KAPRONCZI MIHÁLY (független): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Felszólalásomnak azt a címet adtam: "Rekviem a Kútvölgyi kórházért ?!", mely cím után kérdõjelet és felkiáltójelet tettem. Kérdõjelet tettem, mert elõttem is kérdéses volt, szükség van-e egy olyan kórházra, amely szimbólumává vált az elmúlt rendszer kiváltságosainak, ahová a fegyveres õrség csak úgynevezett kútvölgyi igazolvánnyal engedte be a nómenklatúra tagjait és kegyeltjeit. Úgy gondolom, hogy a szemben ülõ képviselõtársaim egyike-másika ezt az igazolványt még emlékként õrzi.
1991-ben azonban a kormány úgy döntött, hogy megszünteti a Központi Állami Kórházat és ezt az akkor nyugat-európai szintû, kiválóan felszerelt, kiválóan begyakorolt teamekkel rendelkezõ intézményt a SOTE Oktató Kórházává teszi. A döntés helyes volt. A fegyveres õrök eltávoztak, és a kies helyen lévõ, jó adottságokkal rendelkezõ nyugat-európai szintû kórház kinyitotta kapuit 75 ezer egyszerû budai és budakörnyéki polgár elõtt. A SOTE keretein belül önálló jogi személyként, önállóan gazdálkodva a kórház nem vált ráfizetésessé, és az egészségbiztosító pénztárral kötött szerzõdés keretein belül nem adósodott el, számláit ki tudta fizetni. Nem járult hozzá a SOTE 800 millió forintos adósságállományának kialakulásához.
Ezért úgy gondolom, a döntés elõtt jó lett volna az egészségbiztosító pénztár véleményét is megkérni. Tehát adva van egy olyan intézmény, mely azon kevesek egyike a magyar kórházak között, ahol a kapacitás kihasználtsága meghaladja az országos átlagot, az ideális 8 napnál rövidebb ápolási idõ mellett.
(21.10)
A homogén betegcsoportrendszer normatív ápolási idejét is figyelembe véve a fekvõbetegrészleg 350 ágyon mintegy 500 ágynak megfelelõ teljesítményt nyújt. Az ambulancia évi esetszáma 510 ezer. A magamnak feltett kérdésre a válaszom az volt, és meggyõzõdésemmé is vált, hogy ez a Kútvölgyi már nem az a Kútvölgyi, nem szabad megszüntetni ezt az intézményt, hiszen azokat a paramétereket teljesíti, amiket éppen az egészségpolitikai koncepció elvár a hasonló intézményektõl a jövõben, és mint ilyen, megfelel sok megmaradásra szánt kórházzal szemben, teljes mértékben a népjóléti miniszter 19/96. számú rendeletében elõírt szakmai feltételeinek.
Elismerem azt, hogy az ide telepíteni tervezett ortopédiai klinika adottságai nem jók. De a közelmúltban történt mûtõátalakítások horribilis költségét meg szabad-e duplázni azzal, hogy azokat a felújított speciális mûtõket áthelyezik ezekbe az épületekbe, mielõtt még amortizálódnának?
Egy kórház intézményjellegét azonban elsõsorban az a gyógyító, ápoló, gazdasági ügyeket intézõ közösség jelenti, amely a meglévõ adottságokat jól vagy rosszul mûködteti. Ennek eredményességét egyik oldalról a betegek ítélik meg, azok a polgárok, akiknek véleményezési lehetõségük van ebben a kérdésben, és ezt ki is fejezik azzal, hogy a szabad orvosválasztási lehetõségükkel élve, ebben a kórházban kezeltetik magukat. A betegek szerint ennek az az oka, hogy biztosítási alapon magánklinikai színvonalú ellátást kapnak. Ezért aláírásukkal tiltakoznak a bezárás ellen. A felkiáltójelet nem én, hanem ezek a tiltakozások tették felszólalásom címe után.
Befejezésként szeretném elmondani azt is, hogy különféle ellenõrizhetetlen hírek terjengnek az átszervezés következtében megürülõ svábhegyi telkek vonatkozásában, melyet én alaptalannak tartok, és nem kívánom ebben a Házban ismételgetni. Azért mégis úgy gondolom, a legutóbbi idõk tocsiki tapasztalatai is rávilágítanak arra, hogy nemcsak az egészségügyben döntõ a prevenció, hanem a politikai, gazdasági szférában is érdemes odafigyelni. Nem lenne jó, ha a 75 ezer beteg érdeke és jó ellátása esetleges egyéni érdekek miatt sérülne.
A kórház bezárásának híre nagy port vert fel, és sok mindent mondanak az emberek. Biztos vagyok benne, hogy nem igaz az az állítás sem, hogy a kórház volt páciensei, akik jelenleg is a hatalom pozíciójában vannak, túl érzékenyen reagálva, azért tették ezt a lépést, hogy ezzel is demonstrálják azt, hogy semmi közük a jogelõdjeikhez. Mint mondtam, ez bizonyára nem felel meg a valóságnak.
A kórház 800 fõnyi személyzete viszont egzisztenciálisan fenyegetett, ami a kórház jellegû mûködését is veszélyezteti. November 5-én még nem tudják, hogy mi lesz a sorsuk január 1-jén. Ennek ellenére megfeszítetten, fegyelmezetten és figyelmesen végzik munkájukat, de ez a létbizonytalanság a kórház sorsától függetlenül már óriási és jóvátehetetlen károkat okoz azzal, hogy létfenntartásuk érdekében sokan keresik más intézményben a helyüket. Kérem a tisztelt egészségügyi kormányzatot, hogy a lehetõ legsürgõsebben avatkozzon közbe, hozzon döntést, mentse meg az intézményt, mert a felsorolt indokok alapján jól mûködik!
Én biztos vagyok abban, hogy az egyetemi tanács mint tudományos intézmény, hozzám hasonlóan látja a kórház adottságait. Döntésük feltehetõleg abból ered, hogy õk elsõsorban az oktatás érdekeit tartják szem elõtt. Az adott lehetõségeken belül tehát nem tudtak másként dönteni. Az állam felelõssége tehát, hogy egy jól mûködõ kórházat megmentsen és azt ne kelljen magas költségen újból kialakítani, az egyetemi autonómiáját figyelembe véve, akár parlamenti határozattal is. Amennyiben ez nem történnék meg, mérlegelni fogom önálló képviselõi indítványként annak benyújtását a tisztelt Házhoz. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)