MIAKICH GÁBOR (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Tévénézõk, Rádióhallgatók! Ez a rövidke, illetve hosszúra nyúlt vita után jó lenne úgy folytatni, illetve olyan gondolatok fogalmazódtak meg bennem, hogy tételesen cáfolni azt, amit itt Torgyán úr elmondott. Amikor felkészültem, akkor jórészt az önkormányzatokat érintõ dolgokról szerettem volna szólni, de ez a mostani vita is meggyõzött arról, hogy vissza kell térni az alapfogalmakhoz. Azokra a kérdésekre, amelyek tisztázzák, hogy ez a benyújtott költségvetés milyen gazdaságfilozófián alapul, milyen eredmények várhatók ettõl a gazdaságfilozófiától, milyen összefüggések vannak ebben a költségvetésben. Mert eddig azt hittem - néhány nappal ezelõttig -, hogy csak én vélem úgy, hogy nem segítjük elõ itt ebben a parlamentben, hogy a közvélemény megismerje a valóságos folyamatokat hogy megismerje azt, hogy milyen az ország helyzete, és azt, hogy mit lehet és mit kell itt tenni. Az elmúlt napok beszélgetései, választópolgárokkal való találkozásaim meggyõztek arról, hogy nemcsak így gondolom én, és ez közös felelõsségünk, és ezért 11 pontban néhány olyan témára szeretnék visszatérni, amely szerintem súlyponti kérdése a költségvetésnek. Ezzel is talán elõsegítem, hogy a vita afelé megy, hogy megértsük, bemutassuk azokat a folyamatokat, amelyeket ez a költségvetési törvényjavaslat leképez.
Szó volt már itt eddig többször, hogy ez egy propagandisztikus költségvetés; szó volt arról, hogy minden fejezetében kevés a kiadási elõirányzat; szó volt arról, hogy itt a választások elõtt mi arra szeretnénk ezt felhasználni - mármint a kormánypártok -, hogy a propagandacéljainknak feleljen meg. Itt el kell gondolkodni, lehet-e mind a kettõ igaz. Lehet-e az, hogy míg az egyik oldalon a különbözõ költségvetési tételeket megszorítjuk, a másik oldalon valamiféle propagandát akarnánk gyakorolni? Úgy vélem, ez nem a propaganda költségvetése, ez a valóság költségvetése.
(9.40)
Lehet, és nagyon sokan gondolhatjuk úgy, hogy bizonyos részterületeken nem jut elég, és ha a felhasználók oldaláról nézzük, akkor igaz is. Viszont ha az ország helyzetét, az ebbõl adódó bevételi lehetõséget vizsgáljuk meg, akkor rá kell jönnünk, hogy bizony ennyire van mód. Ez a lehetõség, és ezt a valóságos helyzetet úgy kritizálni, hogy mondjuk az áfát töröljük el, de közben minden kiadási tételben plusz javaslataink vannak, ez felelõtlenség.
Többen szóvá tették - fõleg ellenzéki hozzászólók -, hogy mi volt a privatizációs többletbevétel sorsa. Az elõttem szóló az elsõ hozzászólásában még 20 százalékos inflációt javasolt, nos, eltelt néhány nap, most már 25-öt javasol. Pártja és õ maga is a privatizációs többletbevételek sorsáról való szavazáson úgy döntött, ahogy a kormánypárti frakciók többsége. Most pedig szóvá teszi, hogy mire használtuk ezt fel. Anélkül, hogy megvizsgálná, hogy milyen összefüggései vannak ennek.
Elõttem már többen elmondták ennek azt az oldalát, hogy bizony az a hiány, illetve az az adósságállomány, amelyet ez az ország felhalmozott, az egy negatív vagyon, amelyet a privatizációs bevételekbõl - igenis elsõdlegesen - törleszteni kell. Nemcsak azért, mert így a tõke, vagyis ez a hiány csökken, hanem azért is, mert örökre megszabadulunk ennek az adósságnak a kamatterhétõl.
De van egy másik oldala is ennek a dolognak, és ezt is mindenképp szeretném, ha elhangzana, és mindenki látná. Azt, hogy Magyarország legutóbbi hitelminõsítésében elõrébb tudott lépni, annak igenis az volt az oka, az volt a kiváltója, hogy olyan gazdaságpolitikát folytatott ez a kormányzat, hogy ezt elérhettük. És hogy már a hitelminõsítés javulása elõtt is jóval kedvezõbb kamatfeltételekkel lehetett hitelekhez jutni, mint az a kamatú adósságállomány, amellyel rendelkeztünk, igenis azt mondatja velem, hogyha az egész összeget is felhasználtuk volna a gazdaságból, akkor is elõbb törleszteni kellett volna, és új hitelekkel, olcsóbb hitelekkel kiváltani azt az adósságállományt, amellyel rendelkeztünk.
Ezt az összefüggését is látni kell, és nem érdemes ebben a dologban is félrevezetni a közvéleményt.
Nagyon furcsa - és most, a napirend elõtti hozzászólásoknál is -, a Magyar Nemzeti Banknál nyilvántartott, nem kamatozó adósságállományról is szó volt. Nagyon sajnálom, hogy az elmúlt hetekben és idõszakban megjelent sajtóhírekbõl, a késõbb megkapott pénzügyminisztériumi anyagokból sem derül ki, és még mindig vitát kell folytatni, hogy itt egyszerûen arról van szó, hogy egy létezõ dolgot nyilvántartunk a költségvetésben.
Attól, hogy nem tartunk nyilván, ez a kamatveszteség, amelyik megjelenik - vagy kamatkiadás -, akkor is létezne. És sokkal jobb, ha errõl tudunk, ha ezt nyilvántartjuk, mintha elfedjük és amikor vitatkozunk nem gondolunk erre a dologra. Ezért ezeket a kritikai észrevételeket sem értem.
Nagyon jó lenne, hogyha minden ilyen tényrõl aszerint vitatkoznánk, ami mögötte van, és nem valami felesleges, ettõl eltérõ gondolatokat szõnénk köré.
A legélesebb kritika - majd minden ellenzéki hozzászólótól elhangzott -, hogy ez a költségvetés nem élénkíti a belsõ piacot. Nem növekedésserkentõ, nem segíti a növekedést, ezért különbözõ javaslatok elhangzottak, hogy az a 2 százalékos GDP-növekedés sem tartható.
Nézzük meg, mi van emögött! Mi van amögött, akik ezt javasolják? Lehet-e úgy, van-e olyan példa - akár a magyar gazdaságtörténetben, az elmúlt rendszerben vagy az elmúlt kormányzati idõszak alatt vagy Európa fejlett országainak gazdaságtörténetében -, amikor belsõpiac- élénkítésre alapoztak gazdasági növekedést. Csak olyan példát találunk, tisztelt hölgyeim és uraim, amikor ez az eladósodottság növekedéséhez vezetett.
De emellett meg szeretnék említeni a mai magyar valóságban még egy nagyon fontos dolgot. Azt, hogyha fõleg a belsõ kereslet növekedésére építünk GDP-növekedést, akkor az adósságnövekedés mellett van egy másik nagyon hátrányos dolog, és ez még nem hangzott el, hogy minden ilyen növekedés az akkor, adott pillanatban létezõ szerkezetet konzerválja. Az az eredményt, ami elindult az elmúlt másfél évben, azt a jelentõs szerkezetátalakulást lassítaná, amely éppen az exportorientáció, az exportorientált növekedéshez kapcsolódik.
Így nem lehet a világpiachoz alkalmazkodni, ha ilyen javaslatokat teszünk, és igenis a növekedésnek exportorientált növekedésnek kell lenni, és nemcsak azért, mert minden exportnak nagyon magas az importtartalma, hanem ezek, a másik két tény miatt is.
Több ellenzéki képviselõtársam akkor, amikor kritizálta, hogy a különbözõ ágazatok, a költségvetés különbözõ részterületei nem részesülnek megfelelõ mértékben a költségvetésbõl, nem kapnak elegendõ pénzt, és az inflációt emlegették, mint olyan mércét, amellyel növekedni kellene ennek a juttatott összegnek, akkor elfeledkeznek arról, hogy most már ez a második költségvetés, amikor a jövedelmek központosítása csökken.
Ez az egyik oka annak, ami miatt nem lehet csak a GDP-ben mérni egy- egy alágazat részesedését. Ezért van az, hogy a GDP-bõl való részesedésnek csökkennie kell. Mi, ez igaz, és lehet, hogy ez hátrány is, de ennek sokkal nagyobb elõnye az, hogy mind a vállalkozásoknál jövedelem marad, mind a magánszemélyeknél. És igenis ez cél kell hogy legyen. És ha azt mondjuk, hogy ezt ne valósítsuk meg, akkor azt mondjuk, hogy kevesebb jövedelem maradjon a vállalkozóknál, kevesebb jövedelem maradjon az állampolgároknál. Ezt akarjuk mondani? Nem hiszem.
A másik dolog, amelyet ekkor figyelembe kell venni. Hogy igenis mind a központi beruházások, mind az önkormányzati beruházások volumene jelentõsen növekedik. A napokban kaptuk meg azt az elemzést, amely már a költségvetési javaslatból is kiolvasható, itt külön összegezte - az Állami Számvevõszék véleményére reagálva - a beruházások növekedését. És hadd mondjam a számokat, minden magyarázkodás nélkül.
Míg '96-ban - várhatóan - 58 milliárd 392 millió, addig '97-ben 92 milliárd 440 millió forint. Aki ismeri a költségvetési törvényjavaslatot, tudja, hogy az önkormányzati beruházásoknál megjelenõ források is jelentõsen növekednek mind a címzett- és céltámogatás oldaláról, mind a területfejlesztési tanácsok oldaláról leosztható összegeknél. És ha a GDP-bõl csökken a központosítás, és ezen a csökkenõ központosításon belül nõ a felhalmozás aránya, amely nélkülözhetetlen bármiféle növekedéshez, akkor bizony minden alágazatnak - szinte minden alágazatnak - csökkennie kell a GDP- arányos részesedésének.
Többen figyelmeztettek bennünket, kormánypárti képviselõket, arra, hogy figyeljünk a szegényebb emberek problémáira. Mégis, kormánypárti javaslatra növeltük meg a legalacsonyabb keresetûek munkavállalói kedvezményét 18-ról 20 százalékra, és bõvítettük így a gyakorlatilag adómentes sávot, az szja-törvény tárgyalásakor.
Éppen a kormánypártokra kaptunk kritikát, amikor arról beszéltünk, hogy az adókedvezmény helyett a családi pótlékot kell növelni. Szeretnék arra figyelmeztetni, hogy ma országrészekben lakók jövedelmei és különbözõ ágazatokban dolgozók jövedelmei vannak olyan szinten, hogy azt az adókedvezményt nem tudták volna igénybe venni. Ezért nem lehetett jó megoldás, hogy a szegényebb emberek problémáira figyelünk az adókedvezmény leírásakor.
Elhangzott olyan kritika is, most idézem: "A betelepülõ vállalatok nem kapcsolódnak a magyar gazdasághoz.", és bár tényleg igaz, hogy az exportban még mindig mintegy 30 százaléknyi a bérmunka aránya, a másik, exportot meghatározó kör a multinacionális cégek beszállítói között egyre nagyobb arányt képviselnek a hazai vállalkozók. Ezek is statisztikai adatok. Ezért minden ilyen megjegyzésnek érdemes utánanézni, és csak úgy használni, ami a tényeket takarja.
Mindezek miatt állítom, hogy a benyújtott 1997. évi költségvetési törvényjavaslat a jövõt szolgálja. Az ország érdekében álló gazdaságpolitikát valósít meg, a megalapozott, tartós növekedést segíti elõ.
(9.50)
Ez a makrogazdasági szemlélet kell hogy meghatározza cselekedeteinket oly módon, hogy a társadalom és a gazdaság mai problémáira is figyelemmel legyünk, és elõsegítsük a megoldást. E megoldáshoz nyújtottak segítséget hozzászólásaikban megfogalmazott kritikájukkal Bogár László, Balsay István a Fidesztõl, ellenzéki képviselõk és Rab Károly független képviselõtársunk is. Hozzászólásaikban megfogalmazottak közül az államháztartási reformmal, és a különbözõ alrendszerek átalakításával kapcsolatban megfogalmazásaikat tartom további vitára, és közös munkára alkalmasnak. Õk segítettek abban, hogy polgártársaink megértsék az ország helyzetét: köszönet érte. Köszönet azért, hogy politikai vetélytársakként, és nem ellenségekként közelítettek a tárgyalt témához.
Összegzésül elmondhatom: költségvetési törvényjavaslat gazdaságfilozófiai felfogásával egyetértek, azt támogatom. Néhány kérdésben több képviselõtársammal módosító javaslatot fogunk benyújtani, melyeket majd a részletes vita során ismertetek. S mivel Kornai János méltán neves közgazdászunkat már többen idézték, az õ gondolataival zárom hozzászólásomat. "Alapjaiban változott meg világunk, most már igenis nem reménytelen arra számítani, hogy egy-egy reformlépés elõbb-utóbb igazi eredményeket hoz. Ennyiben pesszimistából optimistává lettem." Én magam is. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártiak oldalán.)