DR. RASKÓ GYÖRGY (MDNP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársaim! A Magyar Demokrata Néppárt nevében Bogár László felszólalásában elmondta azokat az indokokat, hogy nekünk az 1997-es költségvetési javaslattal szemben milyen aggályaink vannak és miért nem tudjuk a jelenlegi formájában támogatni. Az egyik legneuralgikusabb pontja ennek a költségvetési törvényjavaslatnak az úgynevezett nullás kamatozású, a korábban árfolyam-különbözetbõl, veszteségbõl felhalmozott adósság konverziójával kapcsolatos. Mint ismeretes, a kormány a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank közötti egyezség alapján az 1997-es évben a mintegy 1600 milliárd forintnyi összeget kitevõ, úgynevezett nullás kamatozású adósságot a költségvetésre, tehát az államra kívánja átterhelni. Korábban is az állam adóssága volt ez, csak a Magyar Nemzeti Bank könyveiben jelent meg, és ezzel a Magyar Demokrata Néppárt is egyetért, hogy az államadósság menedzselési rendszerének változása és a költségvetés, valamint a jegybank közötti kapcsolatok rendezésének szükségessége helytállóbb, ez a lépés elõbb-utóbb valóban elkerülhetetlen lett volna.
Kérdésünk azonban az, hogy mielõtt egy ilyen nagy horderejû lépés történik, ami az említett árfolyam-különbözetbõl évtizedeken át felhalmozott adóssággal kapcsolatos, talán a kormánynak - a Nemzeti Bankkal közösen - a magyar lakosság számára be kellett volna mutatnia részletesen, hogy mirõl is van itt szó. Be kellett volna mutatnia, és meg kellett volna magyaráznia azt, hogy miért most van szükség ennek az 1600 milliárd forintnyi adósságnak az átkonvertálására, és azt is, hogy miért ilyen mértékben kell most ezt a lépést megtenni, tehát miért kell szinte a teljes összegét ennek az államadósság között a költségvetés terhére megjeleníteni.
Az a számítás és hatásvizsgálat maradt el, ami bemutathatta volna, vagy talán bemutathatná a jövõben, hogy hogyan keletkezett ez az adósság, mikor, mi idézte elõ, és az az érzésem, hogy ezt a lépést, bár 1990-ben is már meg lehetett volna tenni, vagy talán meg kellett volna tenni, mind a mai napig az elõzõ kormány is és a mostani kormány adós azzal, hogy a magyar társadalom számára bemutassa ezeket az okokat, a következményeket. És ennek függvényében - talán éppen egy külön törvényben - kellett volna az árfolyamveszteséget, az árfolyam- különbözetbõl adódó veszteséget rendezni és egészen biztos, hogy egy törvény egy hosszabb idõre elnyújtva is kezelhette volna ennek a kérdésnek a megoldását.
Mert a mi legnagyobb aggályunk nem a lépés technikai megtételével kapcsolatos, nem azzal kapcsolatos, hogy ez az európai uniós csatlakozás, a harmonizáció miatt, a jegybank függetlensége miatt és hogy ez a nyugat-európai országok költségvetési gyakorlatával ellentétes lépés, tehát azt rendezni kell, hanem pontosan azért, hogy ne adjon olyan gyanúsítgatásoknak, találgatásoknak helyt a dolog eléggé felületes kezelése és meg nem magyarázása, ami az elmúlt hetekben és hónapokban itt a parlament épületében is többször szóba került, és egészen biztos, hogy a magyar társadalom is rendkívül felületes információkkal rendelkezik e kérdés vonatkozásában. És ebbõl adódóan igen nehéz számára megmagyarázni, hogy például az a veszteség, ami majd most folyamatosan keletkezni fog a jegybanknál, az a veszteség valójában kinek a vesztesége, az államé, a költségvetésé vagy pedig a jegybank rossz munkájának az eredménye.
(14.10)
Én nem vitatom, és a Magyar Demokrata Néppárt nem vonja kétségbe, hogy itt milyen problémáról van szó, de valószínûleg, ahogy az Állami Számvevõszék a XLI. fejezet bírálata során egyértelmûen rámutatott arra, hogy milyen aggályos és mennyire tisztázatlan ennek a kérdésnek a kezelése; ezért úgy gondolom, hogy nem késõ, hogyha a kormány a jegybankkal közösen nemcsak egy szûk csoport számára - utalok itt arra, hogy a jegybank elnöke ezt a kérdést a parlamenti pártok egy-egy szakértõjének egy zártkörû beszélgetés, tanácskozás formájában igyekezett elmagyarázni -, valószínûleg ez nem elegendõ, ennél sokkal szélesebb körben és sokkal közérthetõbb módon lenne szükség ennek a problémakörnek az objektív és higgadt bemutatására.
Teljesen egyértelmû, hogy a nullás adósságállomány - mely, mint mondottam, 1600 milliárd forint körülire tehetõ most - nem kamatozó hiteltartozás formájában kimutatott árfolyamveszteség, amely lejárat nélküli hiteltartozásként volt nyilvántartva. Azt is elismeri a Magyar Demokrata Néppárt, hogy a tényleges pénzügyi hiány reális megítéléséhez hozzátartozik a felhalmozott leértékelési veszteség prezentálása is a megfelelõ helyen, amely - kétségtelen tény - jelentõsen megnöveli a GDP-hez viszonyított deficit mértékét, amely nyilvánvalóan csak a Valutaalappal és más illetékes nemzetközi pénzügyi szervezetekkel való egyeztetés után lehet megfelelõ módon prezentálni és értelmezni.
A nullás hitelek intézménye nem felel meg a nemzetközi normáknak, ezzel sincs semmi kifogásunk, ugyanakkor felmerül az a probléma, hogy az adósságkonverziót követõen miért nõ a költségvetési hiány. Ez a költségvetési hiány nagyságrendben körülbelül mekkora lesz az elkövetkezendõ években, és itt azt a magyarázatot kapjuk, hogy a költségvetési hiány a konverzió miatt azért nõ, mert a belföldi és külföldi kamatráták közötti különbség okozza, tehát egy kamatprémiumot kell a forint-kibocsátású állampapírok után fizetni, hogy kellõen attraktív legyen.
Ezt az érvelést természetesen elfogadjuk, mert evidens és nyilvánvaló, de ugyanakkor nagyon komoly aggodalmunk van, hogy a tõkepiacon egy olyan nagymértékû kibocsátás történik, amely megint a reálgazdaságból való forráskivonást eredményezhet az elkövetkezendõ években, '97-ben egészen nagymértékben és egészen biztosan. Erre azt a választ kapjuk, hogy ma már a vállalkozók forrásigényüket minden további nélkül beszerezhetik devizában, tehát akár külföldi bankoktól, akár magyar bankoknál devizahitelt vehetnek fel, és jelentõs a tõkebeáramlás is, amely mind segítheti azt, hogy az úgynevezett ígéretes befektetésekhez meglegyen a szükséges külsõ forrás.
A Néppárt többször utalt már arra, hogy ezzel természetesen a gazdaság szereplõinek egy része élhet, és élni is fog vele, sõt, nagyon kedvezõ helyzetbe kerül azáltal, hogy a magyar gazdaság megítélése kifejezetten javul, az úgynevezett kamatfelár, kockázati felár mértéke egyre kisebb, és elsõ osztályú adósok libor plusz néhány tized százalék, illetve bázisponttal már hozzá tudnak jutni devizahitelhez.
Számukra valóban egy nagyon elõnyös változásról van szó, mondjuk a '94. évi vagy a '95. I. negyedévi feltételekhez viszonyítva. Ugyanakkor hozzáteszem: a vállalkozók egy másik jelentõs csoportja - és itt, sajnos, elsõsorban a magyar vállalkozókról van szó -, amelyek külföldi bankok által nem igazán becsült ügyfelek, egyszerûen a devizahitelhez való hozzájutásuk, de hát a forinthitelhez való hozzájutásuk is meglehetõsen reménytelennek tûnik.
Erre többször utaltunk, hogy 1994 óta milyen drasztikusan csökken a mikro-, kis- és középvállalkozásoknak juttatott, illetve nyújtott hitelállomány nagysága. Ez a csökkenés 1996-ban, ha még lehet föl is gyorsult, és az az érzésünk és az a véleményünk, hogy 1997. és ezt követõ idõszakban sem látszik semmiféle olyan elmozdulás, amely a magyar vállalkozói kört és annak a mikro-, kis- és közepes vállalkozások befektetések körét pozitívan érintené.
Úgy véljük, hogy egy egészséges, tartós gazdasági növekedéshez szükséges az, hogy ezen vállalkozói rétegek is forráshoz jussanak. Ennek a kormányzati részrõl, sajnos, a '97. évi költségvetésben sem találjuk meg azon áttörõ kezelési módját, amely akár a garanciaalap kibõvítésével akár a kisvállalkozások jobb hitelellátását biztosítaná.
Sõt, pontosan ellenkezõleg, azáltal, hogy mintegy 830 milliárd forintnyi csak a kamatkiadás, amit 1997-ben a költségvetésnek állni kell, ezek a kamatkiadások 1990 óta hihetetlen mértékben megnövekedtek, és nemcsak abszolút értékben, hanem a költségvetés kiadási oldalához viszonyítottan is, míg '90-ben kevesebb mint 9 százalék, '95-ben 24 százalék, '97-ben több mint 30 százaléka az Tsszkiadásoknak kamatkiadásokkal kapcsolatos, ami mögött jelentõs állami aktivitás van, tehát állampapírok kibocsátása révén, amelyek, nyilvánvaló, nagyon attraktívak lesznek, és nemcsak magyar pénzügyi portfoliobefektetõk számára, hanem külföldi befektetõk számára is.
Nem önmagában véve tartjuk mi ezt problémának, hanem abban az összefüggésben, hogy a reálgazdaság továbbra is másodlagos, maga a reálgazdaság, és azon belül a kis- és középvállalkozások pedig harmadrangú szereplõivé válnak a magyar gazdaságnak. Azt véljük, hogy ahogy itt az elõzõ felszólalásában melyben Takács Imre képviselõtársam említette, szó szerint idézem: "A külföldiek döntésétõl függ, hogy lesz-e beruházás 1997-ben Magyarországon."
Én úgy gondolom, hogy a külföldiek nemcsak a világgazdaság általános feltételei és változásai szerint döntenek beruházásokról, hanem a helyi piac, a magyar piacon mutatkozó keresleti-kínálati viszonyok is fontos döntést megelõzõ lépések, és amennyiben a belföldi kereslet tovább csökken, vagy legalább is nincs realitása annak, hogy a magyar piac jelentõsebb mértékben élénküljön az elkövetkezendõ idõben, akkor beruházást a reálgazdaságban csak akkor fog megvalósítani, hogyha egy jelentõs exportpiac szerezhetõ, és ebben a versenyképesség az adott cég számára biztosíthatóbb. Többek között azáltal, hogy továbbra is igen nyomott marad a munkaerõ ára, számít arra, hogy a reálbérek emelkedése, illetve csökkenése vagy stagnálása tartósan megmarad Magyarországon.
(14.20)
Többször hallottuk - és itt Keller László képviselõtársam egyik igen meglepõ kijelentését is szeretném idézni, aki azt mondta Bogár képviselõtársam kijelentésére, hogy reméli, hogy nem arra gondolt Bogár László, hogy az állami befektetések a gazdaság általános fellendülését jobban segítik, mint a magánvállalkozások bõvülõ befektetési hitellehetõségei.
Úgy gondoljuk, a Néppárt sem, de szerintem más ellenzéki pártok sem az állami befektetéseket szokták hangsúlyozni - legalábbis akik többé-kevésbé a konzervatív gazdaságfilozófiát és gazdaságpolitikát követik, azok kifejezetten ellenzik az állam ezen a területen való aktív szerepvállalását, és ezzel, képviselõtársamnak ezen kijelentésével egyet is értek, de úgy gondolom, hogy Bogár László inkább arra utalt, hogy abban a versenyben, ami a megtakarításokért folyik, illetve a forrásokért folyik, abban a költségvetési deficit újbóli megugrása, ami '90. évben bekövetkezik - itt nem az elsõdlegesre gondolok, nyilvánvaló -, ez egy további elõnytelen pozíciót fog a reálszféra szereplõi számára eredményezni, amiben, mondom, másod- és harmadrangú szereplõkké válnak azok, akik - véleményünk szerint - és amely vállalkozások élénkülése igenis szükséges ahhoz, hogy a tartós gazdasági növekedés Magyarországon meginduljon.
Mi ugyanis úgy véljük, hogy a magánszférában a növekedés inkább egészséges, mint egészségtelen. Amikor errõl a kérdésrõl annyit vitatkozunk, az egészségtelen gazdasági növekedés, amire azok a gazdaságpolitikusok és közgazdászok emlékeznek, ami a szocialista idõszak alatt volt, az kétségtelen tény, komoly veszély, de úgy gondoljuk, hogy miután Magyarország gazdasága döntõen magántulajdonban van, ez a növekedés nem lehet egészségtelen, ez a növekedés, lévén hogy felelõs tulajdonosok saját tõkéjüket kockáztatják döntõ hányadban, ezért felelõsséggel tartoznak, ebbõl következik, hogy az egészséges gazdasági növekedés - amennyiben az privátgazdaságban történõ beruházásokkal alapozódik meg -, az egy nagyon is valószínûsíthetõ dolog, és úgy gondolom, hogy a magyar gazdaságnak mindenképpen erre nagyon nagy szüksége lenne.
Visszatérve magára az adósságkonverzióra, mint mondottam, itt a fizetendõ, a forinthitelek után fizetendõ magasabb, illetve forintadósság után fizetendõ magasabb kamatprémium olyan versenyt gerjeszt, ami rendkívül nehéz helyzetbe hozza az általam említett reálgazdaság szereplõit.
A jegybank és a költségvetés e téren való együttmûködését természetesen lehetett volna jóval korábban elkezdeni, jóval alaposabban alátámasztani, nemcsak a képviselõk számára, hanem magyar közvélemény számára is, hogy elkerülhetõk legyenek azok a viták, amelyek már a költségvetési vita megkezdése elõtt is és nyilvánvalóan ezalatt is tovább fognak folytatódni. Tehát a Magyar Demokrata Néppárt szeretné fölhívni a kormány figyelmét arra, hogy mielõbb ennek a kérdésnek a komplex hatásvizsgálatát, lehetõleg közérthetõ módon - mert van olyan anyag, amelyet a szûk szakmai közvélemény megkapott, megismert, az többé-kevésbé meggyõzõ, érthetõ -, de itt azt hiszem, hogy a felelõsség ennél sokkal nagyobb, és nem mindegy az, amikor egy magyar családon már eddig is kimutatottan mintegy 2,7 millió forintnyi adósságteher van - képletesen -, minden magyar családon, hogy ez milyen mértékben növekszik és ér el esetleg egy olyan szintet, ami után azt szokták mondani az adósok, hogy ezt már reménytelen visszafizetni, és már különösebb erõfeszítést sem tesz meg az illetõ, a magánszemély és a gazdaság sem, hogy ezt az adósságcsapdát elkerülje.
A Magyar Demokrata Néppárt tehát újra fölhívja a figyelmet arra ezen költségvetési vita tárgyalása során, hogy a reálgazdasággal a kormánynak sokkal megfontoltabban és aktívabban kellene foglalkoznia, és természetesen nem az állami beruházások ösztönzésével, hanem azon feltételek megteremtésével és azon források biztosításával, amelyek a reálgazdaság szereplõi számára igenis szükségesek ahhoz - nemcsak külsõ tõkebevonásra gondolok, hanem hitellehetõségre, garanciákra, kedvezményes kamatozású hitelekre is akár -, amelyek a következõ években rendkívül szükségesek ahhoz, hogy az önök által oly jól sikerült gazdasági stabilizáció, pénzügyi stabilizácó után a gazdaság, a reálgazdaság is stabilizálódjon és növekedésnek induljon.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)