DR. BÉKESI LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt jelen lévõ Képviselõtársaim! Vélhetõleg különbözõ okokból, de sokunknak, akik idõnket arra szánjuk, hogy részt vegyenek a költségvetési vitában vagy azt hallgassuk, a vita csalódást okoz. Én is osztozom a csalódásban. Azt természetesnek tekintem, hogy egy költségvetési vitában nem egyszerûen szakmai érvek, hanem politikai érvek is ütköznek, és természetesen nemcsak a költségvetés konkrét elõirányzatait, hanem a mögötte meghúzódó gazdaságpolitikát, ennek következményeit, társadalomra gyakorolt hatását is górcsõ alá veszi a kormánypárt és ellenzék egyaránt. De hogy ez a vita jó néhány elemében egy durván elõrehozott választási kampány, durva politikai elemeit is tartalmazza, (Taps.) ... azért az szokatlan, és enyhén szólva semmivel nem indokolható. A csalódás tehát kölcsönös, még egyszer hangsúlyozom.
Nem szeretném folytatni ezt a vonulatot, ezért igazán két témához szólnék, a gazdaságpolitika, a kormány által ajánlott, a költségvetéssel is alátámasztani szándékozott és szolgált gazdaságpolitika, illetve az - úgy tûnik - botránykõnek tekintett adósságmenedzselési és adósságkonverziós, 1997-re javasolt koncepció. Mindezt úgy próbálom tenni, hogy alapvetõen három, ma elhangzott hozzászólás e témakörökkel foglalkozó elemeire is szeretnék reagálni. Elsõsorban Kádár Béla, Bogár László és Varga Mihály hozzászólásaira gondolok. Úgy vélem, hogy az õ hozzászólásaik azok, amelyek szakmailag is megérdemlik, hogy vele vitatkozzunk. A csacskaságokkal nincs értelme vitatkozni, ezért azokra a mélységekre nem térnék ki, amelyekre az elõbb Rott Nándor kisgazdapárti képviselõ úr és pártbeli, frakcióbeli elõdje tegnap itt sort kerített.
Az elsõ tétel, amely markánsan visszatér, úgy szól, hogy a kormány hibás helyzetértékelésbõl hibás következtetést von le.
(11.20)
Ezért elhibázott a gazdaságpolitikai koncepció az elõzõ években is, és természetesen 1997-re nézve is; ezt explicit Kádár Béla mondja ki minden vitában, de implicit kimondta a Fidesz, és kimondta az MDF is. Nézzük elõször ezt az elemet.
A tekintetben a vita unalmas lehet, hogy sokszor érveltünk ez ellen, az érveket sokszor elmondtuk, és elbeszélünk egymás mellett, istenigazából nincs fogadókészség, de talán nem érdemes - ha már egyszer újra és újra visszatér ez a kritikai elem - akkor ismételten elmondani az alapösszefüggéseket, hátha az "ismétlés a tudás anyja" címszó alatt mégiscsak elõbb-utóbb termõtalajra hullanak az érvek. Ugye, azt mondja Kádár Béla, hogy a kiút egy kínálat vezérelte gazdaságpolitika, amely nélkülözi a belsõ kereslet szûkítésével, restrikcióval egyensúlyt javító, átmeneti pénzügytechnikai elemeket, és amely abból indul ki, hogy a gazdaságban a növekedésnek istenigazából se a rendelkezésre álló termelési tényezõk, se a megszerezhetõ források nem képezik kemény korlátját. Ez az alaptétel. Kínálatvezérelt gazdaságpolitika, amely mögött egy megnövelt, döntõen persze államilag rásegített keresletbõvülés áll, abban az esetben tartható fönn, hogyha az ehhez szükséges finanszírozási források megszerezhetõk, illetve rendelkezésre állnak azok a termelési tényezõk, amelyeknek a kombinációja a megnövelt teljesítményt biztosítani képes.
Nézzük meg: igaz-e ez a feltételezés? A termelési tényezõk közül vannak Magyarországon kihasználatlan kapacitások, ez igaz. Iparban, építõiparban, mezõgazdaságban, tercier ágazatokban is. Rögtön hozzá kell tennünk: vajon ezek a kihasználatlan kapacitások képesek-e jövedelmezõ, versenyképes termékek, szolgáltatások elõállítására? A válasz ebben az esetben már nem lehet egyértelmû igen. Nem állítom, hogy csak nem a válasz, de egyértelmû igen bizonyára nem lehetséges. De tegyük föl, hogy ez nem kemény korlát, hanem puha korlát, azaz lehetne a ki nem használt kapacitásokat nagyobb belsõ piaccal, nagyobb kereslettel a kínálatbõvítés érdekében mozgásba hozni.
Van-e szabad munkaerõ? Igen, hiszen tartósan 10-11 százalék körüli a munkanélküliség, ami elvileg azt jelenti, hogy a termelési tényezõk ezen oldalról is van bevonható tartalék. Ennek persze az lenne a feltétele, hogy ez a meglévõ, tartósan 10-11 százalékos szabad munkaerõ szabadon konvertálható legyen, azaz rendelkezzék azzal a képességgel, tudással, szakmai tudással, amely bármely területen - ahol egyébként a jövedelmezõ termelés és tevékenység feltételei piaci oldalról adottak - fölhasználható legyen.
El lehet mondani erre a szabad munkaerõre, hogy ezzel a feltétellel rendelkezik? Nem. Hiszen ez a tartós munkanélküliség, sajnos, többnyire gyengén felkészült, nem konvertálható munkaerõbõl áll. Még itt is azt mondom, hogy még ez is lehet puha korlát, egye csoda, mert ezeket át lehet képezni, sok mindent lehet csinálni, és kell is csinálni, hogy munkába vonhatók legyenek.
A harmadik termelési tényezõt a növekedéshez mindig szükséges - különbözõ mértékben, de mindig szükséges - nyersanyag- és energiaforrások jelentik. Van-e szabad nyersanyag- és energiaforrás, amely korlátlanul használható föl egy kínálatnövelõ, belsõ keresletbõvülésre alapított, vagy épített gazdaságpolitika megvalósítására? Bizonnyal azt kell mondanunk, hogy nincs. Nincs, hiszen ez a gazdaság erõsen nyitott, erõsen importigényes, elsõsorban ebben a szférában. Persze a fajlagos importigényesség különbözõ, de azért ne tessenek elfeledkezni az alapvetõ adatokról.
Magyarországon egy százaléknyi gazdasági növekedés, bármilyen összetételben megy is végbe, 50 százalékos mértékû importnövekedéssel jár együtt. A fogyasztásban ez 45-50 százalék közötti, a beruházásokban ez 60-65 százalékos, az export bõvülése esetén pedig esetleg még ennél is több; abban az esetben persze, hogyha jövedelmezõ termelésbõvítést akarunk végrehajtani, nem pedig veszteséget. Harmadik tétel tehát: a termelés növekedésének, tehát a kínálat bõvítésének a termelési tényezõk oldaláról biztos, hogy nincs meg minden feltétele. Importoldalról egész biztos, hogy nincs meg.
A következõ kérdés ezek után, hogy valóban nem kemény korlát-e a kínálatbõvítõ, belsõ kereslet növelésére épített gazdaságpolitika esetében a finanszírozási korlát? Bizony-bizony, ha igaz az elõzõ tétel, mármint hogy a gazdaság importigényessége miatt a termelési tényezõk keresztmetszetei között is van szûk, akkor erre csak az a válasz lehetséges, hogy egy olyan gazdasági fejlõdés, növekedés lehet megalapozott, ahol a finanszírozás forrásait az importigényesség magas volta miatt az export bõvítése képes megteremteni.
Ezért tehát igaz-e az a tétel, hogy kizárólag egy kínálatnövelõ gazdaságpolitika viszi ki a magyar gazdaságot ebbõl az egyensúlytalan, stagnáló, rendkívül alacsony növekedési rátákat mutató fejlõdési pályáról? Azt kell mondanunk, hogy igaz akkor, hogyha ez a növekedés a termelési tényezõkkel és a kereslet bõvítéséhez szükséges finanszírozási forrásokkal megalapozott. Ez pedig nincs jelen a magyar gazdaságban, csak olyan mértékben, amilyen mértékben e mögött a növekedés mögött az export bõvülése, a beruházások hatékonyságjavulása jelenti a valódi keresletet vagy keresletnövelõ erõt.
Hogy ez mennyire így van, a legjobb példa a ciklus indulásakor meglévõ állapot. Ha ugyanis az a tétel igaz lenne - ami sajnos, nem igaz -, hogy természetes egy posztszocialista országban a fizetési mérlegnek, a külkereskedelmi mérlegnek a jelentõs hiánya, azaz tehát hogy a deficit természetes állapota folyó fizetési mérlegben, külkermérlegben, és persze transzformált hatásait tekintve az államháztartásban is; abban az esetben igaz lenne ez a tétel, hogyha ennek nem lennének finanszírozási korlátai, lefordítva a reálgazdaság nyelvére, ha ez a deficit kizárólag modernizációs deficit lenne, azaz a deficit finanszírozására igénybe vett források késõbbi megtérülését e források hatékony felhasználása, korszerû kapacitások beruházása révén biztosítani lenne képes.
De igen tisztelt képviselõtársaim, egy 10 százalékos folyó fizetési mérleghiány mellett Magyarországon 19 százalékos volt a beruházási ráta '94-ben. 81 százaléka a végsõ felhasználásnak fogyasztás volt. Államháztartási és lakossági fogyasztás. Nagy tisztelettel kérem, ne tessék erre azt mondani, hogy ez úgynevezett modernizációs deficit, és ezt a világ hajlandó finanszírozni. Nem hajlandó finanszírozni, nem jön ki belõle többlethatékonyság, nem jön ki belõle többlet-GDP, csak eladósodás jön ki belõle.
Ha pedig ezek a tényezõk igazak, és még egyszer mondom, minden egyes adat alátámasztja, ezerszer bizonyítottuk, sajnálom, hogy igazán nincs rá fogadókészség, akkor nem lehet azt mondani, hogy hibás az a helyzetértékelés, amely abból indul ki, hogy a magyar gazdaság átalakításának, fejlõdési feltételei megteremtésének semmi mással nem pótolható elõfeltétele a stabilizáció. Ez nem egyoldalú gazdaságpolitika, ez nem az okok felcserélését mint hibát elkövetõ gazdaságpolitika, hanem egy szükségszerûség felismerése, és a belõle levonható következtetések gyakorlati megvalósítása, az összes keservével együtt.
A gazdaságpolitika három lábon áll. Hamisak azok az érvek, amelyek egyoldalú restrikcióról beszélnek. Dinamikus, azaz finanszírozható egyensúly. Eljutottunk ebbe az állapotba, nagy árat fizetve érte, sok társadalmi feszültséggel, sok ellentmondással, nem hibamentesen. De itt vagyunk, és ne tessék lebecsülni ezt az eredményt, mert nélküle nincs továbblépés.
Kettõ: fenntartható, azaz finanszírozható növekedés, aminek a hátterében a reálgazdaság részérõl két indikátor lehet, méghozzá export- és beruházásbõvülés, ami meghúzza a belsõ fogyasztást, beleértve a lakossági és az államháztartási fogyasztást.
És a harmadik: a strukturális reformok. Ez igaz a makrogazdaságra, igaz a termékstruktúrára, igaz az államháztartásra egyaránt. Ha erre azt mondja a Kádár Béla, hogy ez egy unalmas költségvetés meg unalmas gazdaságpolitika, mert istenigazából semmi rendkívüli nincs benne, akkor azt mondom, hogy ez erény. Mert a következetesség unalmassága.
(11.30)
Nevezetesen arról szól a történet, hogy végre nem kapkod a kormány, nem tesz vargabetûket, nem hajtja végre azokat a fordulatokat, amelyeket egyébként a politika kíván, és a politika nyomja a kormányt - ezt is, mint egyébként mindenfajta kormányt -, hanem most az egyszer úgy tûnik, végre hajlandó végigmenni egy megtett úton; a '97-es költségvetés összes gyengesége ellenére mindenekelõtt gazdaságpolitikailag errõl szól - és én azt gondolom, hogy ezt nem kárhoztatni kell, hanem inkább bátorítani, erõsíteni és elismerni.
Félreértés ne essék, én pontosan tudom, hogy nincs jó költségvetés - ez sem jó -, nem Washingtont akarom újra idehozni - bár azt nem árt egy ilyen költségvetési vitában mindig megemlíteni, hogy a költségvetés mindig csak kompromisszum lehet -, bizonyára lehet kritizálni, és valószínûleg kell is kritizálni - elsõsorban ellenzéki oldalról - bizonyos elõirányzatok megalapozottságát, bizonyos technikai megoldások optimumát vagy kevésbé erõs voltát. Bizonyára lehet a változások intenzitásával, mértékével is elégedetlennek lenne. Igen, én is elégedetlen vagyok ebbõl a szempontból, de nagyjából belátom ennek a korlátait.
De a gazdaságpolitika egészére azt mondani, hogy kérem, nincs mit kezdeni, ez úgy rossz, ahogy van, elhibázott, azt hiszem, ezt a leghatározottabban vitatni kell, és nagyon világossá kell tenni, hogy hosszú távon kivezetõ út csak ennek a gazdaságpolitikai koncepciónak a következetes megvalósításával van lehetõség.
Szeretnék a kérdésekre válaszolni, amelyek elhangzottak. Mi lehet ezek után a fordulat alapja, kérdezte tõlünk Kádár Béla. Válaszolt is bizonyos mértékig rá, a Fidesz jókívánságai is többé-kevésbé bizonyos válaszokat kínálnak, amelyek nagyjából, ugye, arról szólnak, hogy csökkentsétek az adókat és járulékokat, mert ez a versenyképesség javításának jövõbeni feltétele. Igen, igaz, egyetértünk, lehetne talán nagyobb mértékben, szeretnénk, akarjuk. Két korlát van, talán három is, de a kettõ biztos.
Nem lehet megengedni, hogy ez olyan egyensúlyromlással járjon, amely újra egy stabilizációs hullámba kergeti bele az országot, és nem lehet megelõzni a kiadások átrendezését és csökkentését a járulékok és a bevételek csökkentésével. Ezen egy dolog segíthet, egy dinamikusabb gazdasági növekedés. Ez azonban következmény, és nem elõfeltétel, fájdalom, igen tisztelt képviselõtársaim.
Na most, az az érvanyag, amely arról szól, hogy csökkentsétek a járulékokat és az adókat, egyidejûleg viszont növeljétek állami oldalról a jóléti kiadásokat is meg a gazdaság élénkítését szolgáló támogatásokat, beruházásokat és így tovább, hát ez a lehetetlen kívánságoknak a tartománya, nem pedig a gazdaságpolitikának a tartománya.
Én azt gondolom, öt olyan elem van, amely egy lehetséges - nem garantált, mert ilyen a magyar gazdaságban egyelõre nincs -, de egy lehetséges fordulatot képes megalapozni. Egy: A stabilizáció eredménye; igen, túl vagyunk a nehezén, és ezt nem kell még egyszer végrehajtani, ha nem engedjük ki a gyeplõt.
Kettõ: Robbanásszerû szerkezeti átalakításra a magyar gazdaságban és az ezzel együtt járó piacvesztésre, kapacitásleépülésre, csõdhullámra már nem kell számítani, túl vagyunk rajta. Hatalmas lépés.
Harmadik: A gazdaság szereplõinek a többsége fejlõdõképes, nemcsak azért, mert a GDP létrehozóinak 60 százaléka már magántulajdonos, hanem a többség képes fejlõdésre. Nem igaz az az állítás, hogy semmiféle szerkezeti átalakulás a magyar gazdaságban nem ment végbe, és nem csak a modernizációs szigetek jelentik ezt.
A jelen lévõ modern kapacitások bizony egyre nagyobb mértékben húzzák a beszállítókat - ez lehet egyébként a kis- és középvállalkozások terjedésének a természetes területe a szolgáltatások mellett, nem pedig valamiféle államilag megtámogatott, de egyébként életképtelen cégeknek a fenntartása preferenciákkal, hitelekkel, támogatásokkal és egyebekkel -, és bizony a növekvõ beruházás és a növekvõ export, amely a '96-os megtorpanás után más oldalról - keresleti oldalról is - alátámasztott 1997-ben. Mértékeken lehet vitatkozni - ez mindig hitvitának az ügye -, a tényen azonban nem.
És végül az ötödik, errõl ne tessék elfeledkezni: Ha semmi mást nem tekintenek, csak az eredeti jövedelemtulajdonosok pozícióinak változását, ami - hogyha vitatkozunk a mértékeken, az esetleges hibákon, ez lehet - akkor is 250-350 milliárd forintos nagyságrendben erõsíti az eredeti jövedelemtulajdonosok pozícióit.
Mit tud egy eredeti jövedelemtulajdonos ezzel a 250-350 milliárd forinttal csinálni? Három dolgot. Megtakarítja, ha megtakarítja, az jó, mert a megtakarított pénzt a bankrendszer képes a gazdaság forrásaiba benyomni csökkenõ kamatok mellett, javuló hitelkihelyezési feltételek mellett. Vagy felhalmozza, az is nagyon jó, mert akkor vagy beruház, vagy vagyont gyarapít. Mind a kettõ a fejlõdés záloga. Vagy egyiket sem csinálja, hanem elfogyasztja, akkor nagy tisztelettel jelentem, ott van az a keresleti többlet, amely most már a belsõ piaci keresletet növeli meg, és bizony kemény növekedési indikátor.
Mind a három tehát egyértelmûen egy növekedési pálya irányába mutat. Én is tudom, hogy két alternatíva létezik. Bizony lehetséges, hogy sok más hatás együttes konzekvenciájaként - nemzetközi piaci feltételek, esetleges hazai feszültségek, esetleges rossz kompromisszumok -, amelyeket mondjuk itt a parlament vagy késõbb a kormány megköt - remélem nem teszi -, de azért nem vagyunk mentesek az ilyen nyomástól sok minden szempontból. Ugye, árkövetõ mechanizmusok, nyugdíjak tekintetében, bérek tekintetében, jóléti kiadások tekintetében, költségvetési szervek támogatása tekintetében, a reformok lelassulása, amelyek a racionalitás irányába mennek, ezek veszélyesek lehetnek, de ezek is maximum - legrosszabb esetben - egy ilyen stagnáló, 1-2 százalékos növekedési pályán tartják a gazdaságot.
De ha ezek a veszélyek nem jönnek be, akkor ezek az elõbb kifejtett - és nyilván a '97-es évvel felerõsödõ - pozitív hatások inkább gyorsuló pályára tudják vinni a gazdaságot.
Azt kell tehát mondanom, nem igaz - vagy legalábbis nem bizonyított - az a vád, hogy ebben a gazdaságpolitikában és a tükreként megjelenõ költségvetési törvénytervezetben egyetlenegy olyan elem sincs, amely képes megalapozni a reálgazdaság és annak teljesítménynövekedését.
Egy nagyon nagy kérdésre pedig nagyon határozottan kell válaszolnom, mert õszintén szólva ez az, ami leginkább meglepett, és be kell vallanom, én pontosan ismerem Kádár Béla rendkívüli képességeit, felkészültségét, tudását, és mindig rettenetesen sajnálom, amikor a kitûnõ közgazdász professzort elnyomja a rossz politikus. Ugyanis itt errõl szól a történet. Ugye, felveti azt a nagy kérdést, hogy a jövedelemátcsoportosítás a pénzügyi szféra javára jellemzi a benyújtott költségvetés tervezetét. És a következtetés mögött az a tény húzódik meg, hogy itt most az adósságkonverzió végrehajtása és nyílttá tétele tekintetében a kamatkiadások 800 milliárd forintra nõnek meg.
Mirõl szól a történet, és mi is ennek a valóságtartalma? Tényleg a pénzügyi szféra javára történik az átcsoportosítás? Amikor tõkét és kamatokat törleszt - amit egyébként nem vitat Kádár Béla sem, legfeljebb az együtemû átalakítást, a nullás kamatozású állomány együtemû átalakítását vitatja, de összességében nem, hiszen ez meglévõ tartozás -, akkor mi történik? Akkor az állam visszafizeti a tõke- és kamattartozásait azoknak, akik egykor meghitelezték a túlköltekezését.
Kik ezek? A megtakarításokkal rendelkezõ lakosság, illetve a vállalkozási szféra és a bankok. Mi történik ezzel a pénzzel, amit a lakosság közvetlenül kap meg? Azt vagy újra megtakarítja, vagy elkölti; ami a bankokba megy vissza, ezt a bankok vagy kihelyezik, vagy vagyongyarapodásra fordítják. Mind a kettõ jó, ha kihelyezik, akkor termelést finanszíroznak, beruházást, felhalmozást finanszíroznak, ha megtakarítják, akkor a pénzügyi szféra másodlagos csatornáin megy vagy vagyongyarapodásra vagy beruházásokra vagy pedig fogyasztás finanszírozására. A bankok tehát közvetítõ technikai szerepet játszanak az úgynevezett megnövekedett adósságszolgálati terhek következetes teljesítésével.
Nem vész el a pénz, nem vonják ki a gazdaságból, visszaáramlik a gazdaságba. Nem feltétlenül abban a szerkezetben, ahogy ezt a költségvetés, az adók és járulékok formájában az eredeti jövedelemtulajdonosoktól elvonja, hiszen ez az esetek többségében valahol fogyasztást korlátoz, ezért tehát a visszaáramló jövedelmek végsõ felhasználásának szerkezete is valószínûleg jobb. Mert nagy biztonsággal azt lehet mondani, hogy ebbõl nemcsak fogyasztás lesz, hanem lesz belõle beruházás is, vagyongyarapodás is és fogyasztás is.
(11.40)
Ne tessék tehát ilyeneket állítani, mert közgazdaságilag tökéletesen megalapozatlan, hogy az ilyen típusú - egyébként fájdalmas - tehernövekedés az államháztartás oldalán, az a gazdaságpolitika oldalán egyértelmû veszteség, vagy, ami ennél még rosszabb, jövedelemkivonás a gazdaságból.
Második ügy: az adósságszolgálatnak a dolga. A miniszteri expozé is, ma Keller László is nagyon alapos szakmai érveket mondott, én nem ismétlem meg ezeket. Aki akarja, megérti, aki nem akarja, nem érti. Mondanék egy nagyon-nagyon egyszerû példát - vállalva a kockázatát, hogy persze minden ilyen kép zavaros, meg hasonlat sántít -, de talán a szakmai érveknél jobban érthetõvé teszi az ügyet. Mirõl is van szó valójában MNB, államháztartás, adósságkonverzió ügyében? Több lett-e ettõl az adósság, nagyobb lett-e a teher? Tessék végiggondolni, hogy van egy család, ahol a férj is keres, meg a feleség is keres. A férj is vett föl hiteleket, azért hogy házat tudjanak építeni, meg a feleség is vett föl hiteleket. Ugye, lehet azt csinálni, hogy a hiteleket csak a férj fizeti vissza, a feleség nem, vagy fordítva. Csak a feleség fizeti vissza, és a férj nem. Aki nem fizet vissza hiteleket, annak természetesen jobb a jövedelempozíciója. Aki viszont magára vállalja a házastárs hiteleinek a visszafizetését is, az meg rémes helyzetben van. Lehet azt csinálni, hogy nem mutatjuk ki az államháztartásban, hogy a jegybank és a költségvetés együttes adósságtömege, tõke- és kamattörlesztés együtt mennyi, de ettõl, tisztelt Ház, nem lesz kevesebb az adósságteher, nem lesz kevesebb a kamatteher. Ugyanúgy az államnak kell visszafizetni, legfeljebb nem a jegybank mérlegében fog most már megjelenni, hanem nyíltan, teljes körûen az államháztartás mérlegében. Ne tessék tehát kárhoztatni egy ilyen megoldást, mert ez egyébként éppen a transzparencia, az átláthatóság, a világosságnak az ügye! Azt persze, egy házaspár megteheti, hogy elválik egymástól, és keres egy olyan balekot, aki az egyikhez hozzámegy feleségül, vagy a másikat elveszi, és átvállalja a hiteleket esetleg, de a magyar állam hogy tudja ezt megcsinálni? Tessék nekem mondani, hol van olyan kérõ, aki egy eladósodott magyar államot hajlandó megvenni és a hozományából finanszírozni? Ha ilyet tetszenek tudni mondani, akkor lehet kárhoztatni ezt a megoldást, és akkor lehet valami mást csinálni, akkor nem kell cipelni.
Végezetül - és elnézést kérek, hogy itt hosszabb vagyok - miután megérdemli Bogár László, nagyon alapos hozzászólásából hat tételre szeretnék visszatérni. Azt gondolom, hogy az a szemlélet igazán üdvözlendõ, amellyel õ közelít az ügyekhez, talán hogyha egy picit kiegészíthetõk az õ elemzéseibõl levont következtetései, akkor még hasznos úton is járhatunk.
Ahol én vitázom, illetve kiegészítést javasolok, túlméretezett-e a sterilizáció? - kérdezi Bogár László. Jegybanki sterilizációról van szó, a többletforrások keresletnövelõ hatása miatt. Ahol 20 százalék feletti az infláció, és 50 százalékot meghaladó a gazdaság importigényessége - bármely szegmensben, termelésbõvülés, beruházásbõvülés, fogyasztásbõvülés esetén egyaránt -, ott, sajnos, a kérdés nem releváns. Ugyanis, ha nem megy végig az addicionális erõforrásoknak a sterilizációja a belsõ piacon, ez két következménnyel jár, vagy - mert mögötte nincs megfelelõ árukínálat - megnöveli a növekvõ kereslet révén az inflációt, amit el akarunk kerülni; vagy ha nem az inflációt növeli meg, akkor az importot növeli meg, amelynek meg vannak, ugye, a fizetési mérlegkorlátai. Tehát sajnos, a sterilizációra nem lehet azt mondani, hogy túlzott, azt kell mondani, hogy elkerülhetetlen. Ilyen teljesítmények, ilyen importigényesség, ilyen inflációs ráta és ilyen egyensúlyi pozíció mellett.
A második: nagyon érdekes az egy családra jutó adósságteher bemutatása, tehát ezt nyilván Bogár Laci is tudja, hogy ez gazdaságpolitikai információt nem hordoz. Nagyon fontos, demonstratív, illusztratív mutató, de gazdaságpolitikailag, mint tudjuk, csak két dolog az érdekes, az adósság-szolgálati terhek és a GDP viszonya, illetve devizás esetekben az export és adósságszolgálati terhek viszonya. Ha ez csökken, akkor a gazdaság jó úton jár, ha nõ, akkor a gazdaság veszélyes úton jár. És jelentem, csökken mind a kettõ 1997- re.
Harmadik: a privatizáció és a privatizációból elért bevételek hatékonysága, felhasználásának iránya. Igaza van Bogár Lászlónak abban, hogy a privatizációs bevételek felhasználásának hatékonysága úgy ítélhetõ meg, ha legalább arra a kérdésre választ adunk, hogy ennek a jövedelemtömegnek a hozadéka mikor nagyobb. Akkor-e, ha tõkét törlesztünk az adóságban, vagy ha befektetjük és annak a nettó hozadéka esetleg ennél nagyobb? Igen, de van még egy kérdés, amire ugyanilyen választ kell adni. Vajon a tõketörlesztés által elért kamatmegtakarítás vagy pedig a privatizált vagyon nettó profithozadéka a nagyobb? Nos, miután a tõketörlesztés kamathozadéka átlagban 12-14 százalékos - hiszen olyan lejáratú és kamatozású devizahiteleket fizetett vissza az ország -, a privatizált vagyon nettó hozadéka meg se közelítette a 10 százalékot még az energiaszektorban sem, az elsõ kérdésre biztosan az a válasz, hogy hatékonyabb volt az ország számára, hogy tõkét és adósságot törlesztett. Nem beszélve arról a hatásról, hogy tartósan megszabadította annak a kamatnak a nyomásától a gazdaságot, amely a tõketörlesztésre adódott. Valószínûleg - bár ebben már nem vagyok olyan biztos - az esetek többségében azt a választ is ki szabad mondani, hogy a tõketörlesztés által elért kamatmegtakarítás 12-14 százalék közötti sávja magasabb, mint egy ma Magyarországon létrehozott új beruházás nettó profitja. Lehet, hogy van kivétel, de hogy tömegében nincs, hogy ma nem lehet olyan effektív beruházásokat Magyarországon produkálni, ahol a nettó profit meghaladja ezt a 12-14 százalékos mértéket, az ebben a régióban, sajnos, valószínûleg nagy biztonsággal kimondható.
Negyedik ügy: nettó adósság. Ne tessék elfelejteni, hogy a nettó adósságállomány nemcsak a bruttó adósságállomány mínusz követelés mínusz devizatartalék, hanem az adósság- és államivagyon-változás egyenlege. És errõl szól a történet. Hogyha mi csak folyójövedelmeket állítunk adósságterheknek az ellentételezésére, akkor igaz lenne az a vád, hogy megnyomorítjuk az országot, kivonjuk a folyójövedelmeket. Szerencsére nem ezt tette a kormány, és jó hogy nem ezt tette a parlament is, hanem azt mondta, hogy a fölhalmozódott adósságtömeg mögött nemcsak a realizált új GDP, hanem bizony a felhalmozódott állami vagyon is fedezetet jelent. Már csak azért is, mert az adósság egy részébõl finanszírozták azt a vagyont, amelynek a privatizálására most sor kerül, tehát a dolog közgazdaságilag is stimmel, nem beszélve ennek az etikai, politikai részérõl.
Nagyon izgalmas - ezt másodszor hallottuk Bogár Lászlótól - a reálteljesítmények és reálbérek összevetése. Ez egy hihetetlen jó elemzés, érdemes lenne tovább folytatni, nevezetesen, amennyire igaz az, hogy a vizsgált periódusban - ugye, ez 30 év - a reálteljesítmény hatszorosára, a reálbérek kétszeresére nõttek, a harmadik elem, hogy a közösségi fogyasztás ugyanebben a 30 évben tízszeresére nõtt, és a negyedik elem, ami ehhez hozzátartozik, hogy ebben a 30 évben GDP, a realizált GDP és a végsõ felhasználás közötti különbség 5 és 10 százalékos hiányt jelentett minden évben. Tehát folyó fizetési mérleg hiánya 5-10 százalék között szóródott. Következésképp, elég nehéz lenne azt a végsõ következtetést levonni, hogy itt bizony egy durva, alulfinanszírozott végsõ fogyasztás zajlott az elmúlt 30 évben a lakosság tekintetében. Ez egyszerûen nem igaz. Fájdalmas, de nem igaz. Pont az ellenkezõje az igaz, hogy ebben a 30 évben minden esztendõben, különbözõ mértékben, a realizált GDP és a végsõ felhasználás tartósan meghaladta egymást. Ennek a szerkezete persze változott. Volt, amikor a lakossági fogyasztás volt nagyobb, volt, amikor a közösségi fogyasztás, volt olyan periódus, amikor még beruházásra is jutott tisztességesen; sajnos, az utóbbi 5-6 évben erre elég kevés jut.
(11.50)
Végül az utolsó. Ugye, Szelényit idézte - jóléti állam kiépítése a feltétele egy konszolidált gazdasági növekedésnek. Igen, azt hiszem, ezzel mint szociológiai tétellel nehéz lenne vitatkozni, csak éppen azt kell hozzá tenni, hogy ennek a követelménynek a gazdasági megvalósítása egy 50 százalékos redisztribúció esetén egész egyszerûen nem releváns.
Ugye, lehet ezt a követelményt fölállítani akkor, hogyha itt ázsiai típusú elmaradott szolgáltatási rendszerek lennének, 20-30 százalék közötti redisztribúció mellett. Akkor én is azt mondanám, hogy igen, akkor elõször egy tisztességes jóléti hálót kell kiépíteni. Az, aminek az átalakítása vagy lebontása államháztartási reform címén folyik, az tényleg nem egy tisztességes jóléti rendszer, de mégis fölzabálja az eredeti jövedelmeknek több mint a felét. A csökkenések után is. Nem kell tehát lebecsülni azt a fajta szándékot - és most már szerencsére eredményt is -, amely ezt az eredeti jövedelemelvonást és átcsoportosítást csökkenti.
Végül, tisztelt Ház! Sajnos azt kell mondanom, bármennyire szomorú is, hogy feje tetejére állt a világ ebben a parlamenti vitában, ebben a költségvetési vitában. Bauer Tamásnak nemcsak abban van igaza, hogy itt lényegében az ellenzéki pártok, amelyek magukat konzervatívnak vallják, egy romantikus kapitalizmus jelszavával hangoztatnak követeléseket és kritikákat, hanem sajnos egy harmadik utas gazdaságpolitikát szeretnének szolgálni. Ami erõsen etatista, amely tagadja a világgazdasági globalizációt és tagadja a tõkekoncentráció elkerülhetetlenségét. Ezzel szemben van egy szocialista- liberális kormány, amely saját filozófiájával ellentétben pont ezeknek a törvényszerûségeknek a felismerése alapján csinálja azt, amit csinál. De ezt kell csinálnia, mert kormányoz.
Én azt mondom, hogy a szerepeknek ez a fajta cseréje legfeljebb itt, a parlamenti vitában képzelhetõ el, az életben ez reménytelen, tisztelt képviselõtársaim.
Köszönöm szépen. (Vastaps a kormánypártok padsoraiból.)