FEKETE GYÖRGY (KDNP): Elnök Asszony! Tisztelt Képviselõtársaim! Tisztelt Televíziónézõk és Rádióhallgatók! A magyar... (Közbeszólás a kormánypárt oldaláról: És a határainkon túl élõ magyarok.) Igen, és a határainkon túl élõ magyarok - köszönöm szépen a kiigazítást. (Moraj.) A magyar kereszténydemokraták az egymás után következõ évek legfontosabb politikai tennivalójának a következõ év költségvetési törvényének tárgyalását tekintik - természetesen.
Minden évközi szakmai munkát ez határoz meg. Keretei között mérhetõ a visszaesés, a stagnálás vagy a fejlõdés számos állomása. Teljesítése maga a mérce: tehát a kormányzó pártok filozófiája, gyakorlati lépései, igazmondása és a nemzet elõmenetelének kontrolljára mérce. Vizsgálatának fontossága ugyanakkor megköveteli, hogy ennek a vizsgálódásnak legyen egy átlátható módszere.
A magam vizsgálati módszere az, hogy az éves költségvetési viták elõtt nemcsak a törvénytervezetet szoktam a lehetõségek mértékéig megtanulni, hanem újra és újra átolvasom a kormány 1994-es programját, annak különösen a 7. fejezetét - és most itt témaváltás következik -, a "Kultúra, a média és a civil szervezetek" címet viselõ 7. fejezetet. Olvasás és a törvénytervezet összevetése között sohase felejtem, hogy a kultúra nem forradalmi és nem modernizációs képzõdmény, hanem tervek, cselekedetek és eredményeik folyamatos egymásra épülése: szerves építmény tehát, aminek sajátságos tartószerkezete, autonóm statikája van.
A hatalomnak ezért nem irányítania, hanem életfeltételeit kötelességszerûen megteremtenie kell csupán, és hagynia kell élni, vagy hagynia kellene. Nem intenzív továbbá életben tartani, hanem élni, és okosan figyelni a változásait, rajta tartani pulzusán az ujjakat. Ezek a változások minden normális polgári demokráciában a kultúrára annyira jellemzõ kettõs természettel bírnak. Egyrészt megtartóak, másrészt növekedést kívánóak.
Nagyobb ostobaság ugyanis alig képzelhetõ el, minthogy az egyébként is "álságos" politikai manõverként, népbutításként is alkalmazott stabilitásteremtés fogalom a magyar kultúrára is alkalmaztassék. Szerencsére a kultúra szellemi értelemben stabil, csak éppen szelektált manapság. Stabil, mert visszafelé nem korrigálható, mint maga a történelem - ezt is gyakran tapasztaljuk -; így lehet a létezõ legszubjektívebb szellemi kategória, a kultúra a legobjektívebb. A szelektálásra pedig a mûvelõdési tárca kialakította belsõ természetébõl következõ saját mechanizmusát. Ez a kézi vezérlésre tett kísérleteken alapszik - valljuk be: nem is eredménytelenül -, mint a legkorszerûtlenebb módszer visszalopásán a modern államigazgatásba.
Nem titok, hogy az én kultúraértelmezésem tágabb az átlagosnál, vagyis nemcsak a mûvelõdésre és a mûvészetekre vonatkozik, hanem minden olyan jelenségre, amelyben a tanulás folyamatában megszerzett mindenfajta tudás és a nélkülözhetetlen emberi invenció egyszerre jelenik meg. A kultúrát ebben a sokféleségben tekintem tehát az értelmes emberi lét alapjának, és sok tekintetben céljának is. Ebbõl származtatom le nélkülözhetetlenségét, végtelen érzékenységét - vagyis sérthetõségét is -, de célszerûségét és isteni eredetét is egyszerre.
Ezek után nézzük meg, hogy mit ír a kormányprogram errõl a dologról - nagyon rövid áttekintésben. Filozófiájának kétoldalas leírása után a megvalósítás érdekében az alábbi intézkedéseket tervezi, idézem: "A központi, illetve a helyi önkormányzatok kulturális feladatainak és finanszírozásukra jogosult kulturális tevékenységek körének meghatározása". Nyugodtan mondhatjuk: eltelt két és fél év, ebben a dologban semmi nem történt. Nem történt meg ezeknek a feladatoknak a szétosztása, és ezeknek a szétosztásoknak a jele nem jelentkezik a költségvetésben.
Másodszor: "A nemzeti kulturális intézmények megbízható mûködését elõsegítõ vizsgálatok lefolytatása". Nem folytak le ezek a vizsgálatok, ha lefolytak volna, a kulturális bizottság tagjának - nekem - tudni kellene errõl, sõt, az történt, hogy a kiemelt nemzeti intézményeket és a nemzeti intézményeket - összesen 27-et - végletesen összekevertek; így kerülhettek nagyon fontos, kiemelt nemzeti intézmények és a nemzeti kultúra szempontjából nem másodlagos, de kevésbé fontos intézmények egyenlõ elbírálás alá.
Harmadszor: "A szakmai törvények: könyvtári, levéltári, múzeumi, közmûvelõdési, szerzõi jogi, film-, mûemlék-, mûkereskedelem- és aukciótörvények elõkészítését el kell végezni." Nem történt meg az elõkészítés, kedves képviselõtársaim! Egyetlenegy törvényt hozott a kormány a kultúra területén - a levéltári törvényt -, de bizonyos elõkészítési fázisban vannak ezek a törvénynek, de a kulturális bizottság elõtt sem járt még egyetlenegy sem belõlük.
Negyedszer: "A Nemzeti Kulturális Alap mûködésének felülvizsgálatát, finanszírozási forrásainak újbóli meghatározását". Az a meglepõ fejlemény van e tekintetben az 1997-es költségvetésben, hogy a Nemzeti Kulturális Alaptól elvonták az állami támogatást úgy, hogy közben a megígért járulékolási rendszernek a továbbfejlesztése nem történt meg, illetve egy tavalyi járulékoltatás többlete megtörtént, és Bauer Tamás képviselõ úrnak elmondom - nyilván nem tudja - rövid történetét ennek a dolognak.
A Nemzeti Kulturális Alap gondolata 1983-ban született meg a Hazafias Népfrontban. Közel 10 évig érlelõdött, különbözõfajta politikai pártállású és felkészültségû kultúremberek agyában, míg végre a Nemzeti Kulturális Alap törvénye - mint érzésem szerint e pillanatban is legkorszerûbb kulturális kezdeményezés - megszületett. Ez akkor az alapkoncepcióban arra alapozódott, hogy minden létezõ magyar terméket, minden létezõ magyar terméket egy iszonyúan kicsi - több ezred, vagy tíz ezrelékes - járulékkal nem sújtani kell, hanem tõle ezt az áldozatot meg kell követelni. Ezt senki sem fogja megérezni, viszont olyan hatalmas pénzek akkumulálása válik ezen keresztül lehetõvé, ami a költségvetést igen nagy mértékben tehermentesíti, és ennek a különbözõ szakkuratóriumok létrehozásával - körülbelül 150 szakkurátor ítéli meg ezeket a pénzeket - társadalmasítani lehet az elosztást, tehát ki kell vinni a Mûvelõdési Minisztériumból ezeket a pénzeket.
Ennek a kezdeti lépése megtörtént, s hogy a járulékoltatást nem lehetett kiterjeszteni minden magyar termékre, abban az a forradalmi helyzet volt igazán az akadály, ami az 1990-es évek elsõ felében jelentkezett abban a magyar iparban és abban a magyar kereskedelemben, amelynek a kondíciói teljesen összezavarodottak voltak. Az alapkoncepció benn van a Mûvelõdési Minisztériumban, ezt tartalmazza, ezt kellene valamilyen módon egyre inkább megközelíteni, ez a költségvetés azonban nem gondoskodik róla. Nagyon nagy kérdés, hogy az a betervezett 1 milliárd 300 millió járulékoltatási költség tud-e majd jelentkezni a különbözõ pénzeket megítélõ bizottságokban, ami annyit jelent, hogy a színházi élet, a múzeumi támogatások egy része, a képzõmûvészet, az iparmûvészet, az irodalom, a folyóiratkiadásnak a pénzei nem lesznek meg az év elején természetesen. Ezt járulékoltatásból az év elején legalább 3 hónapig nem lehet biztosítani.
(9.50)
Minden kuratórium majd áprilisban kezdi el a munkát, ami igen súlyos következményekkel fog járni. Ez a tünet már tavaly is jelentkezett, akkor azonban még volt egy olyan minimális néhány száz milliós állami támogatás, ami kihúzta ebbõl a sárból a Nemzeti Kulturális Alapot.
A kulturális program továbbá a közalkalmazottakra vonatkozóan azt mondja, hogy a szakszervezeteket, szakmai szervezeteket - bocsánat - be fogja vonni különbözõ fajta tevékenységbe. Ez sem történt meg. Ha valahol halott az érdekegyeztetés, ez a kultúra területén teljesen halott. Nem véletlen, hogy minden héten van a sajtóban olyan szakszervezeti, kamarai, egyesületi és társadalmi szervezeti megnyilvánulás, amely tiltakozik teljes negligációja ellen. Ez vonatkozik a törvény-elõkészítõ munkára is, azoknak a törvényeknek az elõkészítésére, amelyek közül ötöt az elõbb felsoroltam.
Nonprofittörvényt kell kidolgozni, mondja hetedszer. A nonprofittörvény elõkészületi állapotban van. Ez a kormány meg fogja élni végét akkor, mivel ez a nonprofittörvény a legminimálisabb hatásában jelentkezni fog a magyar kultúra területén.
Felsorol még itten három-négy olyan dolgot, amire nem kívánok kitérni, a részletes vitában természetesen errõl is beszélni fogunk.
A második pont a média volt. Elolvasom az elsõ passzusát, gyönyörû szöveg: "A minél teljesebb nyilvánosság, az információ és a vélemények szabad áramlása, valamint a kulturális sokszínûség érdekében a kormány elsõdleges feladatának az írott és az elektronikus sajtó szabadságának, valamint a kommunikációs eszközökhöz való hozzáérés legszélesebb lehetõségének biztosítását tartja. Lapok, rádiók és televíziók versengését a sajtószabadság legfõbb garanciájának tekinti." Gyönyörû deklaráció.
Hadd mondjam belsõ örömmel, hogy voltaképpen a kulturális fejezetnek, a 7. fejezetnek ez a médiafejezete az, amelyik a legelõrehaladottabb állapotban van. Az itt három oldalon felsorolt különbözõ fajta tervekbõl két és fél oldal a médiatörvény címen nemcsak elhíresült, hanem meg is híresült törvénnyel foglalkozik, mint szükséglettel. Foglalkozik azokkal a pontokkal, amelyek a médiatörvény kondícióinak meghatározásában lényegesek. Ebben komoly elõrehaladás van, meg kell mondani. Nyilvánvalóan azért, mert magában a kulturális bizottságban is sikerült azoknak az abszolút minimumoknak az egyetértését megszerezni ellenzéki és kormánypártok között, amely minimumok nélkül nem születhetett volna meg a médiatörvény, és amely minimumok a korábbi kormányzás ideje alatt nem tudtak létrejönni.
Lehetetlen azonban ezzel kapcsolatban is megjegyzés nélkül hagyni, hogy miután életbe lépett a médiatörvény, a kormány egy nyári határozatával azzal teljesen ellentétes, alkotmány- és törvénysértõ határozatok sokaságát, öt ilyen határozati pontot hozott, amelyik a finanszírozásra, a pénz kezelésére, a kuratóriumok jogkörének erõteljes megcsorbítására irányult. Hála istennek, ezeknek is jó része még a kormánypárti kulturális bizottsági tagok számára sem volt túlságosan szimpatikus, sõt, egy részüknek teljesen elfogadhatatlan volt, és így egy része ezeknek szerencsére nem emelkedik törvényerõre, mint ahogy én ezt most tudom. A másik része pedig megmarad olyan taposóaknának, amely taposóaknákkal a következõ hónapokban vagy években sûrûn fogunk találkozni.
Az rt.-k megalakításának és a médiavagyon feltérképezésének és felmérésének késleltetése kormányerõvel, kormánytámogatással történt. Mintegy fél évet, háromnegyed évet késtek ezek a munkák. Ezek igen tetemes vagyonvesztéshez vezettek, és õszintén csodálkozom, hogy ezeknek a milliárdoknak az elveszése és a rádióból, televízióból, de különösen a televízióból való kifolyása senkinek nem szúrt oly mértékben szemet, mint ahogy ezt a dolog megilletné.
A kormány mind a mai napig s ennek a tárgyalt törvénytervezetnek a keretein belül sem gondoskodik a tisztességes közszolgálat anyagi szükségleteinek állami garanciáiról, illetve mindazok a közszolgálat finanszírozását szolgáló garanciák, amelyek a médiatörvénybe be vannak építve, a költségvetési törvényben nem jelentkeznek - és ebbõl is lesznek még gondok.
A sajtóról. A sajtó, mint tudjuk - és nem az én megállapításom, hanem neves nemzetközi szervezet megállapítása -, Magyarországon újra csak korlátozottan szabad. Az én olvasatomban ennek két oka van: az egyik, hogy korlátozva van a politikai értelemben egyoldalú tulajdonlás miatt, tehát valahol érdekeiben, politikai orientációiban monopóliumok jöttek létre - még ha ezek a monopóliumok nem is az utolsó két esztendõben, hanem már '89-'90 elõtt létrejöttek a magyar sajtó eladásával. De még szomorúbb a korlátozott sajtószabadságnak az a tünete, hogy életbe lépett az öncenzúra, a jól felfogott politikai és gazdasági, személyes érdekekbõl adódó öncenzúra, a hatalomnak való lefekvésnek a jól látható jele. És ezúton kell megköszönni mindazoknak az újságíróknak és publicistáknak azt a küzdelmét, akik saját tulajdonlási szándékaik ellenére is megkísérlik a magyar nemzet plurális tájékoztatását és a tisztességes sajtómunkát lehetséges kereteik között elvégezni.
Civil szervezetekrõl szól a harmadik passzus, amelyik a civil szervezetek fontosságát, a kormánymunka külsõ megtámasztását, az állam kivonuló finanszírozásával párhuzamosan a különbözõ fajta kulturális feladatok vállalását tûzi ki célul. Ugyanakkor nem készült el - mint említettem - a nonprofittörvény, amelyik lehetõséget nyújtana ilyenfajta munkára, megbuknak az érdekegyeztetési tárgyalások. A kulturális törvény-elõkészítésbõl sorra kimaradnak a civil szervezetek, finanszírozásukból drasztikusan elõbb vonul ki az állam, mint hogy saját lábraállásuk ezt követni tudná. Tudjuk, hogy a mûvészeti szövetségek némelyike már csak egyhetes inspekciót tart. A szövetségeiben nem tud ülésezni, nem tudja lapjait, nyomtatványait kiadni, gyakorlatilag a létezésnek az abszolút alsó küszöbhatárán van, és csak belsõ alkotói szolidaritás tartja õket össze.
Megszûnt végül - és ez egy nagyon súlyos tétel -, megszûnt az a korábbi gyakorlat, hogy különbözõ kuratóriumok tagjait ezek a szervezetek maguk delegálják. A Nemzeti Kulturális Alap létrehozásakor annak idején nagyon jó példát mutattunk abból, hogy hogy lehet rábízni a társadalmi szervezetekre a kuratóriumok kiválasztását. Helyette újra a minisztérium maga választja ki, a miniszter személyesen választja ki a kuratórium tagjait. Legutoljára a Könyv Alapítványnál voltak ennek jelei és ez megint az elmúlt évtizedek félbolsevik gyakorlatára emlékeztet.
Ezek után nézzük meg, hogy ezeknek a megállapításoknak a rávetítése a konkrét törvénytervezetre hogy történhet! Elõször a honoráriumok járulékoltatása címen elhíresült terv lényeges ellentételezés nélkül a társadalombiztosítás kiterjesztésébe és a nyugdíjazásba. Ezt tegnap pontosan megállapítottuk a kulturális bizottságban. A Pénzügyminisztérium tegnapi bevallása szerint mintegy 47 milliárd forintot von ki a magyar kultúrából. Ez egy olyan övön aluli támadás a magyar kultúra ellen, ami egyszerûen szinte alig minõsíthetõ. Helyette pedig 4,5 milliárd kompenzációt ajánl, tehát 10-12 százalékot, aminek igazságos elosztása teljes képtelenség, és én mint valahai magyar államigazgató pontosan tudom, hogy 30-40 ezer kifizetõhelyre semmilyen módon igazságosan kompenzációt el nem lehet osztani.
Nyílt támadás ez az értelmiség és a szakértelmiség ellen, amelyik ma már -
itt az értelmiségrõl van szó - szinte bûnös bénultsággal viseli ezt az akciót. Egyik része nyílván máshonnan van finanszírozva, tehát fütyül az egészre; a másik nem érdekelt a dologba, mert míg a elsõ kormányperiódusban jól kichartázta magát, és abban a skizofréniában él, amely még nem engedi meg a felszólalást; a harmadik panaszai nem hallatszanak szervezetlenség folytán el az illetékesekhez; a negyedik kategória már olyan félelemben él az egzisztenciális kiszolgáltatottsága folytán, hogy emiatt nem mer felszólalni. Ez a '60-as, '70-es évek értelmiségi belsõ lelkiállapotra mutat.
A 4,5 milliárdos kompenzációra - és ez is tegnap kiderült a kulturális bizottsági ülésen - még nincs elosztási módszer, még nem találták ki az elosztási módszert. Nyilvánvalóan bekerül a minisztériumba, ahol soha még a magyar Kulturális Minisztérium történetében ilyen nagyságrendû összeg minisztériumi elosztásra nem került. Ez a tárca kezében van, erre mondják azt, hogy ügyes, valóban nagyon ügyes.
(10.00)
Ez a pénz abszolút primer politikai célok elérését is jócskán elõsegítheti a következõ másfél évben, egészen a választásig, és semmi kétségem nincs, hogy nem fog megtörténni.
Emellett tervezõdött be az a mintegy 700 milliós kulturális feladatfinanszírozás, ami szintén minisztériumi elosztású, ez is példátlan. Megvannak tehát az állami rangra emelt újfajta kiválasztás és kasztosítás anyagi feltételei, az elit-vazallus ellentétek nyílt pénzügyi támogatásával.
A kulturális költségvetés nem indít új beruházási akciókat, a korábbi kormányzás indíttatásaiból él, felavat mindent, amit elõdei kezdeményeztek - Mûcsarnokot, Nemzeti Múzeumot, Vígszínházat, Természettudományi Múzeumot, Millecentenáriumi Emlékkiállítást és mindent - és a "fûnyíró elv" alkalmazásával nem állít fel prioritási sorrendeket, mert a prioritások számon kérhetõk, a nivellálás nem kérhetõ számon.
A Nemzeti Színház az egyetlen induló projekt, amelyik viszont szembeköpi azokat, akik a Nemzeti Színház ügyéért dolgoznak, és a legkisebb színházat kívánja megépíteni Magyarországon, befogadóképessége, karaktere létrehozásába pedig nem vonja be azoknak a körét, akik azokat az induló pénzeket - ugye, azt a mintegy 1,5 milliárd forintot - elõteremtették társadalmi gyûjtésbõl, amivel a kormány indul, és ebbõl mindössze 300 milliót tervez a jövõ évre.
A szaktörvények késésének oka nyilván az, hogy a költségvetés-tervezet nem tartalmazza azokat az összegeket, amelyek azok életbeléptetéséhez elengedhetetlenül szükségesek volnának. Politikai haszna pedig az, hogy a kulturális kormányzat a kézi irányítást állítja elõtérbe, így érvényesülhet saját ideológiája a leggátlástalanabbul. Az érdekegyeztetések kényelmetlen kázusa is így takarítható meg legjobban, hogyha nincs kulturális törvénykezés.
Kedves Képviselõtársaim! Egy határaiban, nyelvében permanensen támadható kis ország számára, különösen az átváltozás megrendítõ gazdasági és társadalmi sokkja közepette, elsõrendû kötelessége a nemzeti kultúra õrzésének, ápolásának és fejlesztésének a dolga. Ehhez kellenének elsõsorban a biztos költségvetési garanciák, a támadhatatlan és kiemelt nemzeti intézmények és a többi nemzeti intézmény ellátása nem szenvedhet csorbát, munkatársai nem válhatnak feleslegessé, mert egyedül ebben a szektorban nem várható semmi külföldi szellemi és anyagi érdekeltség. Ez lesz a mi európai uniós hozományunk, valószínûleg a legfontosabb része annak, abban az Európában, amely azokat becsüli a legkevésbé, akik visszaexportálják a tõlük importált kultúrát.
Végezetül és zárásul. A tárgyalt '97-es költségvetés-tervezet az általam ismert szocialista kultúrfelfogással is ellentétes szellemû. Ez az õ vereségük ugyan, de vele veszik el a nemzeti kultúrában rejlõ identitástudat megerõsödésének, az állampolgári jóérzésnek, cselekvõképességnek és konkrét tudásnak is az a növekedése, ami nélkül gazdasági fellendülés sem képzelhetõ el.
A költségvetés persze monoton szövegek és lélektelen számok együttese, ám a kultúra élõ szervezeti szövet, szent gyolcs, amiben a nemzet közös testének melegét megõrizni képes. Azt kell megérteni, hogy az utóbbiért van az elõbbi. Akire ez rábízatik, az felelõs is érte, elszámolásra is kötelezett, remélhetõleg még azelõtt, mielõtt a kultúra immunrendszere összeomlana. (Taps.)
(Az elnöki széket dr. Füzessy Tibor, az Országgyûlés
alelnöke foglalja el.)