DR. OROSZ ISTVÁN (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselõtársaim! Felszólalásom fõ tárgya a felsõoktatás helyzete a költségvetésben.
Sajnos nem tudok abból kiindulni, hogy milyen igényeket kellene a költségvetésnek kielégíteni, csak abból, milyen igények elégíthetõk ki reálisan az adott gazdasági-pénzügyi körülmények között. Ebbõl a szempontból aki behatóbban tanulmányozza a költségvetés számait, az elmúlt két évhez képest pozitív elmozdulást tapasztalhat.
Ez az új helyzet - véleményem szerint - elválaszthatatlan a felsõoktatási törvény módosításától. Ez a törvény teremtette meg ugyanis a finanszírozás új rendszerét, amely az évtizedeken keresztül megcsontosodott bázisfinanszírozási elvvel szemben a normativitás számos elemét tartalmazza.
Aligha növekedhetett volna meg összességében a felsõoktatásra fordítható összeg mintegy 35 százalékkal - azaz jóval nagyobb arányban, mint a következõ évi várható infláció -, ha a törvény a korábban is érvényes hallgatói normatívák mellett nem határoz meg képzési elõirányzatot, létesítményfenntartási normát, programfinanszírozási elõirányzatot, kutatási normatívát, mindegyiket összekapcsolva legalább részben a hallgatói létszámmal.
Mindezek következményeként növekedhetett a képzésre fordítható összeg 1997-ben több mint kétszeresére, a hallgatói normatíva pedig legalább a hallgatói létszám növekedésének arányában. Ezért jelenhetett meg a költségvetésben a felsõoktatási programfinanszírozásokra 3,4 milliárd forint, kutatás-támogatásra pedig 1,6 milliárd forint, hogy csak a legfontosabb tételeket - a legnagyobb tételeket - említsük.
Elmozdulás remélhetõ a felsõoktatásban alkalmazottaknak - a reálszférához viszonyítva - szégyenletesen alacsony bérében is. Az új, speciális oktatási, felsõoktatási bértábla ugyan nem született meg, a tízrovatos közalkalmazotti tábla azonban, ha megmaradnak azok a bérpótlékok, amelyeket legalább a vezetõ oktatóknál ma is alkalmaz a felsõoktatás, némi elõrelépést jelenthet.
Aligha állok azonban egyedül azzal a véleményemmel, hogy a felsõoktatás átfogó bérreformja ugyanúgy elodázhatatlanná vált, mint az intézményfinanszírozás új rendjének kialakítása. Ennek a reformnak elsõ lépése lehet a fõként középkorú, 55 év alatti oktatóknak szánt Széchenyi- ösztöndíj, amely a munkabéren felül a törvény elõírásainak megfelelõen négy évre, a mindenkori minimálbér ötszörösének megfelelõ juttatást biztosít a tudományos kutatások elõsegítésére.
Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a képzési programfinanszírozás és a kutatási elõirányzatoknak is van bérvonzata, az a mintegy 30 százalékos bérnövekedés, ami a következõ évben várható, lépést jelenthet e bérreform útján. Igaz, a növekményben ebben az évben is szerepel az alkalmazotti létszám mintegy 1600 fõvel, azaz 3,2 százalékkal való csökkentése. Ez azonban, úgy vélem, nem okoz olyan elviselhetetlen terhet a felsõoktatási intézményeknek, mint a Bokros- csomag létszámleépítése.
Számomra e számoknak üzenet értékük is van. Remélem, a kormányzat már nem gondolja - ami a Bokros-csomag indoklásában elhangzott -, hogy a felsõoktatás oktatói sokan vannak, és keveset dolgoznak. Egyet azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az ilyen kismértékû létszámcsökkentések sem folytathatók a végtelenségig. A jövõ évi csökkentést az intézmények nyilván meg tudják oldani nyugdíjaztatásokkal.
Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy az egyetemi és fõiskolai oktatásban a korstruktúrát nem lehet, nem szabad büntetlenül megbontani. Ha a nyugdíjba vonulók helyére nem tudunk kinevezni fiatal oktatókat, mert a létszámleépítés miatt erre nincs mód, akkor bizonyos idõ után a korfa úgy eltorzul, hogy az egyszerre távozók pótlására megfelelõ színvonalon már egyáltalán nem lesz lehetõség.
Hosszú távon ugyancsak gondokat okozhat, ha a dologi kiadások növelésére szánt összegek messze elmaradnak az infláció tervezett mértékétõl. Ez nemcsak ebben az évben van így, hanem így volt már a korábbiakban is. Az intézmények nemcsak azáltal lehetetlenülhetnek el, mert nem lesz elég jól képzett oktató, hanem azáltal is, hogy nem lesz pénz a villanyszámla kifizetésére, fûtésre, mûszerekre és anyagokra a kísérletek elvégzéséhez. Nagyon idõszerû, hogy a törvényben szereplõ létesítményfenntartási normatíva is minél elõbb érvénybe lépjen.
Tisztelt Képviselõtársaim! Engedjék meg, hogy befejezésül néhány mondatot szóljak a felsõoktatás egy speciális területérõl, az egyházi felsõoktatási intézmények helyzetérõl a jelen költségvetésben. Biztató jelet is találhatok. Az egyházi hitéleti képzés költségvetési támogatása az elmúlt évi 100 millió forintról 140,3 millió forintra, azaz több mint 140 százalékkal nõtt.
Ha nemcsak szólamnak tekintjük, hogy az egyházak papjai, a hitoktatók és mások, a társadalom részére hasznos tevékenységet folytatnak, akkor természetesnek kell tartanunk, hogy ezek képzéséhez is állami támogatást kell adni.
(15.00)
A vita mindig azon van, milyen formában és milyen mértékben kell az államnak e képzéshez hozzájárulni. A hitéleti képzés támogatásának módját és mértékét a mindenkori költségvetési törvény határozza meg. Ez a támogatás ebben az évben, amint említettem, 140 százalékkal nõtt. Szeretném azonban jelezni, hogy még e nagyarányú növekedéssel együtt is, mintegy 20-30 százalékkal elmarad a világi képzésben résztvevõk normatívájának legalacsonyabb értékétõl, a jogászok képzési normatívájától.
Tisztelt Képviselõtársaim! Törvénytisztelõ ember lévén, két dolgot szeretnék megérni. Egyrészt azt, hogy a költségvetési elõirányzatokban a hitéleti képzéssel kapcsolatos állami feladatvállalás érje el legalább a világi képzés legalacsonyabb normáját, másrészt azt, hogy ez a támogatás az 1990. évi, a lelkiismereti és a vallásszabadságról, valamint az egyházakról alkotott IV. törvény elveinek megfelelõen ne legyen alku tárgya, hanem a felsõoktatási törvény részét képezze.
Csak remélni merem, hogy a fentieknek megfelelõ elvek, amelyek megvalósítására a felsõoktatási törvény tárgyalásakor képviselõtársaimmal együtt számos, sajnos nem méltányolt módosító indítványt terjesztettünk elõ, egyszer érvényesülni fognak. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)