milliárd dollárral jobb lesz - mármint kevesebb lesz a hiány -, de az is igaz, hogy körülbelül 3,5 milliárd dollárnyi növekedési többlet, mármint kumulált növekménytöbblettõl is elesik a magyar gazdaság. Tehát ha úgy vesszük, a beavatkozás-sorozat szûken vett gazdaságtechnikai értelemben is inkább deficittel zár, mint nyereséggel, a társadalmi és lélektani hatásairól a beavatkozás-sorozatnak itt nem is beszélek.
Ami tehát az elmúlt öt év tendenciából valószínûsíthetõ '97-re és az azt követõ egy-két évre, én azt gondolom, az nem elsõsorban az említett meglehetõsen optimista adatsor az évrõlévre megbízhatóan javuló viszonyokról, hanem sokkal inkább egyfajta beleragadás az éppen hogy csak elviselhetõség állapotába, amelyet a stagnáló nemzeti termék, a 20 százalék körül rögzülõ makacs infláció, a tartósan 10 százalék feletti munkanélküliség, illetve a tartósan 2 milliárd dollár körüli és esetleg újra növekvõ fizetésimérleg-hiány jellemez a reálbérek további lassú eróziójával. Azt gondolom, hogy a jelenlegi helyzetben a fenti állapot veszélye mindenféleképpen reális, ezért a jövõ évi költségvetés elkészítésekor ezeket a bizonytalansági pontokat feltétlenül illett volna legalább jelezni. Ez azonban nem történt meg.
Egyébként a kormánynak azt a törekvését, hogy a jövõ évi költségvetés fõ jövedelemátcsoportosítási célja az, hogy a vállalkozói szféra számára javítsa a jövedelempozíciókat, akár helyeselni, mi több, akár támogatni is lehetne. De elõször is az, hogy vállalkozói szféra - ez ebben a formájában túl általános. Éppen ezért nem lehet a vállalkozói réteget, úgy gondolom, a vállalkozások világát általában támogatni, hisz igen jelentõs és nemcsak földrajzi távolságra van egymástól, mondjuk, egy mátészalkai kényszer-kisvállakozó és a Nyugat- Dunántúlon letelepedett multinacionális vállalatok üzemei. És mindez azért arra is felhívja a figyelmet, hogy az ország gazdaságszerkezete és az ezt körülvevõ szociális tér kétségtelenül - és ezt számos elemzés bizonyítja - szétszakadóban van. A különbözõ vállalkozói érdekvédelmi szervezetek jövõ évi költségvetést és adótörvényeket érintõ reakcióból ítélve nem túlzás azt állítani, hogy a kormánynak a fenti törvénytervezetekben tükrözõdõ gazdaságpolitikája aligha a vállalkozói szféra, akárhogy is van, de mégiscsak döntõ többségét kitevõ és a dinamikát alapvetõen megalapozó kisvállalkozói réteg tõkefelhalmozási és piacrajutási lehetõségeit javítja, növeli majd. Ráadásul még szûken vett gazdaságtechnikai értelemben véve is szükséges, de nem elégséges feltétele a dinamikus befektetõi magatartás eluralkodásának, hogy a szabályozók segítségével mintegy otthagyom a pénzt. A mai és közeljövõbeli magyar társadalomban és gazdaságban ugyanis éppen az az egyik alapvetõ probléma, hogy az általános bizonytalanság miatt a piaci szereplõk várható magatartása csak igen nehezen prognosztizálható, s így aligha tekinthetõ automatikusnak legalábbis, hogy a vállalkozások számára nyíló lehetõségekbõl feltétlenül gazdasági növekedést dinamizáló erõk lesznek.
Tisztelt Ház! Az általános gazdaságstratégiai kérdések után szeretnék rátérni mondandóm második fõ elemére, az államadósság témakörére. A magyar gazdaság egyik legsúlyosabb hosszú távú problémáját - ezt mindnyájan tudjuk - a nagyarányú eladósodottság jelenti. Világjelenségrõl van szó, hiszen a Föld nagy modernizációs centrumai is adósságtengeren úsznak, az Egyesült Államok közel 70 százalékos, az Európai Unió 74-75 százalékos, Japán pedig közel 100 százalékos eladósodottságot mutat, az adósságállományt a nemzeti termékhez viszonyítva. Az Unión belül ráadásul három olyan ország is van, ahol a ráta messze 100 százalék felett van, így Magyarország a maga 84-85 százalékos mutatójával, ha nem is katasztrofális, de azért kétségtelenül súlyos helyzetben van.
Amikor egy állam eladósodik, akkor ez lényegében azt jelenti, hogy egyre nagyobb arányban megterheli a jövõjét, vagyis elõre felhasználja a csak a jövõben megtermelõdni remélt jövedelmeit. Az "államadósság" kifejezésben egyébként - és ezt azt hiszen fontos hangsúlyozni - az "állam-" elõtag, persze, nem azt jelenti, hogy a jövedelem- túlfogyasztás magának az államgépezetnek a fogyasztását jelenti elsõsorban, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy a különbözõ társadalmi csoportok - sokszor, persze, kényszerûen - mintegy betolják, bepréselik a saját jövõterhelõ fogyasztási szükségleteiket az államháztartási rendszerbe, s ezzel egyszersmind állami fogyasztásként igyekeznek elismertetni a saját fogyasztásukat. Természetesen szó sincs arról, hogy maga az eladósodási folyamat '90- ben kezdõdött volna el. Ez az optikai csalódás egyszerûen abból adódik, hogy ettõl kezdve váltak egyáltalán láthatóvá, államadósságként is láthatóvá az elõzõ évtizedek Kornaival szólva "áldozatai, halasztásai, mulasztásai".
Az egész külsõ és belsõ eladósodási folyamat most már közel 3 évtizedes története számos pontján máig is tisztázatlan és feltáratlan. Ebbõl a szempontból az elmúlt évek során sem javult igazán a helyzet, '90 elõtt legalább mindenki tudta, hogy az egész problémahalmaz tökéletesen átláthatatlan, ami meg átlátható belõle, azt államtitok védi. A helyzet ugyan változott, de alapvetõen nem javult, azt gondolom. Ennek a legvalószínûbb oka az, hogy az a sajátos monetáris logika és nyelvezet, amellyel a kérdés kapcsán egyáltalán megszólalni illik, nézetem szerint ez a nyelvezet ma már nem alkalmas igazán arra, hogy az ügy társadalmi és gazdasági következményeit is elbeszéljük ezen a nyelven. Meglehetõsen sokatmondó ezen a téren például az a mondat, amit a költségvetési törvény I. kötetének 145. oldalán találunk, most ezt idézném:
(9.50)
"Épp ezért a sterilizáció mértékének megállapítása a gazdaságpolitika egyik kulcskérdése, amelynek tárgyalása meghaladná e rövid ismertetés kereteit" - olvashatjuk.
Tisztelt Ház! Hihetõ-e komolyan, hogy a költségvetési törvény ezer oldalnyi dokumentum tömegét éppen az az egy-két oldal terhelte volna meg tûrhetetlenül, amelybõl megtudhattuk volna, hogyan is vélekedik az elõterjesztõ e valóban nem jelentéktelen kérdésrõl. Arról a problémáról egyébként, amellyel kapcsolatban a vitaanyag, ami láthatóan alapját képezte az I. kötet ominózus elemzésének, azt állítják az elõterjesztõk, hogy a sterilizáció elméretezése - finoman szólva - váltotta ki a közelmúlt számos, hatalmas erejû pénzügyi robbanását például Brazíliában vagy Mexikóban. Éppen ezért lett volna nagyon lényeges, hogy hogyan vélekedik errõl az elõterjesztõ.
A probléma kezelése módjának tarthatatlanságát dicséretes nyíltsággal fogalmazza meg egyébként az Állami Számvevõszék is. A jelentésbõl idéznék most: "A közép- és hosszú távú kiadások kiszámíthatatlanságát növeli, hogy a forintadósság devizaadósságra történõ cserélésének módjában a kormány szabad kezet kíván kérni a pénzügyminiszter és a Nemzeti Bank elnöke közötti megállapodáshoz. A kormány, illetõleg a törvényjavaslat szerint a pénzügyminiszter és az MNB elnöke olyan konstrukció kialakításához kapna biankó felhatalmazást, amelynek fõ elemei és kihatásai nem ismertek." Eddig az idézet.
Az már - mondhatnánk - csak hab a tortán, amit az ÁSZ-jelentés következõ oldalán ír. Idézem: "Amennyiben a magyar állam devizabelföldinek minõsül, úgy forintadósságának a törvényjavaslat szerinti lecserélése a devizatörvénybe ütközõ felhatalmazás volna a pénzügyminiszter részére." Vagyis az egész ügylet törvénysértõ is lenne. Most már csak feltételes módban fogalmazva, mert tudomásom szerint - ahogy az a miniszteri expozéban is elhangzott - a kormány közben módosította álláspontját. De hát ez a lényegen, mármint az elõterjesztés lényegén nem sokat változtat.
Az eddig sorolt szimptómák, azt hiszem, elégségesek annak a jelzésére, hogy ha egyszer 1997-ben egy átlagos magyar családra 2,7 millió forint konszolidált bruttó államadósság jut, és a rájuk esõ kamat és törlesztés évente 350 ezer forintot tesz ki, akkor talán nem olyan nagyon abszurd az ÁSZ által is megfogalmazott igény, hogy legalább ezen átlagos magyar családok nevében az Országgyûlés kapjon átfogó történeti elemzést, ha úgy tetszik, képet az egész adósság- komplexumról. (Közbeszólás az ellenzék padsoraiból: Úgy van.) Azt gondolom, abszurdnak, inkább ennek az átlag magyar családnak a részérõl az tûnhet fel, azt érezheti abszurdnak ez az átlag magyar család, hogy úgy törleszt egy számára végül is egy horribilis összeget, hogy nincs kielégítõ válasz arra a kérdésre, hogy mindez hogyan jött létre, meddig tart, sõt, igazából az sem világos, hogy ki tartozik kinek ezen folyamat keretében. Olyan apróságokról nem is beszélve, hogy egyazon pillanatban hogyan lehetett - mondjuk, például tavaly - a látszólag egységes adósságtömeg különbözõ elemeiért nulla - és mondjuk - a tavaly nyári 33 százalék között bármilyen szintû kamatot fizetni. Ráadásul, az elmúlt évi jelentõs privatizációs bevétel ráirányította a figyelmet a privatizáció, az adósságkezelés, valamint a nemzeti vagyon eddig, azt hiszem, nem nagyon vizsgált összefüggéseire is.
Most röviden errõl szeretnék szólni. Magáról a privatizációról most csak annyit, hogy amikor egy vagyontárgy eladásáról döntök, azt hiszem, alapkövetelmény, hogy az ellenérték minimum annyi legyen, amekkora tõkének a várható kamatai elérik vagy meghaladják az eredeti vagyontárgy mûködtetésétõl remélt hozamot. Azt gondolom, ez logikus. Mivel errõl sem akkor - most az energiaprivatizációról -, sem azóta, legalábbis hozzáférhetõ elemzés tudomásom szerint nem készült, vagy ha készült, azt a szakmai közvélemény a jelek szerint nem ismerhette meg. Így arról, hogy nemzetgazdasági szinten és hosszú távon szemlélve helyes volt-e ez az energiaprivatizációs döntés, én úgy gondolom, máig sem lehet semmi érdemlegeset mondani. Mindenesetre az a feszültség, ami az energiaárak emelésére vonatkozó döntést megelõzõen és e körül kialakult, sajnos, ezen a téren nem ígér túl sok jót.
De lépjünk tovább! Tegyük fel, hogy maga az eladás nemzetgazdasági és stratégiai szempontból jó döntés volt. Önmagában az adásvételi aktus, amelyet - legyünk õszinték - illett akkoriban úgy ünnepelni, mintha legalább is ajándékba kaptuk volna ezt a több mint 3 milliárd dollárt, tehát az ellenértéket, pedig ez csupán azt jelentette technikailag, hogy van a kezünkben 3 milliárd dollárt meghaladó készpénz, és persze, közben 3 milliárd dollárral csökkent az ország reálvagyona. Azt gondolom, ez könyveléstechnikailag evidencia. Csakhogy egy olyan országban, ahol 8 éve nincs semmiféle használható nemzeti vagyon-nyilvántartási rendszer, és ahol az Állami Számvevõszék vezetõi hiába mennydörgik el újkori Catóként minden költségvetési zárszámadás alkalmával, hogy "ceterum censeo", hát hol van az átfogó vagyon-nyilvántartási rendszer, kedves kormány? Nos, egy ilyen országban az efféle kérdések megnyugtató tisztázásához, sajnos, az elemi feltételek is hiányoznak.
Ezért most lépjünk tovább egy újabb lépéssel! Ott volt tehát a kormány kezében az ellenérték, és ott állt elõtte a dilemma, hogy mi is lehetne az elköltés optimális forgatókönyve. Akárcsak az eladásnál, a szakmai közvélemény elõtt máig is rejtve maradt az a tény, hogy vajon miféle elemzések alapján annyira magától értetõdõ, hogy csakis a külsõ adósságtörlesztés és az ezzel megtakarítható kamat mint hozadék jelenti az egyetlen megoldást. Vajon tökéletesen elképzelhetetlen lett volna a magyar gazdaságban úgy tõkeként forgatni ezt a pénzt, hogy annak hozadéka elérje, netán túlszárnyalja a külsõ adósságtörlesztéssel elérhetõ kamatmegtakarítást?
Elszomorító tény, sajnos, hogy újra még csak kísérlet sem történt bármiféle összehasonlító elvégzésére ezen a téren. S mintha csak várakozásainkra válaszolna, a költségvetési törvény általános kötetének 192. oldalán az elõterjesztõ meg is ismétli a probléma kezelésének ezek szerint megmásíthatatlan módját. Idézem: "Továbbra is jelentõs privatizációs bevételek várhatók. Ezek a bevételek azonban a jövõben sem költhetõk el. Nem áll ezekkel szemben többletárualap, hanem a privatizáció során az állam reálvagyona pénzvagyonná alakult át, amit ha fogyasztásra költ el, vagyonvesztést és fizetésimérleg- romlást okoz." Idézõjel bezárva. Vagyis az elõterjesztõ újra lényegében kategorikusan elhárítja a lehetõségét is annak, hogy belföldön is létezhet nemzetgazdaságilag hasznos felhasználási módja a reálvagyon eladásából szerzett dollármilliárdoknak.
Ez a magabiztosság, sajnos, azt gondolom, pontosan annak az alkotó energiának a lebecsülését jelenti, amely nélkül egyébként, lássuk be, soha sem jöhetett volna éppen az a vagyontömeg, amelynek eladásáért a kormány oly kitartóan ünnepeltette magát egy évvel ezelõtt. Amit, "ha fogyasztásra költ, az vagyonvesztést jelent" - írja az elõterjesztõ.
Én azt gondolom, hogy túl azon fesztelenségen - fogalmazzunk így -, amellyel ez a logika figyelmen kívül hagyja, hogy a fogyasztás úgy mellesleg termelés is. Igaz, egy egészen jelentéktelen semmiségnek, az embernek a termelése, aki azért, azt gondolom, mégsem egészen nélkülözhetetlen egyelõre legalábbis az anyagi javak termelése során. Szóval, túl ezen, érdemes lenne ezt a különbözõ ideológiai köntösben mindmáig újra és újra megjelenõ vádat a magyar társadalomnak az elmúlt Bvtizedek során elkövetett bûnös túlfogyasztásáról egyszer egy kicsit elfogulatlanabbul is szemügyre venni, kedves képviselõtársaim.
Ez már átvezet mondandóm harmadik témaköréhez, az államháztartási reform - hogy fogalmazzak így - fedõnevet viselõ jelenséghalmazához. Sajnos, azért nagyon nehéz többek között az államháztartási reformról értelmes dialógust folytatni, mert a fedõnév itt valóban szó szerint értendõ, amennyiben valóban elfedi a lényeget. Mármint azt, hogy itt valójában egy következményeiben ma még beláthatatlan társadalomszerkezeti beavatkozásról, átalakulásról van szó, amelyen belül az állam újraelosztó rendszereinek belsõ reformja, legyen az bármi nagy jelentõségû is, epizód csupán. (Dr. Szabad György: Úgy van!) E társadalomszerkezeti beavatkozássorozat ideológiai hívószava valahogy úgy hangzik, hogy adjuk vissza az egyénnek az önmagáról való gondoskodás képességét. Ami nagyon szépen hangzik, és ezzel egyet is lehetne érteni. Annyit persze hozzá kellene tenni, hogy kimondatlanul e mögött azért ott van az is, hogy minderre azért van szükség, mert az eddig gondoskodó állam erre specializálódott nagy rendszerei látványosan és történelmileg csõdöt mondtak ezen történelmi szükséglet kielégítése során.
Azt persze mindenki tudja, hogy valamit tenni kellene ezen a téren, csak az nem világos, hogy mit és hogyan.
(Az elnöki széket dr. Kóródi Mária, az Országgyûlés alelnöke
foglalja el.)
Persze, minden kormány igyekszik, és gondolom, ez evidencia, azt a látszatot kelteni, hogy van koncepciója a teendõkrõl. Ez azonban, sajnos, jelen esetben nem így áll.
(10.00)
Már csak azért sem lehet így, mert a jó válasz csak jól megfogalmazott kérdésekre születhet meg. Sajnos, azt gondolom, hogy az elmúlt két év során, és a jelenlegi költségvetési tervezet is errõl mesél, hogy a kormány az egész államháztartási reformproblémát némileg leegyszerûsíti, hogy finoman fogalmazzak, arra a látszólag nagyon gyakorlatias lépéssorozatra, amelynek során folyamatos racionalizáló, a kiadási oldal számára megtakarításokat eredményezõ intézkedések történnek. Mindez annak az ideológiának az alapján, amely szerint Magyarországon egy úgynevezett koraszülött jóléti állam mûködik. E koraszülött jóléti állam létének feltételezése alapozza meg egyébként a magyar társadalom elmúlt évtizedekben felhalmozott fogyasztástöbbletére hivatkozó, már említett történelmi vádat is.
Mit mondanak, mit mutatnak azonban ezzel szemben a tények? Az elmúlt 46 év alatt hazánkban az egy keresõre jutó reálteljesítmény körülbelül hatszorosára nõtt, az egy keresõre jutó reálbér viszont a 18 éve tartó folyamatos csökkenést követõen 30 évvel ezelõtti szintre süllyedve mindössze kétszer olyan magas, mint 46 évvel, nem egészen kétszer olyan magas, mint 46 évvel ezelõtt volt. Ez tehát mint háromszoros ütemkülönbséget jelent a reálteljesítmények és a reálbérek között ebben a 46 éves idõszakban, és meg kell mondanom, alaposan utánajártam, ez a XX. századi világtörténetben példa nélkül álló, még az ebbõl a szempontból leginkább hasonlító kelet-ázsiai országokban - ahol viszont összehasonlíthatatlanul nagyobb volt ennek a hozadéka - sem volt ekkora szakadék a kétféle folyamat között.
Nos, ezt a szakadékot volt hivatott áthidalni az az ígérethalmaz évtizedeken keresztül, ami az ingyenes, mindenkire kiterjedõ és magas színvonalú oktatási, egészségügyi és szociális ellátási rendszer kiépítését tûzte ki célul. Mindez azonban még makrotársadalmi szinten is csak arra volt jó, hogy az egy fõre esõ nemzeti termék és az ezeket a jóléti kiadásokat is magában foglaló egy fõre esõ reáljövedelem ütemkülönbsége közötti szakadék némileg kétségtelenül kisebb legyen, mint az elõbb említett, tehát a reálteljesítmény és a reálbérek közötti szakadék. Vagyis nem volt itt szó, és nincs szó ma sem semmiféle koraszülött jóléti államról, legfeljebb a rosszléti állam tevékenységét szerényen kompenzálni igyekvõ intézményrendszerrõl évtizedeken keresztül, amelynek fõ politikai hatalmi funkciója leginkább a konfliktusképes társadalmi csoportok pacifikálása volt néhány évtizeden keresztül. (Dr. Szabad György: Úgy van!)
Ezt egyébként nem én mondom, most majd idéznék is egy, úgy gondolom, az itt helyet foglalók számára általánosan elfogadható szaktekintélyt, Szelényi Ivánt, aki ezt már a hatvanas években átfogóan megfogalmazta, Konrád Györggyel együtt egyébként. Tehát Szelényi Iván közelmúltban megfogalmazott gondolatainál aligha lehetne pontosabban felvázolni azt a dilemmát, ami az államháztartási reform fedõnév mögött meghúzódik. Idézek, Szelényi Iván írja: "A jóléti állam megteremtését el kell végre kezdeni. Nem túl sok, hanem túl kevés a szociálpolitika, és túl ritka a szociális védõháló, amit a posztkommunista társadalmak az államszocializmustól örököltek. Mivel az átmenet rendkívül súlyos szociális megrázkódtatásokkal jár, s mivel az átmenet demokratikus jellegének fenntartása körül igen széles nemzeti konszenzus alakult ki, nem vállalható a neoliberálisoknak az a koncepciója, mely szerint a piacgazdaságba való átmenet jóléti állammal elképzelhetetlen. Ellenkezõleg, jóléti állam nélkül elképzelhetetlen. S mindezen túl a tágan értelmezett humántõke- beruházást kellene központi kérdésnek, a felzárkózási stratégia meghatározó elemének tekinteni, vagyis a kultúra, a tudomány, az innováció, az egészségügy, az oktatásügy fejlesztését, hiszen e területeket az állam-szocializmus központosított újraelosztási rendszere éppen hogy elhanyagolta, és nem túlfejlesztette. A neoliberális válasz ezekre a javaslatokra - folytatja Szelényi - általában az, hogy mindezeket a kérdéseket a gazdasági fellendülés automatikusan megoldja majd. De hol van ez a gazdasági fellendülés? És milyen történelmi tapasztalatok alapján állítható, hogy akár tartós gazdasági fellendülés esetén is automatikusan megoldódna a tartós leszakadás gondja? Félõ, hogy mire a gazdasági növekedés beindul, ha ez egyáltalán belátható idõn belül megtörténik, már túl késõ lesz. A társadalmi és gazdasági hanyatlás túl messze halad elõre ahhoz, hogy a harmadik világba süllyedés elkerülhetõ legyen."
Sajnos, tisztelt képviselõtársaim, a jövõ évi költségvetés összeállítói - számomra legalábbis - nem mutattak, nem mutatnak különösebb fogékonyságot Szelényi, azt gondolom, aligha kétségbe vonható gondolatai iránt. A kormány nem képes szabadulni abból a hitébõl, hogy igenis van koncepciója az államháztartási rendszer emberszabású átalakítására, miközben napról napra nyilvánvalóvá válik e rendszerek csõdje. Nem vitás, hogy egy-két évig még egészen bizonyosan lehet büszkélkedni azzal, hogy íme, újra x százalékkal csökkent az újraelosztás aránya a GDP-n belül, hogy x százalékkal csökkent a közalkalmazottak száma, és hogy mindezzel sikerült x százalék alá csökkenteni a költségvetési hiányt. Ám az ujjongó gyõzelmi jelentések egy idõ után, azt gondolom, egyre kevésbé lesznek képesek elfedni a szomorú tényeket: a társadalom mortalitási és morbiditási mutatóinak katasztrofális szintjét, az anyagi, kulturális és erkölcsi romlás megannyi jelét, az ország földrajzi és szociális értelemben vett széthasadását, a történelembõl való kihullással fenyegetett alsó társadalom reménytelenségét.
Tisztelt Ház! A Magyar Demokrata Néppárt mindezek nyomán nem fogadja el a jövõ évi költségvetés tervezetét. És fõként azért nem, mert véleményünk szerint ezzel a költségvetéssel a kormány, sajnos, újabb fontos lehetõséget szalasztott el a közös dolgainkkal való felelõs szembenézésre. (Dr. Szabad György: Úgy van!) Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)